Az édes nosztalgiától a megszállott sikoltozásig – Miről szól és hogyan változik a rajongás természete?

–

Amellett, hogy a rajongás kezdetektől az emberi természet része, a pszichés fejlődés egy fontos mozzanata is ennek az érzésnek a megélése és lebontása (a szülőkkel kapcsolatban).

A felnőttkori megszállott rajongás háttere sokszor a gyerekkorban keresendő.

Ahogy Geist Klára pszichológus mondja: „Kisgyerekként szélsőségesen látjuk a világot és azokat, akik elsősorban ezt jelentik számunkra, tehát a szüleinket. A jó szülő elérhető és kielégíti az igényeinket, míg a rossz szülő elérhetetlen, és nem segít a kellemetlen érzések megszüntetésében (éhség, magány). Amennyiben egészen pici kortól a szüleink biztonságosan rezonálnak ránk, lesz egy összerendezett, integrált képünk róluk, ezáltal pedig a minket körülvevő emberekről is” – hívja fel a figyelmet a kezdetek jelentőségére a szakember.

Ha azonban a szülő elérhetetlen, nem figyel, elhanyagoló, akkor hosszú távon – nem csak a jellemző életkori, pszichés fejlődési szakaszokban – a disszociált érzések kerülnek előtérbe. Érdekes, de a szélsőséges rajongás érzésének is éppen ez a negatív jelenség ágyazhat meg.

„A gyerek kezdetben a szülőre haragszik, rossznak látja, de mivel kiszolgáltatott felé, egy idő után a kevés figyelemért is idealizálni kezdi őt, míg önmagát a figyelemre méltatlannak, rossznak érzi. Fontos megérteni, hogy a bizonytalan kötődés a szélsőséges érzelmek előkészítője, éppen ezért a felnőttkori túlzott rajongást mint szemléletet is, ez táplálhatja” – hangsúlyozza Geist Klára.

Hozzáteszi: ebben az esetben a későbbi emberi kapcsolatokban és a rajongások tárgyában is jellemző lehet a jól kontrollálható, fantáziabeli kötelék kialakítása egy idealizált személlyel. Mivel így nem kell közel lenni, ezáltal a csalódás sem fenyeget.

A hasonló kötödéssel szocializálódott gyerekek ezért érezhetik felnőttként is tudat alatt „komfortosan”, ismerősen magukat akár egy sztár iránti túlzott rajongásban, akár egy rajongásra épülő – a legszélsőségesebb esetben bántalmazó – párkapcsolatban.

A jófajta rajongás segítheti a tinédzseréveket

Természetesen a rajongásnak is van egészséges, boldogságot hozó, örömteli oldala, az emberek többsége pedig éppen ezt tapasztalja meg kamasz- és fiatal felnőttkorában. Szóval nem kell megijedni, ha a gyerek odavan a kedvenc együtteséért, és az identitása részévé válik egy-egy aktuális korszakban egy színész, zenész, sorozat vagy egy könyv imádata.

A serdülőkor velejárója az érzelmi felfokozottság: ahogy a pszichológus mondja, a tinédzserek esetében az idegrendszeri érés aktuális lépcsőfoka járul hozzá a nagy amplitúdók megjelenéséhez, ezért is jellemzőbb ebben az időszakban az akár plátói szerelemmé emelkedő rajongás megjelenése.

Amennyiben egészséges keretek között zajlik az idolok imádata (ez pedig tudom, nem egyértelmű jelző ebben az időszakban, amikor a normális térfogata akkorára tágul, amit szülőként igazán nehéz követni), a rajongás jótékonyan hathat az identitáskeresésre, illetve a pszichés fejlődésre.

„A kamasz életében egyébként is megjelenik az identitás, önismeret kérdése: ki vagyok? Mennyit érek? A szülő ekkorra már messze áll az idol szerepétől, éppen ezért a családi értékrend ellen való lázadásban is segítség lehet, ha a fiatal felnőttek vagy a fiktív hősök világából kikerül egy jó példakép.

Ha erős a családi értékrend és megtartó erő, akkor a rajongás előreviszi a fejlődést, mert a kamasz saját énideáljához közelebb álló »hősöket« választ, velük igyekszik azonosulni.

Jó esetben szellemi, művészeti vagy sportteljesítményben, netán megjelenésben a józan ész határai között lázad a gyerek. Ilyenkor pedig a rajongói klubok, csoportosulások is támogató, kortárs közösségekké válhatnak” – foglalja össze Geist Klára.

A rajongás okozhat elszigetelődést

Problémát kamaszkorban az elmagányosodott, irányvesztett serdülők esetében okozhat a rajongás, hiszen az erősödő fantáziakötelék ebben az esetben elszigetelő hatással bírhat a kortársak, az embertársak felé.

„A nem megfelelő, netán romboló értékrendet képviselő szereplőkhöz képest a valós emberi kapcsolatok világa sokszor nem kielégítő az eltévedt kamasz számára.

