Itt ez a csoda, ez az éneklő, gigászi lény: a bálna

–

Gigászi csoda a mindenség Merengőjében

Épp a második gyerekemet vártam, amikor a kisfiammal az óceánok világáról néztünk egy dokumentumfilmet. Nyilván tomboltak a hormonjaim, és bármin képes voltam zokogni, de ami ekkor történt velem, az több volt szimpla sírásnál. Az egyik jelenetben egy kék bálnát mutattak, ami a kicsinyével úszkált, aztán elkezdtek „ugrándozni” a vízen, felbukkanva, vetődve, fittyet hányva a gravitációnak, és ez a hatalmas lény olyan hatást gyakorolt rám, mint előtte soha semmilyen állat.

Már eleve a tengerben van valami varázslatos. A beláthatatlansága, a térdre kényszerítő ereje, a nagysága és az időtlensége egy pillanat alatt eláraszt, amint a vízbe lépek. A tenger magában hordozza mindennek a kezdetét, a történelmet, megannyi halált és magát az életet. Olyan, mint egy kollektív Merengő. (A Merengő a Harry Potter-világ egyik ikonikus varázstárgya, egy tál, amelyben az emlékeinket őrizhetjük, és ha akarunk, elmerülhetünk bennük.)

És akkor

itt ez a csoda, ez a felfoghatatlanul hatalmas, gigászi lény, a bálna, ami dalolva úszkál keresztül-kasul a mindenség Merengőjében.

Visszatérve a hormontúltengéses sírásra, egyszerűen abban a pillanatban valami átkattant bennem, és azóta a bakancslistám legtetejére került, hogy egyszer szeretnék a szemébe nézni egy bálnának. Látni, megérinteni, úszni vele, persze, ezek mind csodálatosak lennének, de ha a szemébe is nézhetnék, te jó ég, elképzelni sem tudom, milyen lehet.

Több év alatt ez a rajongásom mit sem változott, olyannyira, hogy nem egy, hanem rögtön két bálnát is magamra tetováltattam, egy mamát és a kicsinyét, sőt még én is ott vagyok mellettük, mint egy kis búvár. De mielőtt teljesen bolondnak könyveltek el, inkább mesélek nektek ezekről az állatokról pár dolgot, szeressetek beléjük ti is!

A bálna emlős

Kezdjük azzal, hogy a bálnák a vízi élethez teljes mértékben alkalmazkodó emlősök közé, a cetfélék rendjébe tartoznak. A kutatók szerint úgy ötvenmillió évvel ezelőtt, szárazföldi állatként alkalmazkodtak a vízi körülményekhez.

Persze, tengerben él, uszonyai vannak, minden jel arra mutat, hogy a bálna a halakhoz tartozik, pedig a bálna bizony emlősállat, tüdővel lélegzik és az agya rendkívül fejlett. 

Kötődnek egymáshoz, képesek kommunikálni, sőt még énekelni is. De erről majd később. Szóval, a bálna emlős, és nemrég azt is sikerült már lencsevégre kapni, ahogy egy óriás ámbráscet megszoptatja majdnem négyméteres kicsinyét. Az ábráscet mellbimbója befelé forduló, a bálnabébi az állkapcsát a mélyedésbe fúrja és a joghurtsűrűségű anyatej (amelyből akár hatszáz litert is megiszik egy nap) a szájába lövell. A szoptatás alatt a bálnamama gyakran szundít is egyet, aztán úsznak együtt, szoros testkontaktusban tovább.

Csak félig alszik

Mivel, ahogy írtam is, a bálna tüdővel lélegzik, legfeljebb fél órát bír a víz alatt levegővétel nélkül. Ezért csak az agya egyik fele „kapcsol ki” alvás közben, a másik fele idejében küldi az üzenetet, hogy ideje a felszínre jönni egy kis levegőért, aztán az agyféltekék műszakot váltanak.

A legnagyobb valaha élt faj

Akár harminc méterre, kétszáz tonnásra is képes megnőni a kék bálna. Ezzel kivívta magának az örökbérletet a rekordok könyvében, ugyanis méretben egyelőre minden valaha volt fajt maga mögé utasított.

A mélységes mély óriása

A bálnák a mélyebb vizekben kutakodnak leginkább élelem után, például az ámbráscet akár háromezer méter mélyre is képes lemerülni. Ehhez már valóságos infrastruktúra kell, élettanilag alkalmazkodnia kell a szélsőséges hőmérsékleti és nyomásviszonyokhoz, a sötétségről nem is beszélve. Ilyen mélységben úgy tud létezni, hogy lelassulnak a szervei, a szívverése pedig percenként mindössze tíz dobbanásra csökken, és még a csontjai is nyomásállók. Az is bizonyítja, hogy például az ámbráscet extrém mélységekbe tud lemerülni, hogy találtak már olyan példányt, aminek a gyomrában olyan cápa volt, ami a tengerfenéken él. 

