Így nem készítettem fel a gyerekeimet az önálló életre – anyai levél

–

Drágáim!

Sokat meséltem nektek a gyerekkoromról, és azt is tudjátok, mennyire vigyáztam arra, hogy ne úgy kelljen felnőnötök, mint nekem. A paraszti származású szüleim nem hagytak szabad teret az igazi gyerekkorra, mert ők is munkával töltötték az idejüket játék helyett, és rám is ez a sors várt a vidéki településen, ahol felnőttem.

Nem volt kérdés, hogy mindenből ki kell vennem a részemet, nemcsak a takarításból, a főzésből, a mosogatásból és az állatok ellátásából, hanem a kukoricatörésből, a krumplivetésből és a szüretelésből is. Nem kérdezték, van-e hozzá kedvem. Csinálni kellett, és kész.

Nem kárhoztatom őket ezért, hiszen csak azt a mintát követték, amit ők is láttak, de mire felnőttek, sajnos elfelejtették, mennyire szenvedtek ettől gyerekként.

Mindenki tudja ma már, hogy a hajnali kelés és a földeken való egésznapos munka tényleg nem való egy nyolc-tíz éves gyereknek. Én pedig már akkor eldöntöttem, hogy ha nekem valaha is gyerekeim születnek, akkor biztosan nem kényszerítem őket olyasmire, amit egyetlen porcikájuk sem kíván.

Felnőttem, és akkor sem felejtettem el, milyen pocsék volt a gyerekkori „kényszermunka”, amikor ti megszülettetek.

Kénytelen vagyok magamnak is bevallani, hogy brutálisan túlkompenzáltam ezt a kérdést, legalábbis ami a feladatok és a közös terhek viselését jelenti.

Azzal, hogy mindent megcsináltam helyettetek, nem igazán készítettelek föl benneteket az önállóságra: hisz mindig volt otthon meleg étel, tiszta ruha, és rendezett környezetben nőttetek föl.

Már nem vagyok ott veletek, mint egy láthatatlan tündér, aki varázsütésre eltünteti a koszos edényeket, telipakolja a hűtőt, és hetente kicseréli az ágyneműt.

Most azért írom ezt a levelet, hogy elmeséljem nektek, mennyi mindenből is állt az a láthatatlan munka, ami annyira természetes volt számotokra, hogy észre sem vettétek.

Egyedül intéztétek a költözést, segítettek a barátaitok, és én büszke voltam rátok, hogy milyen ügyesen megugrottátok az önállósodás első lépését. Nem akartam beleavatkozni az életetekbe, de azt hiszem, nem ártott volna, ha mégis ott vagyok a berendezkedésénél.

Az első látogatásom ugyanis lesokkolt, és szembesített azzal, mennyi mindent elrontottam a jószándékú kíméletemmel.

Két hónapig be sem tettem a lábamat a nagyitól örökölt lakásba. Amikor érdeklődtem telefonon, mindig azt mondtátok, hogy minden oké, élvezitek az önállóságot, és igen, kaja is van még. Hetente kétszer-háromszor azért hazaugrottatok egy-egy újabb adag ételért. Csak akkor gondoltam, hogy mégis elmegyek hozzátok, amikor már egyetlen doboz sem maradt itthon, amibe becsomagolhattam volna az újabb adag kedvenceteket. Mert persze soha nem hoztátok vissza, hiába kértem…

Nyilván megbeszéltük, hogy mehetek hozzátok akkor is, ha nem vagytok otthon, úgyhogy egy délelőtt, amíg ti az egyetemen voltatok, elbuszoztam a kertvárosba, de már az ajtóban kaptam egy kisebb sokkot.

Eszelős bűz volt ugyanis. Először azt hittem, hogy a szemetesből jön a szag, ami finoman szólva is túlcsordult. Annyira, hogy nem is lehetett becsukni a fedelét. Nem mondom, annak is lehetett egy bukéja, de nem az volt a főbűnös, hanem egy zacskóba belerothadt egykori krumpli, amit még én csomagoltam nektek, két hónappal korábban. Bűzös, fekete levet engedett magából a konyha sarkába dobott zacskónyi zöldség, ami már a kőre is kifolyt.

