Balatoni József: Küzdelmes utat jártam be az elmúlt egy évben

–

Egy évvel ezelőtt olyan dolog történt velem, ami azóta megváltoztatta az életemet

Egy személyi edző, Szilárd, megkeresett, hogy úgy érzi, szükségem lenne rá, a mozgásra, a szakmai segítségére. Nagyon jólesett, hogy látta, észrevette: bajban vagyok – leginkább lelkileg –, és tényleg segíteni szeretett volna. Bár meg volt győződve arról, hogy már az első alkalommal sem fogok elmenni hozzá, és valamilyen indokkal lemondom majd az edzést. Aztán nem így történt. Sőt. Azóta is megyek rendületlenül. És mi történt velem ez alatt az egy év alatt?

Elmesélem nektek, hátha tanultok belőle, vagy inspirálok ezzel valakit.

Elkezdtük a közös munkát

Már az elején is kikötöttem, hogy „én nem fogok súlyokat emelgetni, mert én nem olyan vagyok, nekem ez egyszerűen nem pálya”. Szilárd pedig csak mosolygott. Az első pár alkalommal brutálisan tele voltam görcsökkel, félelmekkel, frusztrációkkal.

Mindig is utáltam mások előtt mozogni, nem szerettem, ha látják, mert béna vagyok, nagyon béna. Vagyis ezt gondoltam magamról. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy a teremben mindenki azzal törődik, ami éppen a feladata, és pont letojja, más mit csinál, vagy éppen hogyan szenved.

Jó, ehhez az is kellett, hogy ne egy fancy, tükrös termet válasszak, hanem egy teljesen átlagos, tényleg az edzésre fókuszáló helyet.

A félelmeimet volt a legnehezebb leküzdeni.

Az első pár alkalommal számomra is fura testérzeteim voltak, olyan dolgok történtek velem, amik addig nem, és ettől megijedtem: a megszédülés, a fülben dobogó pulzus, a fájdalmak. Ilyenkor mindig pánikoltam, és féltem, hogy összeesem.

Szilárd végig mellettem volt, és figyelt rám

Rettegtem, hogy gyenge vagyok, és magamra fogom ejteni a súlyokat, elbotlok, lezuhanok a dobozról, szóval minden elképzelhető borzalmat elképzeltem. Igen, ezek súlyos mumusok voltak, utólag persze már tudom, hogy teljesen feleslegesen, de azért harmincöt évnyi görcsösséget legyőzni egyáltalán nem könnyű.

Ehhez persze az is kellett, hogy megbízzam az edzőmben. Tudom, nem könnyű elhinni, de nekem amúgy elég nehezen megy az igazi bizalom, mert bármennyire közvetlen vagyok, mégis sokáig eltart nálam, amíg valóban képes vagyok bízni valakiben. Szilárd igazán szilárd (bocs!) türelemmel, és a személyiségével mégis elérte nálam, hogy megszűnjön bennem a félelem.

Még azután is hitt bennem, amikor már mindent látott, ami én vagyok

Igen, a Honthy Hanná-s kirohanásaimnak is tanúja volt néha, amikor szerinte igazi hisztis dívaként viselkedtem, bár ő jókat mulatott ilyenkor, mégsem éreztem, hogy kinevet.

Valóban mókás lehet amúgy, amikor a százkilós primadonna hisztizik.

Bár az is igaz, hogy az edzés számomra végtelenül kiszolgáltatott helyzet. És nem bírom, ha gyengének mutatkozom bárki előtt.

Aztán eljutottunk oda, hogy idén júniusban – a felmondásom körüli legmélyebb ponton – éppen edzés közben jött ki rajtam minden feszültség, és a terem padlóján görnyedtem zokogva. Egyszerűen kitört belőlem, és én utat engedtem ennek.

Szilárd pedig végig mellettem volt, és segített megélni ezt a pillanatot. A kapcsolatunk ennyi idő után már barátivá alakult, kicsit már terápia is az edzés, hol neki, hol meg nekem.

Le kellett győznöm mindent, ami felmerült bennem, önmagamat, a vélt korlátaimat, amikről kiderült, hogy nincsenek is, vagy nem is ott vannak, ahová én eddig helyeztem őket.

Azóta is rendületlenül edzek hetente kétszer-háromszor

Akkor is, amikor fáradt vagyok, nyűgös vagy szomorú.

Rájöttem, hogy egyszerűen szükségem van rá, testileg és lelkileg is. A fejlődésem szerintem elég látványos, most már én is észreveszem azokat az izmaimat, amik eddig nem voltak, de a kitartó munkának köszönhetően mégis megjelentek.

Kialakult egyfajta új testtudatom, sokkal jobban értem a fizikai működésemet, a testem jelzéseit, a reakcióimat. Közben a súlyok nehézsége, a plankek ideje is megsokszorozódott, az erőnlétem pedig hatalmasat fejlődött. De ez csupán a fizikai része, ami természetes, hiszen ha az ember kemény munkát és sok-sok energiát tesz bele, akkor meg is lesz az eredménye.

A lelki fejlődésem viszont sokkal mélyebb, sokkal nagyobb hatással van az életemre, és sokkal nehezebb is végigmenni ezen az úton.

Hiszen ehhez szembe kellett néznem magammal, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel, és kőkeményen dolgoznom kellett ezeken, ami ezerszer fájdalmasabb, mint az edzés utáni izomláz. És nehezebben is múlik el, mint az előbbi. Attól, hogy megváltozott a testem, a tartásom, nemcsak kifelé mutatok nagyobb magabiztosságot, hanem valóban magabiztosabb is lettem. 

Az önbizalomhiányom – és az van ám bőven – valamennyire csökkent,

ez pedig mindenre hatással van. Könnyebben teremtek kapcsolatot, merészebb vagyok, meg merek lépni olyan dolgokat, amiket eddig azért nem, mert nem bíztam, nem hittem eléggé magamban. Élvezem, hogy megélem azt, hogy férfi vagyok. És könnyebben hagyom el a komfortzónámat, sőt már keresem is a helyzeteket, amikor ezt megtehetem.

Egy év kellett ahhoz, hogy itt tartsak, rajta legyek, és haladjak az úton.

Az edzés sokszor az egyetlen állandó pont a heteimben, az viszont kőbe vésett,

nincs olyan, hogy nincs. Az életem része lett, szokássá, életmóddá vált.

Nem mondom, hogy ne lehetne ezt még jobban, még sikeresebben csinálni, mert mindig van hova fejlődni, de én büszke vagyok arra, amit elértem, és arra is, ahol éppen tartok.

Képzeljétek, ha már idáig eljutottam, nem adom fel, megyek előre, mert továbbra is fejlődni szeretnék. Nagy biztonságot ad nekem ezen az úton Szilárd támogatása, örülök, hogy együtt megyünk! Jó érezni, hogy valaki hisz bennem, és most már lassan én is kezdek hinni magamban.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Balatoni József