-

Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e a történetemet. Mert nem akkora sztori, de abban bízom, hátha másoknak is segít. Úgyhogy most egy őszinte vallomás következik. Dadogok, már nagyon régóta. Ez is egy afféle fogyatékosság. Legalábbis én nagyon sokáig annak éltem meg. Íme, a „fogyatékosságom" története.

Négyéves koromban kezdődött. A játékaim között volt egy nagy pók, amitől annyira megijedtem, hogy sokkot kaptam. Utána kezdtem dadogni, pedig állítólag addig nagyon szépen beszéltem. Aztán már kevésbé. Hosszú évek következtek, pszichológussal, logopédusokkal, rengeteg kezeléssel. De a helyzet nem javult. Minden szónál megakadtam, folyton grimaszokat vágtam. Ma már tudom, hogy csak szkreccselve beszéltem. Rengeteg bántás ért, csúfoltak, kinevettek. Én pedig egyre inkább magamba fordultam. Egy hely volt, ahol nem dadogtam, az pedig a színpad: nagyon szerettem verset mondani, mert ott úgy beszéltem, mint mások. És pont ezzel kapcsolatban jött a legnagyobb pofon. Megnyertem egy iskolai szavalóversenyt, aminek nagyon örültem és izgatottan készültem a megyeire.

Majd a tanáraim azt mondták, hogy nem mehetek el, mert nagyon rossz lenne, ha ott elkezdenék dadogni, és leégetném az iskolát vele. Zokogtam, mert nem értettem az egészet.

A szüleim próbáltak vigasztalni, de ebben a helyzetben ők is csak értetlenül és dühösen álltak. Kilencéves voltam ekkor. Ezek után évekig nem mondtam verset. Egyszerűen képtelen voltam rá. Azt hallgattam mindenhonnan, hogy úgysem lesz belőlem semmi, mindig kis dadogós maradok, nem viszem majd semmire. Üzenem innen, baromi nagyot tévedtek, de hálás is vagyok, mert ez nagy erőt adott, hogy bizonyítsak. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer elmúlik, és nem fognak többé bántani. Rettegtem, amikor középiskolába kellett mennem:  éjszakákon át amiatt aggódtam, hogyan fogok bemutatkozni, beszélni. El sem akartam menni, el szerettem volna tűnni a világból. De olyan történt, amire nem számítottam: elfogadtak, nem csúfoltak. Kinyíltam, és elkezdtem beszélni. Azt szoktam mondani, azért beszélek ilyen sokat, mert azt a kiesett tíz évet be kell pótolnom. Persze a barátaim szerint már rég bepótoltam...

Onnantól kezdve már hiúsági kérdést csináltam belőle: zavart a grimaszolás, ezért tükör előtt beszéltem, hogy lássam magam. Úgy tanultam, hogy közben a plüssállataimnak tartottam órát. És egyre jobban tudtam beszélni, sőt szerettem is beszélni. Mert megszűnt a tízéves görcs. És azzal a verssel nyertem tizenhat évesen szavalóversenyt, amivel nem engedtek tovább menni annak idején. Csakazértis!

Ma pedig már abból élek, hogy beszélek. Még mindig dadogok, de önerőből megtanultam beszélni, és ha kell, már kontrollálni is tudom. Próbálok segíteni másokon, bár ma már inkább poént csinálok belőle. Kifigurázom magam... és élvezem. Tizennyolc éves koromban egy pszichológus megkérdezte, hogy ha visszamehetnék az időben, akkor kivenném-e a pókot magam elől? A legnagyobb meglepetésére azonnal rávágtam, hogy nem.

Mert lehet, hogy teljesen más ember lennék. Nem lennék ennyire érzelmes, empatikus. És nem lennék Jocós sem. Mert én ettől... és ezzel együtt vagyok az, aki.

Ezért lett poén egy új állat, a bibika is. Igen, gyerekként utáltam magam és nagyon megszenvedtem a bántásokat. De ez nagyon sok erőt adott és megerősített. Végül azzá váltam, aki mindig is szerettem volna lenni. A diákjaim pedig sosem tettek erre megjegyzést, mert nekik így vagyok „a Jocó bácsi". És most már szeretem én is. Remélem, ha ezt egy beszédhibás elolvassa, akkor rájön arra, hogy ha elfogadja önmagát, és küzd a céljaiért, akkor bármit elérhet. Persze azért beszédtechnika-tanár nem lennék...

Balatoni József

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/pathdoc