„A nagypapa alakú űrt a lelkemben semmi sem tudja betölteni, de Lázár Ervin segített együtt élni a hiánnyal”

–

Sokak kedvenc meseuniverzumának megteremtőjét, Lázár Ervint a huszadik századi magyar gyermekirodalom egyik legkiemelkedőbb alakjaként tartják számon. Magyartanárként és újságíróként végzett, több lap szerzője és szerkesztője volt, de leginkább meseíróként emlékszik rá az utókor. Műveihez a saját gyermekévei adták a legfőbb inspirációt.

„Ifjúkorom nagy részét a Tolna megyei alsórácegresi pusztán töltöttem, ott, a tanyavilágban a gazdasági cselédek, földhöz ragadt kis parasztok között évszázados hagyománya volt a mesemondásnak. Szüleim és nagyszüleim is ezekkel a valódi népmesékkel neveltek és altattak el esténként” – írta. Később saját gyermekei is segítették az alkotás folyamatában: „Kiváltképp középső lányom, Fruzsina, aki már négy-öt éves korában a társszerzőm volt, sok történet ötletadója, kitervelője, módosítója.” 

Érdekes, hogy úgy könyvelték el gyermekíróként, hogy elmondása szerint voltaképpen fogalma sem volt, hogy az egyik vagy a másik műve éppenséggel a gyerekeknek vagy a felnőtteknek szól. „Tőlem változhat a világ, én csak ugyanazokat a dolgokat tudom megírni” – vallotta.

Alkotásaiban mindenesetre meghatározó szerepe volt a gyermeki fantáziának, amit írói sikerei egyik legfőbb letéteményesének vélt. „A gyerek tanulja a világot, és amikor életében először lát meg valamit, azt egészen biztosan másképp észleli, mint ahogy akkor fogja látni, amikor már tudja, mi az, és a különleges dolgokat már nem veszi észre benne, mert már megszokta. […] Tulajdonképpen az a titka az egésznek, hogy akik gyerekdarabokat, jó gyerekdarabokat írnak, azok a legteljesebb mértékben kihasználják a gyerek fantáziáját, és a játék nemcsak a színpadon folyik, hanem a gyerek fantáziájában is.”

Fantázia és realitás

A gyermekkori énhez való gyakori visszatéréseinek köszönhető az is, hogy a műveiben a valóságos elemek gyakran keverednek a képzelet csodás, mágikus szüleményeivel. Az egyik kedvenc Lázár-novellámban, A tolvajban például egy angyal tűnik fel. Az általa megteremtett különleges, varázslatos világba azonnal beleszerettem; az írói stílusát is hamar megkedveltem, többek között azért, mert úgy halmozza a nyelvi bravúrokat, hogy azok nem erőltetettek, öncélúak, hanem belesimulnak a prózai szövegeibe.

A hőseinek nevei különösen megtetszettek. A Dömdödöm például bizonyára hangulatfestő céllal született, a Mikkamakkát pedig annak köszönhetjük, hogy az író unokaöccse (más források szerint pedig a kislánya) nem tudta kimondani, hogy Miska macska. A Vacskamati Lázár Ervin feleségének, Vathy Zsuzsának a nevéből született, a macska és a Vathy első szótagjainak keresztezésével. Az író az általa kitalált karaktereknek – többek között – alliteráló (Bölömbika Balambéron, Szélkiáltó Szidónia) és beszélőneveket (Ragyafúrt mesterdetektív, Szőrénszőr Tejbajszán) is alkotott. 

Gazdag életművének sok darabját olvastam a gyermekkoromban, amelyek közül A Négyszögletű Kerek Erdő című meseregénye, A hétfejű tündér című mesegyűjteménye és a Csillagmajor novellái tetszettek a legjobban.

A Kék meg a sárga című meséje különösen a szívemhez nőt, két ok miatt is. Amikor másodikos voltam az általános iskolában, az osztályfőnökünk, Ica néni – rendkívül sokoldalú, kreatív pedagógus – dramatizálta ezt a művet, amellyel beneveztünk egy Nógrád megyei faluban, Jobbágyiban megrendezett fesztiválra. A próbák remek hangulatban teltek, gyorsan megtanulta mindenki a szerepét a zölddé egyesülő kék és sárga festékpötty ötletes és szellemes történetében.