Nem iszik vizet

Hiába él a vízben a bálna, nem iszik a tenger vizéből. De akkor mégis honnan szerez folyadékot?! Van erre egy jó kis trükkje, a tápláléka zsiradékából nyeri ki a számára szükséges folyadékot.

A legnagyobb ugrifüles

Ez a bizonyos ugrálás volt az, ami elrabolta a szívemet évekkel ezelőtt. Az én teljesen hozzá nem értő szemem számára ez puszta ugribugri volt, örömteli tobzódás a vízben, de több teória is van, milyen funkciója lehet ennek a rendkívül látványos ugrásnak, amit szaknyelven „hullámtörésnek” neveznek.

Egyes tudósok szerint ez a bálnák amúgy is kifejezetten színes kommunikációs eszköztárának a része, miszerint a csobbanás szonárhangként továbbítja a bálna lokációját a társainak.

Mások szerint viszont pusztán erőfitogtatásról van szó, legalábbis a hímek esetében.

Egy másik teória szerint viszont a veszélyre szokták felhívni ilyen módon egymás figyelmét, például ha hajó közeledik.

Olyan elképzelés is van, ami az enyémre rímel jobban, miszerint tényleg pusztán mókából ugrálnak a bálnák, de a legnagyobb esély arra van, hogy minden elméletnek van alapja, és az összes igaz lehet. Akárhogy is,

az ugrálásnál már csak maga a csobbanás a fontosabb. Minél nagyobb, annál jobb, akármi is a cél.

Nőuralom van…

…legalábbis a fogascetek köreiben, mint amilyen az ámbráscet is. Szóval legyen szó az anyáról, a lányáról, bármelyik nőrokonról, mindenki dominánsabb a hímnél, ami mindössze egy-két évig marad a családban, aztán magányosan „járja” az óceánt, és csak a párzási időszakra tér vissza.

Éneklő óriások

A bálnák éneke a világ egyik legnagyobb csodája.

Ha egy hosszúszárnyú bálna énekelni kezd, több ezer kilométerrel arrébb egy másik bálna ugyanazt a dallamot kezdi énekelni, és a dal így terjed tovább és tovább. Ilyen módon semmilyen más állat nem kommunikál a földön.

Sikerült már elcsípni egy hímet, ami a korallok felé fordulva, fejjel lefelé énekelt, egyértelműen azért, mert a korallok felerősítették a hangot. Hallottátok már az éneküket? Hát hallgassátok meg, és képzeljétek mellé az időtlenséget, a nagy kékséget, és ha hasonlóan vagytok összerakva, mint én, akkor már potyoghatnak is a könnyeitek. Van valami megindító ebben az éteri hangban, pláne, ha mellette azt is elképzeljük, ahogy ezek a dalok körbeszövik a bolygót. Ám a hangok nemcsak a kommunikáció szempontjából nagyon fontosak a bálnáknak, hanem a tájékozódásért is. Azokban a mélységekben, ahová képesek eljutni, a túlélésük záloga az echolokáció, vagyis hogy ultrahangot bocsátanak ki (mint a denevérek), ami ha bármibe beleütközik, visszaverődik. Ezáltal a vaksötétben is tudnak tájékozódni.

  

„A vizek anyja”

Jaj, úgy tudnám még sorolni, miért különlegesek ezek az állatok! Hogy amikor csoportosan ugrálnak a bálnák, ők nem egy család, nem egy közösség, hanem a föld különböző pontjairól gyűlnek össze egy helyen, egy időben, a kommunikációjuknak köszönhetően. Nincs egymásra szükségük, egyedül is túlélnek és képesek élelemhez jutni, mégis évente összejönnek. Hogy a kék bálnák függőlegesen, mozdulatlanul alszanak, óriás buborékokat kilélegezve, és hogy a bálnák gyászolnak, ha elveszítik a kicsinyüket, vagy egy hozzátartozójukat. Hogy szüléskor a nőstények segítik a vajúdó anyát és kicsinyének világra jövetelét. Megannyi fantasztikus, felfoghatatlan tulajdonságuk van, de a lényeg, hogy a bálnák éreznek, gondolkodnak, és mi elképzelni se tudjuk, mi zajlik bennük. Találgatni tudunk, és csodálni őket.

A legszebb gondolat, amit olvastam róluk, az magához a bálna szó eredetéhez kapcsolódik. A magyar bálna elnevezés a latin nyelvből átvett balaena névváltozata, ami annyit tesz: „a vizek anyja”.

Ennél csodálatosabb nevet nem is kaphatott volna ez a hatalmas, érző szívű, intelligens és gyönyörű lény, a vizek anyja, aki csak úszik és úszik, énekel, érez, ugrál és úszik és úszik, az élet bölcsőjében, a tengerben, míg világ a világ.

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: A szerző; Unsplash / Thomas Kelley

Szabó Anna Eszter