„Az éhségen kívül másunk nem volt” – Egy 89 éves nagymama és unokája beszélgetései pénzről és életről
Anna és Vilma(ma) – új videósorozat, 1. rész
Támogatott tartalom
Két számjegyű infláció, fizetésből egyre nagyobbat harapó megélhetési költségek, gazdasági válság… csak kapkodjuk a fejünket legalább másfél éve. Egyről a kettőre jutni? Megtakarítani? Pénzzel tervezni? Sokan gondolni sem mernek rá. Szabó Anna Eszter két kisgyereket nevel a férjével, mindketten dolgoznak, pénzt keresnek, nem költekeznek eszetlenül, mégis a saját bőrükön érzik a bizonytalanságot, az egzisztenciális szorongást. De van a családban valaki, aki számára ezek az érzések sokszorosan ismerősek. Valaki, aki túlélte rendszerek tündöklését és bukását, háborút és forradalmat, éhséget és nélkülözést, és minderről képes olyan derűvel és bölcsességgel mesélni, hogy az emberben valahogy a helyükre kerülnek a dolgok. Nem azért, mert vigasztaló, hogy „mindig lehet rosszabb”, hanem azért, mert a nagyszüleink generációjának tapasztalataiból, megéléseiből nagyon sokat lehet tanulni ma is. Legyen szó pénzről, beosztásról, előrejutásról, tervekről, vagy egyszerűen: az életről. Most induló háromrészes videós minisorozatunkban ti is megismerhetitek Szabó Anna Eszter vagány nagymamáját, a 89 éves korábbi színésznőt, Szécsi Vilmát, azaz Vilmamát.
–
Pogácsa aranyáron
Nagyon szerettem volna valamit vinni Vilmamához, hát mégsem érkezhettem üres kézzel. Egy közeli cukrászdába vezetett az utam, de csak pár darab pogácsát tudtam venni, az is hétszáz forint volt. Nem is értem, miért lepődöm meg az ilyesmin még mindig.
Pár éve rendszeresen vettünk kalácsot a kedvenc boltunkban, de mióta másfélszeresébe kerül, inkább én sütöm meg. Korábban azért beültünk ide-oda enni, ma már egyáltalán nem, vagy alig. Már a gyerekek is tisztában vannak a „hóvége” fogalommal, mert akkor szoktam nemet mondani az olyan extra kérésekre, mint a gyümölcslé vagy a matricás füzet.
Mi is kevesebbet álmodozunk az elmúlt másfél-két évben.
Mégis hogyan gondolhatok saját, szép kertes házra, ha majdnem minden hónap végén matekozunk, hogyan húzzuk ki a következő fizetésig, vagy ha egy villanyszerelő kihívásához kölcsön kell kérnünk?
Dolgozunk, több lábon állunk, mégis itt tartunk…
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor megérkeztem Vilmamához. És nem véletlenül jöttem épp hozzá. Ha a búslakodáshoz keresnék partnert, biztosan nem a 89 éves nagymamámnál kopogtatnék. Abban reménykedtem, hogy most is, mint általában, majd mesél több tucat olyan történetet, amiből visszaépíthetek valamit az optimizmusomból, és amiből tanulhatok arról, hogyan is lehet alkalmazkodni a legnehezebb helyzetekhez, hogyan tervezhető az élet a legszélsőségesebb viszonyok között is. Nem csalódtam.
Válság a bőségben
Közös videósorozatunk első részében mesél a háború éveiről, amikor gyakran napokig nem mozdultak ki az óvóhelyekről, ahol a nagy becsben tartott háziállatokkal húzták meg magukat a bombázások elől. Minden csepp víz és minden falat kenyér kincs volt, soha semmi nem ment, és nem is mehetett kárba.
A háború után aztán a segélyeket kellett beosztaniuk. Apránként, tégláról téglára építették újra az életüket a nulláról. Ahogy Vilma fogalmaz: az éhségen kívül másuk nem volt. De szépen lassan talpra álltak, semmit nem dobtak ki, mindent felhasználtak.
Miközben hallgattam őt, azon gondolkodtam, hogy mindaz, ami bennünk hiányérzetet kelt, a régi időkhöz képest még mindig bőségnek számít. Mert még nem üres a hűtő, csak kevesebb van benne. De legalább van hűtő.
Az álmainkat valahogy hozzá kell szabnunk a mostani lehetőségeinkhez. Valahogy át kell gondolnunk a léptéket.
Nekik krumplihéj állt rendelkezésre, abból gazdálkodtak. Nekünk, ha hó végére pár ezer forint marad, akkor mi azzal. Amíg egy kevés is van, addig gazdálkodnunk kell.
De mégis mit tehet ma, aki szeretne előre gondolkodni, tudatosan bánni a pénzzel? Őrizze „a párna alatt” a megtakarítást, legyen az bármilyen kicsi összeg?
Jó, de ennyiből?
„Ezt nem érdemes félretenni, olyan kevés” – mondják sokan, köztük én is.
A tavalyi OTP Öngondoskodási Index eredményeiben azt olvasom, hogy az emberek majdnem fele a kis összegű megtakarításait otthon tartja, vagy a bankszámláján parkoltatja a pénzét. 43 százalékuk egyszerűen túl kicsinek ítéli meg a rendelkezésre álló összeget ahhoz, hogy tudatosan kezelje.
Aki valaha élt két számjegyű inflációs környezetben, és közben a fehérneműs fiókban, vagy a Révai Kislexikon lapjai között tartotta a spórolt pénzét, az tapasztalhatja, hogy ez a lehető legrosszabb, amit tehet.
Mi is ismerjük az érzést: ha meg is marad valami a fiókban, annak hónapról hónapra csökken az értéke. Ráadásul óhatatlanul hozzányúlunk akkor is, ha nem feltétlenül kellene, hiszen ott van kéznél.
Összeteszem a két kezem, amiért nekünk nem a nulláról kell felépítenünk az életünket, és nem a semmiből kell gazdálkodnunk, mint Vilmamáéknak. Számunkra nem kérdés a napi betevő falat.
Szóval ha egészen kicsiben, akár pár ezres összegben is, de talán volna mód arra, hogy elkezdjünk tudatosabban bánni a pénzünkkel. És a jövőnkkel. Azt mondják, mentálisan is jót tesz az emberrel, ha félre tud tenni, legyen az akármilyen kis összeg.
Vilmama derűjét és bölcsességét hallgatni pedig maga a vegytiszta inspiráció. Hallgassátok meg ti is!
Vilma a következő részben pályakezdő színészéveiről mesél és arról, hogyan alapozták meg az életüket fiatal felnőttként. Annyit mondhatok: nem volt sétagalopp, viszont cserébe kalandos évek voltak azok is.
(Hamarosan folytatjuk…)
A cikk megjelenését az OTP Bank támogatta.
