–

„Megtaláltam újra. Mit? Ami örök – a tenger, egybegyúrva a nappal” – írta Arthur Rimbaud, én pedig tizenöt éves korom óta, amióta először olvastam e sorokat, elérzékenyülve merengek a távolba, ha csak eszembe jutnak. Amikor még nem éltem tenger mellett, mi több, Magyarországon még arra volt semmiféle garanciám, hogy az a három hónap, amit nyárnak nevezünk, valóban napsütésben úszik majd, rettenetesen szenvedtem a tenger és a nap egybeolvadásának hiányától.  

Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor életemben először pillantottam meg a tengert. Első emlékeim közé tartozik – nem lehettem több háromévesnél. Hollandiában voltunk a szüleimmel, ahová egy újabb buddhista beavatásra érkeztünk – a családunk akkoriban fedezte fel a buddhizmust, és rengeteget utaztunk Európában a Dalai Láma tanításaira, vagy magas rangú rinpocsék előadásaira, és amikor már kimeditáltuk magunkat, mindig kirándulgattunk egy kört a környéken. Ültem az apukám nyakában, lábamon sárga kis gumicsizma, fejemen kék pettyes esőkabát, és áhítatos döbbenettel bámultam a végeláthatatlan homokdűnéket meg az acélkék, tajtékzó tengert, amint a porcukorral felvert tojássárgája-színű naplemente felfalja a délutánt, és estévé változtatja a napot. 

Ettől fogva nem volt menekvés – két szabály volt nálam: ha mama és papa azt mondták, kirándulni megyünk, azt mondtam: „csak akkor van kirándulás, ha olyan messzire megyünk, ahol a farkas tüzet fúj”. (Erről sokáig azt hitték a szülők, valami mitikus lénnyel találkozom gondolatban, ha erdőben járunk, ám kiderült: az azóta megboldogult Agip benzinkutak cégérén látható hatlábú kutyájára gondoltam), ha pedig úgynevezett nyaralásra mentünk, kizárólag tengerpartra akartam menni. Hatéves lehettem, amikor első alkalommal döntöttünk egy görögországi nyaralás mellett – unokatesóim görög származású osztályfőnöke, Ruli néni inspirálta a túrát, és kocsival vágtunk neki a nagy kalandnak. Asprovalta környékén jártunk, amikor egyszer csak rám tört a rám azóta is nagyon jellemző „most azonnal pisilnem kell, különben meghalok” érzés, és édesapám leparkolt az út mellett, én pedig kiszaladtam, ám az elém táruló látványtól még a pisilési ingerről is elfeledkeztem: hófehér házacskák, rózsaszín leanderek, zöldellő narancsfák, méltóságteljes sziklák, és régen látott, nagy kék barátom, a tenger. 

Olyan érzés volt, mintha belülről csikizne valaki – hangosan felnevettem, ugrabugrálni kezdtem, és valami olyasmit kiabáltam a kocsiban várakozó szüleimnek, hogy „Itt vagyunk! Nem igaz! Úristen! Nézzétek!” 

Arra is emlékszem, amikor először ültem tengerjáró hajón. Svédországba utaztam a mamával, aki kalandos kedvű asszony volt, és kitalálta: nehogy már repülővel vágjunk neki, inkább buszozzunk – így aztán az út egy szakaszát hatalmasságos komphajóval tettük meg. Ez volt az első eset, hogy megismertem a tengeremet a kellős közepiből is. A nyelvem csücske a szám szélén nyalogatta a sós képemet, az orrom kiszáradt a süvítő széltől, de csak azért sem voltam hajlandó lemenni a kilátó teraszról, ahol a hajó orra és fara között szaladgáltam, mert nem tudtam, melyik látványból kérek többet, és még többet: ahogyan méltóságteljesen hasítja a tinta óceánt, vagy ahogy csillámlóan fehér habok kísérik úszó városunkat. 

