Balatoni József: Színjáték a Nemzeti Pedagógus Karban, reméljük, ezt senki nem veszi be!
Státusztörvény – a végtelenbe és tovább
Sokadik felvonásához érkezett a státusztörvény lenyomása a (pedagógus)társadalom torkán. A Nemzeti Pedagógus Karban kötelező tagnak lennie annak, aki „állami és önkormányzati fenntartású köznevelési intézményben tanít”, slussz-passz. Ha akarja, ha nem, tag, és kész. E szervezet vezetője próbálta nemrégiben megmagyarázni a tagoknak, hogy miért is lesz számukra kedvező a státusztörvény, Jocó bácsi pedig nem bírta ki, hogy ne reagáljon rá.
–
Egy végeláthatatlan, szürreális sagát alkotok éppen a státusztörvény kapcsán…
…hiszen ez már szinte egy cikksorozat (ITT és ITT olvashatók a korábbiak), de olyan sorozat, amelybe belekezdeni sem szerettem volna, nemhogy ilyen hosszan taglalni.
Az élet azonban sokszor egészen mást hoz, mint amit szeretnénk. Szóval arról írok, hol tartunk most, mit is érzek, és mi volt az, ami újfent kiverte nálam a biztosítékot.
Minden pedagógus – akarata ellenére, kötelezően – tagja a Nemzeti Pedagógus Karnak évek óta.
(„A Nemzeti Pedagógus Kar az állami és önkormányzati fenntartású köznevelési intézményekben pedagógus-munkakörben közalkalmazottként foglalkoztatottak önkormányzattal rendelkező köztestülete. A Kar tagja az a pedagógus, aki az állami és önkormányzati fenntartású köznevelési intézményekben pedagógus-munkakörben történő foglalkoztatásra szóló kinevezést kapott.” Forrás: ITT)
Nem volt kérdés, hogy akarunk-e tagok lenni, jó-e ez nekünk, tagok vagyunk, és kész. Az NPK feladata lenne az érdekképviselet, a kormánnyal való folyamatos egyeztetés, meg még egy csomó minden.
Nos, ennek a „csodának” a vezetője, Horváth Péter, egy újságíróval karöltve, hosszú cikkben méltatta az új státusztörvényt. Arról győzködött, hogy ez mindenkinek jó lesz, a fizetés pedig emelkedik.
Tehát az, akinek éppen azt kellene figyelembe vennie és képviselnie, hogy mennyire rossz ez nekem és mindenkinek, aki oktat ebben az országban, és teljesen elfogadhatatlan ez az egész, ő magyarázza nekünk, hogy ez mennyire jó. Döbbenet. Tényleg.
Csak a lényeget hagyták ki
Persze egy szó sincs benne arról, hogy nincsenek meg a technikai feltételek, az épületek rossz állapotban vannak, a diákok túlterheltek, a tankönyvek minősíthetetlenek. De a fizetésemelést hangoztatja, ráerősítve a tanárellenes közhangulatra. Ugyanazt teszi, mint az összes kormánypárti politikus: csak a bérezésről beszél, azt sugallva, hogy „a pedagógusoknak kizárólag ez számít, mindegyik pénzéhes, és csak a lóvé érdekli”. Figyelmen kívül hagyja azt a rengeteg, legalább ekkora mértékű problémát, amelyet nagyon régóta hangoztatunk.
Vagyis az, akinek értünk kellene kiállnia, ellenünk dolgozik, a kenyéradói véleményét fújja. És elmondja, hogy minden mennyire szuper lesz, miközben tudjuk, hogy rosszabb lesz a helyzet. Persze, a jól fekvő embereknek biztosan jobb lesz. De a többiekkel mi történik majd?
A szakképzésben már tesztelik a minősítési rendszert, amelyben a fenntartó mondja meg, kit hogyan kell lehúzni, pontokat csökkenteni
Olyan kérdésekben kell a szülőknek, diákoknak pontot adniuk, amiket nem is lehet megítélni. Hiszen honnan tudnák, hogy milyen módon működöm együtt a szakszolgálatokkal, ha nekik nincs hasonló ügyük? Az egész értékelési rendszer olyan kérdéseket próbál számszerűsíteni, amelyeket nem lehet. Olyasmiket pontoznának (például a diákok hiányzásai), amikre nincs semmi ráhatásunk. Ez vár mindenkire, aki a közoktatásban dolgozik. És erről Horváth Péter csak annyit mond, hogy „mennyire jó lesz”.
Én mint tag, azt gondolom, hogy Horváth Péternek azonnali hatállyal le kellene mondania, hiszen nem azokat képviseli, akiket kellene.
Mindemellett szüntessék meg a kötelező tagságot, az elnök ugyanis a saját – vagy a kormány által kiadott – véleményét mondja, azt sugallva, hogy ezzel a pedagógusok is egyetértenek. Pedig pontosan tudjuk, hogy erről szó sincs!
Kész tényként kezeli a június 1-jei bevezetést, amiről még parlamenti döntés sincs
Sőt, még mindig nem tudjuk, hogy egyáltalán mikor tárgyalja majd az Országgyűlés. Erről ugyanis mélyen hallgatnak. Persze, ő már tudja, hogy ez lesz.
Színjáték az egész, de persze lehet hivatkozni arra, hogy van folyamatos egyeztetés.
Persze, van…
Különböző Facebook-posztokból láthatjuk, hogy lassan már boldog-boldogtalant behívnak egyeztetni, kikérik a véleményét, az illető aztán persze ódákat zeng arról, milyen megtisztelő ott lenni, elmondani, mit gondol, majd azért a végén megemlíti, hogy „milyen fantasztikus ez az egész, és mennyire jó lesz” nekünk.
Még a köztársasági elnök is beszélgetett a tiltakozókkal
Kövezzetek meg, lehet, hogy ez csupán marketingfogás, de a gesztus maga becsülendő. Majd persze Novák Katalin kijelentette, hogy ő nem felelős a kormány tetteiért, tudja, hogy alacsony a fizetés, de azt nem ígérheti, hogy nem írja alá majd a törvényt, mert az jó lesz.
Kezdem azt érezni, hogy simán levághatom a lábamat, mert ha sokan mondják, hogy ez nem fáj, és valójában van lábam, akkor tényleg nem fog fájni, és lesz is.
De nem, ez nem így működik.
Azokkal egyeztetnek, akik onnan kapják a pénzt, akivel szembe kellene menniük. Hát biztos megteszik, nem? Ha meg nem megy szembe azzal, amivel szembe kellene mennie, akkor szimplán alkalmatlan a feladatára.
Vagyis ez így nem igaz: nagyon is alkalmas arra, amire kinevezték.
Tudjátok, mi a legborzasztóbb az egészben?
Ha esetleg valami csoda folytán visszavonnák a tervezetet, és nagy kegyet gyakorolva mégsem vezetnék be a státusztörvényt (persze bevezetik), akkor is ugyanott tartanánk, mint amikor az egész tiltakozáshullám elkezdődött, egy jottányival sem vagyunk előrébb. Mégis hálásnak kellene lennünk, és örülnünk.
Hát itt tartunk most. Igazából sehol.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / valiantsin suprunovich