Az osztályom a fesztiválon díjazott lett, és meghívást kapott az Állami Bábszínházba, ahol maga Lázár Ervin is megtekintette az előadásunkat. Mi, a gyerekek és Ica néni is nagy megtiszteltetésnek éltük meg, hogy találkozhattunk a híres meseíróval, akinek mindegyikünkhöz volt néhány kedves szava.

Sőt, miután a kisfiút játszó osztálytársam „Nicsak, milyen szép zöld pötty!” felkiáltásával véget ért a darab, a következő szavakkal méltatta a színdarabocskát: „Hát ez így jobb, mint az eredeti!”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Petőfi Irodalmi Múzeum (@petofiirodalmimuzeum) által megosztott bejegyzés

Mesével a beszédhibák ellen

A következő tanévben iskolát váltottam, ahová ezt a mesét és a hozzá kapcsolódó élményeket is magammal vittem, ami új sikerrel ajándékozott meg. Ugyanis beneveztem az alsósok mesemondó versenyére, amelyen szintén ezt a Lázár Ervin-művet adtam elő. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy kiálljak a többi résztvevő és a zsűri elé, ugyanis akkoriban többféle beszédhibával küzdöttem, különösen a hadarásom és a dadogásom volt szembetűnő – ami miatt sokan csúfoltak is. Ennek ellenére sikerült megnyernem a versenyt. (Érdekes, ha egy verset vagy mesét kellett előadnom, a beszédhibáim szinte alig voltak észrevehetők, ha pedig énekeltem, akkor egyáltalán nem.)

Ugyanakkor azt gondoltam, az érdem nem az enyém, hanem sokkal inkább Lázár Erviné és Ica nénié. Nekik köszönhetem, hogy akkor elhihettem, egyszer végleg le tudom küzdeni a hadarást és a dadogást, nem kell majd egész életemben hallgatni a tapintatlan megjegyzéseket, gúnyolódásokat; vagy zavarba jönni az ugyan jószándékú, de számomra mégis kínos kérdő-értetlenkedő tekintetek miatt. 

A másik Lázár Ervin-mese, ami nagy hatással volt rám, a Nagyapa meg a csillagok címet viseli. Az egyik szereplő, Babó Titti nagypapája és az enyém között több hasonlóságot is felfedeztem: például az én nagypapám is beszélgetett az almafáival és a nyulaival, valamint a telkére betévedő macskákkal is, a tyúkjai pedig minden lépését követték, amikor a kertben dolgozott. És ők is mosolyogtak, miután váltott velük pár szót csakúgy, mint Babó Titti nagypapájának almafái. Az én nagypapám is gyakran eltűnt a létrájával és a szerszámaival hosszabb-rövidebb időre, és fogalmam sem volt, mit csinált akkor. (Mint megtudtam ebből a meséből, Babó Tittié az égről lehullott csillagokat szegezte vissza az égre.)

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Kati Bódi (@kati.bodi) által megosztott bejegyzés

A nagypapám és a nagymamám csodavilágot teremtettek számomra, amely mentsváram volt a nehéz helyzetekben, egy olyan helyet, ahol soha ki nem pukkadó szeretetburok vett körül. Amikor elvesztettem őket, úgy éreztem, jelképesen is véget ért a gyerekkorom. 

A nagypapám halála – csakúgy, mint hat évvel később nagymamáé – nagyon megrázott, azóta is úgy érzem, hogy a nagypapa alakú űrt a lelkemben semmi sem tudja betölteni. Lázár Ervin eme meséje azonban segített megtanulni együtt élni a veszteséggel, hiszen egy megnyugtató pillanatra betekintést engedett abba a meseországba, amely a nagyszüleim eltávozásával ugyan végleg bezárta előttem a kapuit, de választ adott egy számomra nagyon fontos kérdésre. Mikkamakka kedves dorgálása és felvilágosítása ugyanis nemcsak Babó Tittihez, hanem hozzám is szólt. 

„– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.”

Források: Konyvesmagazin

Farkas Aranka: „...És hát játszik az ember!” Nonszensz hagyományok és gyermeki neologizmusok Lázár Ervin nyelvi játékaiban. Iskolakultúra, 2002/10.

Lázár Ervin: A kék meg a sárga (mese)

Lázár Ervin: Nagyapa meg a csillagok (mese)

Kiemelt kép: Wikipedia/Szilágyi Lenke fotója

Nádudvari Péter