Szóval első pont: A szemetet le kell vinni, mert irtó büdös lesz a lakás. És rögtön kapcsolódik hozzá a második is: a krumplit nem lehet benne hagyni a zacskóban, mert elkezd erjedni. (Szellőztetni sem árt időnként.)

Miután leszaladtam a szeméttel, körülnéztem, hol lehetnek az ételes dobozok. Elég gyorsan rájöttem, miért nem kaptam vissza egyiket se. A konyhaszekrény aljába dobálva, összevisza hevert vagy húsz doboz, és mindegyikben megtelepedett a penész, mert egyáltalán nem mosogattátok el őket. Vettem egy nagy levegőt, vizet engedtem a kétes tisztaságú kádba, beledobáltam a dobozokat, majd keresni kezdtem a mosogatószert. Most már azt is tudtam, miért nem mosogattátok el az edényeket, ugyanis semmiféle tisztítószer nem volt a lakásban.

Harmadik pont: mindig legyen otthon mosogatószer, és pár alapvető tisztítószer is.

Leszaladtam hát a sarki boltba is, vettem mindenféle tisztítószert, és beáztattam a penészes dobozokat. Ekkor még nem léptem be a szobáitokba, csak a konyhában és a fürdőszobában jártam. Huhh! A lányszoba kicsit rendezettebb volt, de a fiúszobában a padlóra dobált ruhatenger, és szintén erős szagok vártak. Kiválogattam a szennyeseket, beraktam a mosógépbe, és jól tettem, hogy vettem mosóport is, mert már csak egy icipici volt a doboz alján, talán egy fél mosásra elegendő. 

Negyedik pont: a koszos ruhákat ki kell mosni. A szennyest pedig ne dobáljátok a padlóra.

És akkor következett a vécé... Igen, az ötödik pont a vécékefe használatáról szól. Szóval az van, hogy igen kiábrándító látvány egy olyan vécé, amit láthatóan két hónapja senki nem tisztított át alaposan. Én most megtettem.

Aztán a porcicákat szemrevételeztem, volt belőle bőven. Elővettem hát a porszívót, ám csak erőlködött a motor, de nem szívta föl a koszt. Totál teli volt a porzsák.

Ez egyrészt jó hír, mert ezek szerint már használtátok korábban, de akkor most itt a hatodik pont is: a porszívózsákot ki kell üríteni.

Miután alaposan kiporszívóztam és felmostam, benéztem a hűtőbe is. Ott meglepően rendezettek voltak a polcok, de a zöldséges dobozban árválkodó egy szem paradicsomot már elérte az enyészet.

Hetedik pont: a hűtőt is ki kell néha takarítani, és ami megromlott, azt ne tartogassátok benne.

Nem ragozom tovább.

Ráment az egész délelőttöm arra, hogy elviselhetőek legyenek az állapotok a lakásotokban. Megvártam, amíg hazaértetek.

Tudtátok, hogy ott leszek, örültetek a rendnek és a tisztaságnak, és azt is megbeszéltük, hogy legközelebb együtt csináljuk majd végig ezt a folyamatot. De addig is megpróbáljátok nélkülem fenntartani a listám alapján az élhető állapotokat.

Bár ennyi idősen már ti feleltek a környezetetekért, nem haragszom rátok, inkább magamra vagyok dühös. Nem most, és nem így kellett volna elkezdeni ezt a dolgot. 

Amikor otthon a helyükre raktam az ételes dobozokat, sok minden más is helyére került bennem. Ráébredtem, hogy a rossz mintáktól nem úgy kímélhetlek meg benneteket, ha mindennek pont az ellenkezőjét csinálom, mint a szüleim tették, hanem úgy, ha tényleg az életre nevellek benneteket.

Épp ideje volt, hogy elkezdjem én is az önálló életemet, veletek együtt.

Azt az életet, amit már nem a sebzett kisgyerek érzései irányítanak, hanem a felelős szülő döntései, aki pontosan tudja, hogy a gyerekei boldogulásához az is hozzátartozik, ha együtt oldják meg a feladatokat, és nem akar minden terhet egyedül elhordozni a rosszul értelmezett kímélet jegyében.

Legközelebb majd még a molyokról is írok, meg a portörlésről, sőt, a vízkövet is beleveszem a levelembe.

Csókollak benneteket!

Anya

WMN szerkesztőség