Mindent tudni akartam: „Miért ilyen vastag ez a kötél?”, „Miii? Ez meg tudja tartani az egééész hajót, ha kiköt?”, „Vasmacskaaa?! Az meg micsoda?!”, „Én is kaphatok olyan sapkát, amilyen a kapitánynak van?”, és ami a legfontosabb: „Nekünk mikor lesz hajónk?”. Édesanyám elnézően felelgetett kérdéseimre, köztük az utolsóra is, mely szerint „Nekünk sose, de neked még lehet, ha tényleg nagyon szeretnél”.

És nagyon szerettem. Volna. De – mint oly sok mindent az életben, amit nagyon szeretnénk gyerekként, – ezt is elfelejtettem, túl sok időre. Lefoglalt mindaz, amit mások szerettek volna, és rám ragadt – kétségbeesetten kerestem a megelégedettséget, amit valóban szerettem volna, és persze mindazt, amiről úgy véltem: a világ szeretné, én pedig a magam eszközeivel talán kicsit segíthetek neki, így aztán megteszem a magamét, érte, értünk, mindannyiunkért. És amilyen fontos keresztülmenni ezen a tapasztalatsoron, olyannyira lényeges (volna) rákérdezni a bennünk bujkáló kisgyereknél: „na, így gondoltad?”. 

Huszonhét évesen, nagyjából öt éven át tartó izoláltság és depresszió után jutottam a saját magam eszébe – és pattantam meg egy olyan országba, ahol mindig meleg van, amelyet két tenger vesz körül, és ahol újra a fedélzeten érezhettem magam. 

Éjszakák és nappalok a parton, mellettem a laptopom, melynek billentyűzete ropog a beleragadt homoktól, de nem bánom, mert itt, így végre izzik az inspiráció. Egy évtizedet töltöttem Izraelben, és a tel-avivi életem egy szakaszában nemcsak a tenger és a napsütés iránt érzett szerelmem kerülhetett viszonzásra, de még… hajóm is lett! 

Amikor elköltöztem az ex-szerelmemtől, olyan nincstelen voltam, hogy a világ egyik legdrágább városában egy egérlyukra sem futotta volna, ám Jaffa város ódon kikötőjében – amelyet minden nagyhatalom meghódított az elmúlt évezredek során – ráakadtam egy kiadó vitorlás hajóra, én pedig gondoltam egyet, és beköltöztem. 

Hajón lakni olyan, mintha saját kis világban élne az emberfia – és bár a barátaim rendre kérdezgették, hogy bírom ki hat négyzetméteren, én annyira odavoltam a hajómért, hogy egyre kevesebbszer hagytam el a fedélzetet. 

A vitorla alatt vegán brunch partikat adtam, a tengerbe ugorva mostam meg a hajam, és már kora reggel is perzselő sugarak szárították napszítta-csíkosra. Itt tanultam meg: egy négyzetméteres konyhában is lehet csodás fogásokat sütni-főzni, hogy a zuhanyozás tökéletes egy szál slaggal is, és hogy a legnagyobb viharban sem kell félni a tengeren, épp ellenkezőleg: egy gigantikus bölcsőben ringani a háborgó habokon, éjnek évadján olyan élmény, amely összeköt a leglényegibb, legautentikusabb énnel. Aztán másféle szelek kezdtek fújni: megismerkedtem szerelmemmel, Nimivel, elreppent három év, és ezzel együtt a nagyváros lüktetése iránti vonzalmam is, ám akárhányszor visszatértünk Görögországba, a narancs és leanderligetek épp olyan kábulatba ejtettek, mint anno, piciny gyerek koromban. Aztán egy különösen szép napon egy görögországi nyaralás során kimondtuk: nem megyünk innen sehova, punktum.

