Mózes Zsófi: Tőtött tojás a vacsora, éhkopp a desszert
Azt mondják, a gyász nem csillapodik, csak körbenövi az élet. Éveken át vártam, hogy nőjön, hogy hol van már, mikor lesz kész – de nem lett kész. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy vártam. Mózes Zsófi írása.
–
Viszem haza a tojásokat megint. Magasan van a léc, magasra tetted, Bogi. Évek óta próbálom, ami neked kisujjból ment mindig. „Tőtött tojás a vacsora, éhkopp a desszert”, írtad, bennem pedig fel sem merült soha, hogy ez nem lesz mindig így. Ha korábban valaki azt mondja nekem, hogy megyek majd úgy Vásárhelyre, hogy nem vár tőtött tojás a hüttőben, gondolkodás nélkül kinevettem volna. Az utóbbi néhány alkalommal aztán mégsem várt, nem vártál már te sem.
Én viszont várok, rendületlenül várok valamit, hogy betöltse az űrt, ami bennem maradt. Próbálkozom.
Amióta nem vagy, többször is nekifutottam a töltött tojásnak, nem tudom megmondani, hogy miért, de mindig csak húsvétkor.
Gyöngyözött a lábas fenekén a víz, keményre főtt a tojás, miközben apróra kockáztam a hagymát. Kevertem a tejfölhöz sót, borsot, paprikát, petrezselyemzöldet. Nem szeretek tojást pucolni, nehezen jött le a héj és a fehérje közti vékony hártya – megértem, nem akar elszakadni egyik a másiktól sem. A tojásokat félbevágtam, a tejfölös tálba dobáltam a sárgákat, a kagyló alakú fehérjék pedig a jénaiban sorakoztak fel. Villával törtem át a sárgákat, a fokok között fel-felbuggyant a tejföl, elkeveredtek a fűszerek. Megkóstoltam, még egy kis mustár, kevertem tovább, újabb kóstoló. De hiába akartam nagyon.
Sokat csináltam, többet is, mint amennyit te szoktál, Bogi, hogy soha ne kelljen már töltött tojás nélkül lennünk. A többieknek ízlik – mondom, mert bármit főztem, mindig kérdezted –, én tudom csak, hogy megint nem sikerült. Te tovább erősködnél, hogy biztosan finom lett, Zsofony, nem baj, ha nem pont olyan. Pedig baj, Bogi, nekem baj.
Újabb év és újabb próbálkozás. Már nem vagyok olyan lelkes, amióta kiderült, hogy nekem nem megy úgy, ahogy neked ment – behunyt szemmel, fél kézzel is akár.
Vajon tudnám-e, hogy csináltad, ha nem lett volna kész mindig, mire megérkezünk? Ha később nyelem csak le, miután ízekre bontottam a falatot a számban? Vagy ha nekiállok akkor, amikor még itt vagy, hogy segíts?
De eszembe sem jutott soha, hogy egyszer már nem leszel. Hogy nem lesz már, aki külön főz nekem, töltött tojást hús nélkül, tejes puliszkát, a csülkös bablevest meg csülök nélkül. Hogy nem látod majd a kenyeret, amit sütöttem, pedig milyen büszke lennél rám, Bogikám! Hogy nem leszel ott az esküvőmön – de milyen esküvő az, nagymama nélkül? Nem viccelődhetek azzal, hogy örökölhetsz a gyerektől cipőt, hiába akkora a lába, mint neked volt. És nem lesz már, aki rosszabb napjaimon csitítani próbál: hagyd el, Zsofony, ne törődj vele!
Maradt helyette a csend. A ki nem mondott szavaink, a sok elképzelt párbeszéd köztünk, a váratlan pillanatok, amikor felszakad bennem és csorog végig az arcomon a könny, pont olyan finoman, ahogy te simogattál.
Viszem haza a tojásokat megint. Két dobozzal biztos megcsinálok, jusson mindenkinek elég. Vettem még retket, paradicsomot, újhagymát, tormát és friss kiflit is. A legnagyobb lábast engedem tele – mennyi hely kell vajon húsz tojásnak? –, egy kanállal a vízbe borítom, azok tompa koppanással érik a fazék alját, egymás után sorban, majd óvatosan feljebb úsznak egy kicsit. Vigyázva hántom le a héjukat, nehogy megsérüljön a fehérje, de ne maradjon rajta a hártya se, azt nem szeretem.
Most nem villával töröm a sárgáját. A kezemmel morzsolom szét, és gyúrom össze a tejföllel, a fűszereket már nem mérem, csak érzésre szórom a tálba.
A sárgás massza egyre beljebb ér a körmöm alatt, eltömi a réseket a gyűrűm kövei között – amit még a tizennyolcadik szülinapomra kaptam tőled, Bogi –, a maszatos kezemmel ösztönösen nyúlok a citromlé után.
A töltött tojások fegyelmezetten sorakoznak üvegtálban a pulton, én pedig elhelyezkedem a padlón, törökülésben, szemben a sütővel. A koszos üvegfelületen visszatükröződik az arcom, dermedten bámulom magam. Még akkor sem mozdulok, amikor a kutya az ölembe mászik, csak fürkészem a tükörképem, keresek valamit, amiben itt vagy velem, Bogi. Nem kóstoltam meg a tojást, nem merem. Mi van, ha megint csalódni fogok? És mi van, ha kiderül, hogy nem maradt belőled semmi velem?
Pedig borzasztóan kellenél, nekem most különösen. Tudnád mindig, hogy mi fáj, és nem tolakodnál, nem erőltetnéd, csak tudnád, hogyan vigasztalj. De itt maradtam, én, a rossz érzés és a meg nem értettség.
Estére aztán összeszedem magam és megkóstolom a tojást. Sokáig tartom a számban, megpróbálom ízekre bontani a falatot, ahogy kellett volna, amikor még te töltötted nekünk. És megvan, Bogi, pont olyan lett, mint a tiéd! Mondom is a többieknek, hogy ez az, négy évembe telt, de most végre sikerült. Szerintük viszont az eddigiek is pont ilyen finomak voltak.
Hagyd el, Zsofony, ne törődj velük, mondanád, és igazad van, hagyom. Nem haragszom rájuk, amiért nem emlékeznek az ízére, és nem magyarázom azt sem, amit mi pontosan tudunk: hogy ami neked a látogatásunk volt, az nekem a húsvét lett – az ünnep a töltött tojással.
Furcsa dolog ez a feltámadás.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Eri Miura
