–

A francia Riviérát Azúr-partként is emlegetik, pedig a térség legmeghatározóbb színe sokkal inkább a terrakotta, a narancs, a citrom, a sárga minden pasztell árnyalata. Nagyon régóta vágytam erre a vidékre,

valahogy mindig úgy gondoltam, aki ideutazik, az már igazi kifinomult felnőtt, akiben a mediterrán életérzés keveredik a tiszta eleganciával.

Gyerekként szerettem volna olyan nővé válni, akit itteni nyaralóként képzeltem el. Akiben egyszerre van jelen az életöröm, a laza könnyedség, aki imád enni, nevetni, felhőtlenül szórakozni, közben pedig mégis dekadens, stílusos, akiből megkérdőjelezhetetlen erő árad. Akinek a mellkasán egyszerre gyöngyözik a verejték a fülledt nyári melegtől, mégis ezer százalékig biztos lehet benne az ember, hogy ha elmenne mellette, megcsapná egy rá jellemző, friss, tiszta illat. Aki, ha beleharap egy barackba, aminek az íze meg sem közelíti az otthoniét, az édes lé csíkokban csorog végig a karján, mégsem egy maszatos gyerek hatását kelti, hanem összeszalad a nyál a szánkban, és a tekintetünkkel azt pásztázzuk, hol találunk egy piacot, hogy mi is ilyen jóízűen ehessünk egy gyümölcsöt. Ilyen éteri és megkapó jelenség akartam lenni, ha egyszer ideutazom.

Itt voltam, de mire megérkeztem,

az egyetlen vágyam az volt, hogy az a láthatatlan kötőanyag megkössön az itteni napon, amivel ingatag módon összeragasztgattam önmagam széthullott darabkáit.

Amikor a meddőségi centrumban a nyitókonzultációnk előtt a váróban ültünk, egy prospektust olvasgattam arról, hogy lelkileg mennyire megterhelő lehet egy pár életében a lombikprogram, hogyan lehet erre felkészülni. Nagyképűen azt gondoltam, ennyi évnyi terápiával, kőkemény önismereti munkával a hátam mögött, rajtam aztán nem fog ki semmi, még egy lombik sem. Persze, biztosan lesznek nehéz pillanatok, de majd megrázom magam, összekapaszkodunk a férjemmel, és csináljuk, ahogy azt kell. Nem lesz itt semmiféle megborulás, zuhanás meg pláne nem.

Szemlesütve hajtok most fejet, és vallom be, hogy életem egyik legnagyobb tévedése volt ez a magabiztosság.

A termékenységi vizsgálataink amolyan mellékprojektként futottak, miközben készültünk az ázsiai utazásunkra és az esküvőnkre, így akkor még nem csapott arcon annak a nehézsége, milyen pokolian lassan is tudnak telni a hetek, ha az ember kisbabát szeretne.

„Hogy rohan az idő” – mondják. Kivéve akkor, ha lombikozol.

Ez az időszak a vég nélküli várakozásról és kontrollvesztettségről szól.

Várni, hogy véget érjen a stimuláció, és eljuss a petesejtleszívásig és mintaadásig.

Várni, hogy vajon milyen hírrel érkezik az orvos, hány petesejtet sikerült nyerni a tüszőkből.

Várni az embriológus hívását, hogy hány petesejt termékenyült meg.

Várni, hogy az embriók megfelelően fejlődjenek és osztódjanak, hogy sor kerülhessen a beültetésre.

Várni, hogy a beültetés után két héttel mehess a vérvételre.

Várni, hogy a felhőbe felkerüljön az eredmény, és elég magas legyen a hCG-szint.

Ha nem éri el az ezer feletti számot, két napot várni, újra vérvételre menni, várni az eredményre, és bízni, hogy duplázódik az érték. 

Ha megfelelő ütemben emelkedett, újabb két hetet várni, hogy mehess a terhességet megállapító ultrahangra.

Ha ott már látszik a petezsák, és sejthető a szikhólyag, akkor újabb pár napot várni, hogy a következő alkalommal már szívhang is legyen.