Közel egy éve, hogy a WMN-nek készült cikkeimet úgy írom, hogy akárhányszor felpillantok, elindulnak a fejemben az ABBA „I have a dream” című dalának bevezető taktusai,  

hogy „Tingdingingdingdingdingting-türüttüttütürüttüttütűűű”, mert az Égei-tenger pont úgy csillog-villog az erkélyünk alatti olívaliget felett, mint a Mamma Mia! nyitójelenetében, és lelki füleimmel hallom, ahogy Arthur Rimbaud és Donna Shariden duettet énekelnek nekem a szomszédos sziget, Aegina szirtjeiről. Ám a sóvárgás sosem ér véget – és akárhányszor Agios Georgios falucska kietlen tengerpartján bámulom az ingó-bingó csónakokat, mindig arra gondolok, amit a Mamától kérdeztem a Stockholm felé hajózó kompon, csak most már Niminek szegeztem a kérdést, immáron teljesen komolyan: „Mikor lesz nekünk saját hajónk?” Így aztán egy reggelen, amikor egy cikkemet írva épp a Dancing Queen szólt a fejemben, és vizualizáltam, ahogy a barátaink egy csónakban táncikálva érkeznek meg hozzánk, mi pedig a kis kikötőben nyújtjuk feléjük a karjainkat, hogy „You can daaance, you can jiiiveee”, megvilágosodtam: itt az idő, hogy megszerezzem azt a kapitánysapkát. Három nappal később már Petros barátunk hajóján szeltük a habokat Agistri és Moni szigetek között, mögöttem egy 130 lóerős motor, kezemben egy kormánykerék, előttem pedig a hatalmas hullámok – hiszen a legjobb nap a motoroshajó-jogsi megszerzésére csakis egy Beaufort-skála szerinti ötös szélerősséggel megáldott nap lehet. 

„A legtöbben azt mondanák: kezdőknek kizárólag csendes tengeren szabad tanulni. Én azt mondom: a félelem a tapasztalatlanságból fakad. Hogyan is taníthatnám meg neked, hogy ne próbáld vezetni, csakis navigálni a hajódat a hullámok között, ha nem volnának hullámok körülöttünk?”  

– mondta Petros. „Mindenkiért, aki itt van a hajón, a kapitány felel – beleértve magát a hajót, és magát a kapitányt is. Minden, ami körülöttünk van, hatalmasabb, erősebb, mint mi – éppen ezért tisztelettel, figyelemmel, és a tapasztalatok során szerzett tudással siklunk vele. Nem rajta, nem benne – vele” – magyarázta, miközben szélsebesen száguldottunk Methana felé, nekem pedig – bár sosem navigáltam hajót korábban – mindez oly ismerősen csengett. Amikor pedig a faluszéli kis kikötőnkben tanulgattuk a kikötés szabályait, így szólt: „A sikeres horgonyzás az apró, de határozott mozdulatokban rejlik. A hajónak nincs kereke – nem várhatod el tőle, hogy azonnal engedelmeskedjen neked. Jól időzített, finom gesztusokkal kezeled a gázkart és a hajókormányt, így a természetes áramlatok, amelyekre nem lehetsz hatással, és a te tudatos döntéseid együtt sodorják a hajódat a kikötőhöz.” 

Néhány perccel később már a part melletti tavernában ültem, és vigyorogtam magam elé, nem tudván, hogy a háromnapos hajókázás, az adrenalin, és a gyöngyöző söröm felelős érte, hogy úgy érzem: a szárazföld is hullámzik. A nagy kékségre pillantottam: Petros sebesen távolodott a motorcsónakkal, míg végül parányi pöttyé változott, majd beleolvadt a horizontba. A szomszédos szigetvilág viszont sokkal közelebbinek tetszett, mint valaha – ahogyan a gumicsizmás-esőkabátos kisfiú is, aki 1985-ben, megpillantotta a tengert, és attól a pillanattól fogva soha többé nem akarta szem elől veszíteni. Horgonyt fel! 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak