Korok Fatima: Néha szükség van a pofonokra, hogy az ember felébredjen
Interjú a háromszoros világbajnok, világrekorder szabadtüdős merülővel
Korok Fatima július 25-én megdöntötte a szabadtüdős mélymerülés szabad merülés versenyszámának (FIM) világrekordját. A Bahama-szigeteken rendezett híres, Vertical Blue nevű versenyen 102 méter mélységig merült – egy méterrel mélyebbre, mint a Netflixen nemrégiben debütált dokumentumfilm hőse, Alessia Zecchini két évvel ezelőtt. A harmincéves magyar sportoló három perc negyvenhét másodpercet töltött a vízben egyetlen levegővétellel. Kurucz Adrienn a világbajnokság helyszínén, a hondurasi Roatánban érte el videochaten.
–
Kurucz Adrienn/WMN: Szinte egész évben úton vagy. Hol vagy otthon?
Korok Fatima: Ott, ahol éppen vagyok.
K. A./WMN: Nemsokára kezdődik a vébé. A verseny előtti napokban még kemény felkészülés van?
K. F.: A kemény felkészülésen már túl vagyok. Ilyenkor már csak tartani kell a tempót meg az eredményeket. Ez nem egyszerű, mert az utazás sokat kivesz belőlem. A Bahamákon minden jól ment szerencsére, pedig tizenkét óra időeltolódáshoz kellett hozzászokni – a Fülöp-szigetekről mentem át a versenyre. Tegnap érkeztem Hondurasba, és így csak két óra az időeltolódás, úgyhogy ma korán keltem. Ma még pihenek. Mondjuk, tegnap már elmentem a konditerembe, mert nagyon hiányzott, a Bahamákon nem volt.
Most a tervezés ideje van, átnézem, mikor lesznek merüléseim. Addig még megyek párszor konditermes edzésre, és a vébé előtt lesz egy kisebb verseny, ezen kétszer merülök majd. Nagyon erős és magabiztos versenytársaim vannak. Hiába enyém a világrekord, amelyet nagy valószínűséggel nem dönt most meg senki, nem ugyanazon a helyen vagyunk, mint legutóbb, és nem valószínű, hogy egy olyan mélységű merülést tudok csinálni itt is, mint legutóbb. Aztán persze meglátjuk.
Nyílt vízben merülni teljesen más, mint a Bahamákon egy kék lyukba, ami abból a szempontból nehéz, hogy igen, sötét van a mélyén, de amúgy meg minden egyéb körülmény elég kedvező: tehát nincsenek áramlatok, nincsenek nagy hullámok, és nem kell hajón ülni, hogy a verseny helyszínére jusson az ember, ami nekem nagy próbatétel, mert tengeribetegségre hajlamos vagyok. Amikor a verseny hajóról indul, az nekem mindig nagy stressz.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
K. A./WMN: Több vébégyőzelem és egy világrekord után hogyan tekintesz a sportolói karrieredre? Megérkeztél valahová, ahová vágytál vagy inkább csak egy fontos állomás ez, különös tekintettel arra, hogy még csak öt éve kezdtél el szabadtüdős merüléssel foglalkozni, míg vannak, akik gyerekkoruk óta ezt gyakorolják.
K. F.: Én már tavaly azt hittem, készen állok erre a világrekordra, de tévedtem. Nem volt jól összerakva a szezonom, ami abból is látszik, hogy a nagy rekordkísérlet a százkét méterrel nem sikerült. Elájultam, ami mindig lecke, át kell gondolni a dolgokat, mit hogy csinál az ember, és miért. El kell fogadni, hogy nem sikerült, és nem kudarcként megélni, hanem tanulni belőle. Mivel az elmúlt évemet egyfajta önismereti tréninggel töltöttem, meg amúgy is nagyon pozitív személyiség vagyok, optimistán álltam neki ennek az évnek, pedig bokaszalag-szakadásom volt, a magánéletemben is voltak gondjaim, és a pénzügyi helyzetem sem volt rózsás. De tudtam, hogy képes vagyok a rekordra. Hitelesíteni is szerettem volna az eredményt, mert az mindenféleképpen elismeréssel jár.
És az elismerésre azért vágytam, mert ez a sport annyira ismeretlen, és olyan kevés publicitást kap – ha mégis, akkor negatívat. Szeretném, hogy ez megváltozzon.
És a rekorddal most új fejezet kezdődik, reményeim szerint új ajtók nyílnak meg előttem, és tudom folytatni azt az utat, amit elkezdtem.
K. A./WMN: Emlékszel arra a pillanatra, amikor először találkoztál ezzel a sportággal? Az én generációm sok tagja, biztos vagyok benne, A nagy kékség című filmet említené.
K. F.: Amikor azt a filmet láttam, már kétszeres világbajnok voltam. Öt-hat évvel ezelőttig nem tudtam semmit a szabadtüdős merülésről.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
K. A./WMN: De búvárkodni búvárkodtál.
K. F.: Igen, mert tizenöt évesen anyáékkal elmentem Egyiptomba, és kipróbáltuk a palackos búvárkodást. A víz természetes közegem volt, hiszen gyerekként öt éven át szinkronúsztam, de kamaszként abbahagytam.
Huszonöt évesen, sokévnyi nem sportolás után egy új élet reményében Tenerifére költöztem. Az volt a tervem, hogy új célokat keresek és lefogyok – mert negyven kiló plusz jött fel rám, miután abbahagytam a sportot.
Kitaláltam, hogy palackosbúvár-oktató leszek. Budapesten idegenvezetésből éltem, nagyon jól ment, szerettem, úgyhogy az volt a terv, a vízben is vezetek csoportokat meg a szárazföldön is. Megismertem egy búvár fiút, ő mondta nekem a strandon, hogy a szabadtüdős merülés biztos jól menne nekem. Kölcsönadta adta az uszonyát, és elmentünk egy olyan helyre, ahol mélyebb volt a víz. Mondta, hogy vegyek három nagy levegőt, és utána menjek le. Mivel tudtam, hogyan kell egyenlíteni, nem okozott gondot a feladat, először talán nyolc-tíz méterre mentem le. Utána elkezdtem olvasni a témában, meg YouTube-videókat néztem. Aztán elkezdtem gyakorolni a lélegzet-visszatartást. Egy percig sikerült eleinte. Szerettem volna elvégezni egy kezdő szabadtüdősmerülő-tanfolyamot, Tenerifén, ahol egy búvárközpontban dolgoztam. De kaptam egy álláslehetőséget Mallorcán, és három nappal később már ott voltam, úgyhogy végül csak egy évvel később csináltam meg a tanfolyamot – Hondurasban, a világ másik felén.
K. A./WMN: Mit jelent neked a víz?
K. F.: A szüleim elvittek babaúszásra pár hónaposan, úgyhogy előbb úsztam, mint jártam.
A kapcsolatom a vízzel ugyanolyan, mint a kapcsolatom az élettel vagy az étkezéssel, vagy az emberekkel, akiket közel engedek magamhoz: intim és nagyon szenvedélyes. A víz megnyugtat, de izgalmas is, sőt félelmetes is néha, viszont nem tudnék nélküle élni. Ahogy egyébként senki sem tudna, de én főleg nem.
K. A./WMN: Úgy tudom, a gyerekkori sportolásban visszavetett az, hogy te voltál a csapat „duci kislánya”, akit mindig le akartak fogyasztani, és ebből aztán masszív táplálkozási zavaraid lettek.
K. F.: Azt mondták, hogy ha nem lennék ilyen duci és rendesen edzenék, akkor sokkal jobb eredményeim lennének. De igazából azt senki sem tudta megmondani, hogyan kellene „rendesen” enni. Amikor én voltam gyerek, a koplalás volt a divat, meg a gyógyszer, ami majd segít a fogyásban. Talán, remélem, változtak azóta a dolgok, hiszen már sokkal többet tudunk arról, hogyan érdemes étkezni, ismerjük az intuitív étkezés módszerét például. A kapcsolatom az étellel sokáig toxikus volt. A testképzavart, illetve az étkezési zavarokat nagyon-nagyon nehéz volt leküzdeni. Kemény, tizenöt évnyi harc volt ez.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
K. A./WMN: Ha jól tudom, volt anorexiás és bulimiás szakaszod is.
K. F.: Az anorexia akkor jött, amikor abbahagytam a szinkronúszást. Hirtelen felszabadult az összes délutánom meg hétvégém, nyáron nem mentem edzőtáborba. Helyette elkezdtem bulizni meg inni. Meghíztam. Nagyon szeretem a történelmet, és akkoriban kezdtem el olvasni Sisiről meg az őrült diétáiról. Ma már tudom, hogy nem volt egészséges, és neki is étkezési zavara volt. De gyerekként csodáltam őt. És fejest ugrottam egy kéthetes léböjtkúrába tizenhat évesen, aztán nagyon durván fogyókúráztam nyolc hónapon keresztül. Nyolcvannégyről lefogytam negyvenhárom kilóra. Akkoriban musicalszínészkedtem is, és nagyon örültem, hogy végre megkaptam azokat a szerepeket, amiket korábban nem. Viszont a családomat megijesztette a soványságom, és azt mondták, ha nem hízom, kórházba fognak vinni. Ez hatott, elkezdtem enni megint, olyannyira, hogy onnantól kezdve végigzabáltam a következő nyolc évemet.
Érettségi után dolgozni kezdtem a turizmusban, viszonylag gyorsan lépkedtem előre a ranglétrán, beköltöztem a belvárosba, minden este buliztunk a barátokkal, nem figyeltem az egészségemre. Pár év után azonban kezdett nagyon fárasztó lenni ez az életforma.
Addigra már nagyon túlsúlyos voltam, száz kiló fölött jártam, és nem voltam békében önmagammal. Aztán eltört a bokám, és a kényszerpihenő alatt végre volt időm gondolkodni magamon. Néha szükség van a pofonokra, hogy az ember felébredjen.
K. A./WMN: Igen, de a munka még csak azután kezdődik. Bátorság kell, és kitartás, hogy változtatni tudjon az ember, ha úgy látja, nem a saját életét éli.
K. F.: Engem nem a merülés változtatott meg. Mindig kerestem a kihívásokat. Mindig szerettem versenyezni, elmenni a falig. A történetem valójában nem ott kezdődött, hogy huszonnégy évesen eltörtem a lábam és le akartam fogyni. Hanem sokkal korábban, amikor a kis Fatima imádta a vizet, és mindig szeretett volna valamiben nagyon jó lenni.
Az első két, talán az első három év a szabadtüdős merülésben nagyon kemény, küzdős, magányos, szomorú, durva időszak volt. Szembe kellett nézni a korábbi traumákkal, gyengeségekkel, hibákkal. Persze vannak szép emlékeim is, nem azt mondom, hogy végigsírtam azokat az éveket – a vízben mindig jól éreztem magam. Ha merültem, el tudtam bújni a külvilág elől, és ez segített a gyógyulásban. Persze nem adták könnyen azért a boldogságot. Egyiptomban voltam, a párkapcsolatom nagyon nem működött, az önértékelésem sem volt rendben, és közben váratlanul világbajnok lettem, ami szinte felfoghatatlan volt. Utána jött egy sérülés, majd a Covid, törölték a világbajnokságot, és így nem találtam szponzort… Tehát, amikor azt hittem, elkezdődött egy új élet, még rohadtul sehol nem tartottam. Magyarországon akkor még nem is volt elfogadott sport a szabadtüdős merülés. Hiába voltam világbajnok, amikor írtunk a búvárszövetségnek, akkor visszaírtak, hogy gratulálnak, de ez a sport nem létezik. És akkor nekem mégis ki kellett mondanom, hogy oké, én ezt akkor is tovább szeretném csinálni. Mert megtaláltam a szenvedélyemet, a célomat és a társaságomat is, amit nagyon kerestem gyerekkorom óta. Hozzáteszem, nem egyedül az enyém az érdem. A családomnak, meg a családom barátainak nagyon sokat köszönhetek, rengeteget segítettek anyagilag is az elmúlt években.
K. A./WMN: A szabadtüdős merülést az egyik legveszélyesebb extrém sportnak tartják hagyományosan. A szeretteid nem próbáltak meg lebeszélni róla?
K. F.: Nem értek egyet azzal, hogy ez az egyik legveszélyesebb sport. A szeretteim féltenek, de bíznak bennem, és a csapatban, amelyik vigyáz ránk. A szüleim nagyon támogatók mindenben, de először ők se értették, mi ez a fordulat, hiszen addig azt mondogattam két éven át, hogy palackos búvár leszek. Viszont tőlük tanultam meg azt is, hogy nincs lehetetlen, ha valamit igazán szeretne az ember. Van három édestestvérem meg négy unokatestvérem, akiket a szüleim örökbe fogadtak, amikor meghalt az édesapjuk. Úgyhogy mi együtt nőttünk fel heten. Apa rengeteget dolgozott, de mindig ott volt, ha kellett, és ha volt egy célunk, akkor mindig azt mondta, hajrá, csináljuk!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
K. A./WMN: Ezek szerint nem féltettek túl.
K. F.:
Dehogy! Együtt másztunk fára, meg együtt ugráltunk le a homokbuckákról. A szüleim fiatalok, huszonegy évesek voltak, amikor én megszülettem, elsőként az édestestvéreim közül. Mindig azt mondták anyáék, hogy nagyon tehetséges és különleges vagyok, és ezért keményen kell dolgoznom. A kifogásokat nem szerették.
Azért azt senki sem sejtette, hogy sportoló leszek. Tizenegyedikben majdnem megbuktattak testnevelésből, mert nem voltam hajlandó se átöltözni, se megmozdulni. Inkább kilógtunk cigizni az osztálytársaimmal. Szóval finoman szólva sem úgy nőttem fel, mint nagyon sok magyar sportoló, akik gyerekkoruktól kezdve keményen edzettek és önmegtartóztató életet éltek.
K. A./WMN: Mint Alessia Zecchini, akinek a rekordját döntötted meg júliusban. Róla szól egyébként a Netflixen egy új dokumentumfilm, A legmélyebb lélegzet. Nagyon népszerű, úgy tűnik, a szabadtüdős merülés kifejezetten érdekli az embereket nálunk is.
K. F.: Az elmúlt öt évben rengeteget fejlődött ez a sport, hihetetlen mélységekbe merülünk. Natalja Molcsanova volt az első nő, aki (2009-ben) elérte szabadtüdős merülésben a száz métert. Korábban sokan úgy vélték, nők nem is lehetnek képesek erre. Én a tizenharmadik nő vagyok, akinek ez sikerült, de azóta, hogy lemerültem tavaly száz méterre, több barátnőmnek is sikerült. Egyre többen vagyunk, egyre többet tudunk arról, hogyan kell rá edzeni, és egyre ismertebb a sportág. Nem azt mondom, hogy mindenkinek való, de azt igenis mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, milyen a lélegzetet visszatartani, légzőgyakorlatokat csinálni vagy milyen merülni pár métert. Mindenki mentális és fizikai egészségének használna!
K. A./WMN: A legmélyebb lélegzetben a legdrámaibb rész számomra az volt, amikor az apa az interneten követi a lánya merülését. Próbálom elképzelni, mit érezhetnek a szülők egy ilyen helyzetben.
K. F.: Az én apukám is követi élőben a merüléseimet, de anyukám nem bírja, ő inkább elmegy biciklizni vagy sétálni, és közben visszatartja velem együtt a lélegzetét, és rám gondol, izgul. Apa is, de férfiként be kell vállalnia, hogy ő nézi a közvetítést, aztán beszámol anyának arról, hogy mi történt. Abban azért megállapodtunk, hogy a „no limit merülést” nem fogom kipróbálni. (Ez látható A nagy kékségben, egy szerkezetre állva merülnek, hogy minél mélyebbre jussanak. Emelőballon húzza fel őket. Ez nem hivatalos sportkategória, de van világrekordja, ez jelenleg 214 méter, amelyet Herbert Nitsch tart. A történetéhez hozzátartozik, hogy járt 253 méteren is, de majdnem belehalt ebbe a kalandba – a szerk.) Sokszor megríkattam már anyáékat, többnyire pozitív értelemben, az elmúlt években különösen. Ha nem sikerült a merülés, ha elájultam, mert ilyen is volt, akkor azért mindig az jutott eszembe először, hogy anyuékat megnyugtassam, jól vagyok.
A szabadtüdős merülés legfontosabb szabálya, hogy sosem merülünk egyedül, és a legdurvább emberi mulasztás versenyen az volt, hogy egyszer tíz méterrel mélyebbre rakták a kötelet, mint kellett volna. Ezért nagyon fontos, hogy búvárkomputert használjunk, és az jelezze, milyen mélyen vagyunk. Az is nagyon fontos, hogy a biztosítókötél mindig be legyen kapcsolva, rajta legyen a kötélen, anélkül nem is engednek le. Tényleg mindent megteszünk, hogy a lehető legbiztonságosabb legyen a merülés. Valójában statisztikailag sokkal több esély van arra, hogy otthon vagy az utcán végzetes baleset ér, mint hogy meghalj egy szabadtüdős merülésen. A vízben biztonságban érzem magam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
K. A./WMN: A mentőbúvárok csak negyven méterig mennek le. Ha valakivel száz méter mélyen történik valami, akkor föl tudják azért húzni?