Negatív esetben sajnos pusztító vagy önkárosító viselkedés felé is mozdíthatják a fiatalokat az ennek mentén alakuló csoportok. Mivel a személyiség, az énhatárai még nem alakultak ki, a káros minták könnyebben beépülhetnek. Sokszor rögeszmeszerűen jelentkezhetnek, háttérbe szorítják a hétköznapi dolgokat és elveszik a realitást” – figyelmeztet a szakember.

Közhely vagy sem, a gyerekkorban felépített bizalom a valódi mentsvár ennek a jelenségnek a kiküszöbölésében is: az erős alap jó esetben elég támaszt adhat, hogy a rajongás ne fajuljon el, és a nagy amplitúdóval megélt tinédzserévek után, alábbhagyjon az idealizálás lendülete.

De vajon a közösségi média megléte könnyít vagy nehezít a szülők, a tinédzserek és egyáltalán az érzelmileg labilisabb emberek helyzetén? Mikor volt nagyobb feladat elszakadni a messziről csodált sztároktól, példaképektől: amikor esélyünk sem volt őket a színpadon kívül látni, vagy amikor még azt is tudhatjuk, milyen bögréből isszák a reggeli kávéjukat?”

Dobálózó rajongók, kettős hatású közösségi média

A Psychology Today cikke arra kereste a választ, miért válik egyre gyakoribbá, hogy a rajongók tárgyakat dobálnak a kedvenceik felé – mégpedig akár olyan dolgokat is, amelyek fájdalmat okozhatnak számukra.

Lynn Zubernis pszichológus, a rajongás természetének kutatója úgy véli, bár a jelenség nem új keletű – gondoljunk csak a 70-es években Tom Jones felé repülő női bugyik tömegére –, de a gyakorisága egyre nő, ráadásul sokkal inkább jellemző a veszélyes tárgyak színpadra hajigálása. Telefonok, üdítős palackok repkednek a sztárok felé, akik előfordul, hogy sérülést szenvednek, vagy meglepetésükben maguk is szélsőségesen reagálnak, például Cardi B esetében, aki a mikrofonját dobta vissza válaszul. Harry Stylest rózsával találták el, Pinknek pedig egy rajongó a saját édesanyja hamvait dobta fel a koncert közben.

Lynn Zubernis szerint a közösségi média megváltoztatja a klasszikus rajongás természetét is: egyrészt a kamaszokban – és a social platformokon felnövő fiatal felnőttekben is – a plátóiság helyét átveszi az érzés, hogy ismerik a kedvencüket.

Már nem egy távoli, általuk formált idol áll a színpadon – persze valójában, de, – hanem az ember, akit Instán már láttak smink nélkül, pizsamában, a háza kertjében, és ráadásul nem egy paparazzi által lekapva homályosan, hanem hosszan, élőben, saját kameráján keresztül megmutatva.

Nyilván ennek a típusú önazonosságnak léteznek előnyei, azonban túlzottan elmossák a határokat a rajongó és szereplő között, ami egy érzelmileg labilis, vagy akár a pszichés fejlődése során épp természetes módon nagy amplitúdókat megélő ember esetében sokkal szélsőségesebb viselkedéshez vezethet.

A pszichológus még kiemeli azt a fajta evolúciós jellemzőnket is, hogy a felfokozott érzelmi állapotban átvesszük egymás rezgéseit – ez a képességünk pedig azért fejlődött ki, hogy szavak nélkül is át tudjuk adni az információt a lehetséges veszélyről. Éppen emiatt egy hatalmas, lila ködben és eufóriában kiabáló tömeg közepén sokkal inkább hajlamosak vagyunk meggondolatlanul cselekedni.

A cikk arra is kitér, hogy ma már sok dobálózó, vagy színpadra felfutkosó ember fő motivációja nem is a rajongással függ össze, egyszerűen csak öt-tíz perc hírnévre vágynak: a Bebe Rexha énekesnőt arcon találó telefon gazdája például azzal indokolta tettét, hogy azt remélte, kedvence majd lő néhány fotót a készülékével, a képekkel pedig valószínűleg néhány tízezer lájkra kívánt szert tenni. Kár, hogy nem gondolta végig, milyen áron próbál népszerűséget szerezni. 

A rajongás az élet fordulópontjairól is képet adhat

Napjainkban pszichológiai kutatások részeként felmerül, hogy vajon miért jellemzőbb a modern társadalomra a felnőttkorban való rajongás. Cinthya Vinney pszichológus cikkében Lee Harrington és Denise Bielby kutatásait idézi. Ők úgy vélik, ennek a jelenségnek a hátterében mozgó egyik izgalmas tényező, hogy alapvetően a felnőttkor definíciója, elvárásai váltak rugalmasabbá: azzal pedig, hogy a társadalmi konvenciók folyamatosan bomlanak le, és a felnőttlétet többféle módon is meg lehet élni, kevesebb elvárt viselkedési forma kötődik hozzá. Így például a rajongás mint olyan, abszolút megengedett, és kellően képes kitölteni az űrt, ha esetleg valaki még nem találja felnőtt helyét a világban.