Széttárt lábakkal fekszem a vizsgálószékben – az elmúlt évben isten tudja, hányadjára, már rutinosabban pattanok fel ide, mint egy bárszékre –,

nézem a doktornőm arcát, és mielőtt egyetlen szót is szólna, tudom, hogy itt a vége.

Látom, hogy az egy pillanattal előbb még vidám tekintete elkomorul, keresgél még, hátha a leghalványabb jelét látja annak, hogy mégsem állt meg az embriónk a fejlődésben, hogy ne kelljen kimondania azt: üres a petezsák. Nem csak nekünk, neki is fáj.

A férjemre nézek, és úgy érzem belehalok, hogy olyan szomorúságot látok rajta, amilyet még sosem, mióta ismerem. Úgy érzem magam, mintha elhagynám a tulajdon testem, kívülről nézem magunkat, ahogy megsemmisülten kászálódóm le a székből, ahogy alul meztelenül tántorgok vissza az öltözőfülkébe, miközben a férjem próbál megtartani, én pedig csak szünet nélkül ismétlem, hogy „Nem, nem, nem.”

Egyetlen pillanat, egyetlen kimondott mondat alatt lettem terhes nőből olyan anya, aki azelőtt vesztette el a gyerekét, hogy egyáltalán hallotta volna a szívhangját. 

Annak, aki nem ment keresztül hasonlón, talán furcsán hangzik. Azt is hihetné, hogy ilyen korai szakaszban ez még nem is számított terhességnek. Pedig az. A test produkálja a tüneteket, a teszteken ott virít a vágyott két csík, a hCG még mindig az egekben, és mégis, már nincs ott semmi.

Annak, aki már a tüszőihez is beszél, hogy szépen nőjenek, fejlődjenek, annak, aki mikroszkópon keresztül láthatja az ötnapos embrióját, amelyet aztán pár perccel később beültetnek, annak, aki minden egyes nap azért imádkozik, hogy a méhe megfelelő otthon legyen, és beágyazódjon az a sejtcsomó, ami belőlük fogant, csak éppen testen kívül, annak, aki úgy érzi, már a terhessége előtt megszületett benne az anya – annak ez felfoghatatlan fájdalom.  

Miklya Luzsányi Mónika: Rabszolga-e a pedagógus?

WMN Life – 2023. július 6. – MLM

Azt hihetnénk, hogy ezzel az ítélettel, legalább a várakozás súlya alól felszabadul az ember a következő próbálkozásig, de ha létezik földi pokol, az egyik biztosan az, amikor egy nő kénytelen azt várni és remélni, hogy a spontán vetélés beindul, magától távozik mindaz, amit annyira óvott, amit már most mindennél jobban szeretett. Hogy nem kell a műszeres befejezés, hogy nem fogják belőle kikaparni azt, amit olyan kegyetlenül nehéz elengedni.

A műtő előtti széken ülök hálóingben, várom, hogy nyíljon az ajtó, és bemehessek oda, ahova soha nem akartam jönni. Mielőtt felfeküdnék és elaltatnának, arra gondolok:

„Elengedlek. Menj el. Köszönöm, hogy legalább erre a rövid időre az enyém, a miénk lehettél, hogy megtapasztalhattam, milyen várni, remélni, egy kicsit anyának lenni. Elengedlek. Menj el, és küldj majd magad helyett, kérlek, egy testvért, aki majd egészségesen kapaszkodik, velünk marad és megszületik.”

Béke van bennem, és hagyom, hogy az altatógáz szétáradjon bennem.

Nizzában vagyok, ez az utolsó napunk. Tele vagyok repedésekkel, de már nem mállok szét, ha alámerülök az azúrkék vízben, és erőm is van nagy levegőt venni, a mélybe menni, hogy aztán olyan erővel törjek a felszínre, amilyet elképzelni se tudtam gyerekként, mikor még csak a belevaló, vonzó, elegáns nő alakját akartam magamra ölteni.

Nekem nem csak az édes barack leve csorog végig a karomon, a könnyek is végigfutnak az arcomon. Pont olyan sós az ízük, mint a tengernek, mikor megnyalom a szám a parton fekve.

Kiemelt képünk forrása: Csiszér Goti/WMN

Krajnyik Cintia