K. F.: Igen, azért vagy hozzákapcsolva a kötélhez, de hogy ez bekövetkezzen, arra az esély szinte nulla. Harminc és negyven méter között szoktak elájulni azok, akik nagyon elrontották a merülést. Ehhez az kell, hogy nagyon fáradt legyen valaki, vagy valamilyen betegség miatt legyengült, esetleg dehidratált.
A legtöbb ájulás a felszín közelében van. Azért, mert akkor van a legnagyobb nyomáskülönbség-változás, a tüdő tágul, és a perifériás erek is. De akkor már biztonságban van a merülő, minden segítő ott van körülötte.
K. A./WMN: Nem nagyon értettem, mi történt a már említett Netflix-dokumentumfilmben, mi vezetett tragédiához. Nem volt világos például, hogy miért nem volt jobban biztosítva az a barlangon átúszás.
K. F.: A szabadtüdős merülők közössége se értette. Nem kellett volna megtörténnie annak a balesetnek. Onnantól kezdve, hogy rossz a tervezés, millió dolog romolhat el. Valószínűleg az történt, hogy nem volt annyi pénzük, hogy felbéreljenek technikai búvárokat, akik esetleg ott lettek volna ötvenhat méteren. És, mert Alessia világbajnok volt, világrekorder, nem gondoltak arra, hogy mennyire extrém az a környezet.
A mélységet meg a vizet tisztelni kell, és kell, hogy legyen egészséges félelem az emberben. Nem olyan félelem, ami megállít, hanem olyan, ami óvatosságra int. Az első és legfontosabb szabály, hogy vigyázz magadra, és ne sodorj másokat életveszélybe!
K. A./WMN: Valami hasonló történhetett Molcsanovával is, aki búvárkodás közben tűnt el 2015-ben (tehát ő sem versenyen szenvedett balesetet). Lehet, hogy akkor történnek tragédiák, amikor valaki elhiszi, hogy legyőzhetetlen és sérthetetlen?
K. F.: Talán sosem fogjuk megtudni, mi történt pontosan. Én az elődeim történeteiből tanulva igyekszem nem elkövetni a hibáikat. Sajnos háromszor megtörtént velem, hogy elájultam merülés közben. Abban a pár tizedmásodpercben, amikor már tudtam, hogy el fogom veszteni az eszméletemet, mindig a szüleimre gondoltam. Nem akarom őket bántani. Ezért nagyon odafigyelek, hogy ne csináljak hülyeséget. Tisztában vagyok vele, hogy veszélyes sport ez, ha nem vagy fegyelmezett, alapos. Úgyhogy nagyon igyekszem minden szabályt precízen betartani a vízben. Meg a szárazföldön is, de ott nehezebben megy.
K. A./WMN: Kemény mentális feladat lehet kontroll alatt tartani az elmét egy versenyhelyzetben. Hogy adott esetben ki tudja mondani az ember: elég volt, feladom, visszafordulok. Hegymászók vesznek például oda azért, mert rosszul mérik fel az aktuális erejüket.
K. F.: Azért nem hasonlítható a merülés a hegymászáshoz, mert ott napokig tart, amíg felérnek a csúcsra. Mi percekre megyünk le a víz alá szabályozott keretek közt. Nem az adrenalin hajt minket, hanem pont az a lényeg, hogy egy teljesen átszellemült, fókuszált, meditatív állapotban legyünk. A szívverésünk olyan lassú, hogy szinte megáll a szívünk. A búvárreflexnek köszönhetően képes erre az ember. Mint a vízi emlősök. Habár extrém sport a szabadtüdős merülés, én egyáltalán nem vagyok adrenalinfüggő, ahogy azt sokan feltételezik. Óvatosan vezetek, nem ugrálok le magas helyekről. Én a békét, a szeretetet, a szerelmet, a nyugalmat és a jó kajákat keresem a világban.
Kiemelt kép forrása: Luke Coley