Annak kapcsán, hogy az élethosszig tartó rajongás (itt most vegyük alapul, hogy egészséges kereteken belül zajló rajongásról beszélünk), miképpen építheti a személyiséget, Harrington és Bielby többféle indokot is felsorol.

Egy szappanopera-rajongókkal végzett kutatásból például kiderül, hogy akik a szüleiktől kapták örökül egy adott sorozat vagy műfaj szeretetét, azok sokszor egyfajta családi narratívaként, a gyerekkorhoz való életen át tartó kapcsolódás megtestesítőjeként rajonganak egy-egy sorozatért akár évtizedeken át.

De egy sorozatot akár más-más életszakaszokban is lehet használni az azonosulásra, ezáltal megtámogatva a személyiségfejlődést: egy, a Szívek szállodája fanok körében végzett felmérés nyomán például kiderült, a rajongók idővel más-más szereplő nézőpontját veszik fel, amikor újra és újra megnézik a sorozatot. Ennek segítségével pedig akár felismerhetik saját személyes fejlődésük irányát és dinamikáját is. 

Végül, amikor a rajongás tárgya megváltozik, az képet adhat arról, hogy miképpen határozza meg magát másként egy új életszakaszban egy adott személy. Tehát tulajdonképpen igazi mérföldkövekről is üzenhetnek a hasonló „ártatlan” fordulatok az ember életében.

Vinney cikke arra is kitér, hogy a rajongás természetesen sok esetben a hiányzó érzelmeket pótolja és hozza be mesterségesen a hétköznapokba: ezért nem mennek ki soha a divatból a romantikus könyvek, filmek, sorozatok. Mert szerelemre például – vagy így, vagy úgy –, mindig szüksége lesz az embereknek. 

Ünnepnap az élet sodrásában

Geist Klára szintén úgy véli, hogy a csodálat vagy egy idollal való találkozás akár egész életen át hozhat meghatározó, boldog pillanatokat, amelyek egyszerűen csak felszabadult örömet, meghatottságot vagy épp a nosztalgia simogató érzését ébresztik fel bennünk.

„Sokan felnőttkorban is követik régi, rajongott ideáljaikat, vagy egy életen át kitartanak a kedvenceik mellett. Az ismerősség miatt ilyenkor már régi barátként tekintenek rá, akinek kitüntető érzés a közelében lenni. Ezeket a pillanatokat jó megélni, építenek minket, mint ahogyan az is, amikor a kitartó rajongás inkább az adott életkor életérzését jelentő nosztalgiáról szól” – mondja.

Hozzáteszi: a nosztalgikus rajongás megélése – például a régi kedvencek koncertjein, előadásain részt venni, – idősebb korban akár jótékonyan hathat az egészségre és a pszichére is. Erre utal a kísérlet, amelynek részeként idős embereket húsz évvel korábbi, mesterséges környezetbe költöztettek, a gondolkodásuk, beszédmódjuk, mozgásuk pedig visszafiatalodott rövid időn belül.

A szakember egyébként az idoljaikhoz erősen ragaszkodó klienseit meg szokta kérni arra, hogy próbálják annak feltételezett jó tulajdonságait magukban is felfedezni.

„A fantázia szintjén a rajongás, az azonosulási vágy személyiségépítő is lehet, ha később épül mellette az illető önismerete. Viszont ha csak méltatlannak érzi magát az idealizált személy holdudvarában, az rombol. Utóbbira rengeteg példát szolgáltathatnak a tökéletességet mutató influenszerek közösségi felületei” – hangsúlyozza a szakember. 

Amikor valakit a valós teljesítménye, művészi produktuma miatt szeretünk, őt valóban tekinthetjük idolnak akár évtizedeken, vagy éveken át, és fürödhetünk a boldogságban, amikor élőben is halljuk, látjuk őt. Éppen erről írtam nektek, amikor júliusban Norah Jones koncertjéről meséltem, hasonlót éreztem, az első élőben látott válogatott vízilabdameccsemen, amelynek az évfordulóját minden évben számontartom, és ezt idézte fel bennem amikor – éppen a rajongásról szóló cikk írása közben – a sógornőm őrületes sikítozások közepette felvett videót küldött a Szigetről, amelyben az egyik kedvenc világsztár énekese pont mellé futott le a színpadról.

A rajongás lehet igazán építő érzés, ha nem veszi el a fókuszt a hétköznapokról, inkább csak ünnepnapokat teremt az élet sodrásában. Meg persze felnőttként már alapvetésnek veszi a tényt, hogy a hőn szeretett idol is egy ember, éppen ezért ezt a bánásmódot érdemli.

Ti kiért, miért rajongtok igazán? Meséljetek!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Yellow Dog Productions

Széles-Horváth Anna