Az életem egy bizonyos szakaszában többször is férjhez mentem

Ez a bizonyos szakasz nyolctól tizenkét éves koromig tartott, a többszöri férjhez menés pedig heti három ceremóniát jelentett. A férj állandó volt, Csejtei Tomi, a szép barna fiúcska, aki a gyereklakodalomban a párom volt. Kiskorom falujának, Bagnak híres néptáncegyüttese a Gyereklakodalom című műsorral bejárta az országot, meg a fél világot, és parádés díjeső jutalmazta a házassági rítus profi színpadi megfogalmazását. Gombos Zoli játszotta a papot, egy fekete bő ráncos szoknyát adtunk rá. Letérdeltünk elé, ő pedig papos kántálással fennhangon mondta az eskü szövegét, amely így hangzott: 

– Mondd, Tomi, szereted-e a Bözsit? (Ez én voltam, a Bea nem volt elég parasztos név.)
– Igen! – válaszolt Tomi.
– Mondd, Bözsi, szereted-e a Tomit?
– Igen! – mondtam én hangosan.
– Akkor álljatok fel, és csókoljátok meg egymást! 

Felálltunk, megcsókoltuk egymást. Én a csóktól (amely arcra puszi volt természetesen) már az első próbákon szerelmes lettem Tomiba, barna sima bőre bársony volt a számnak. De szerelmünk kudarcot vallott. Én titokban tartottam, szégyelltem ezt, meg amúgy Boda Tomi, a vőfély is tetszett, ő is megfogta a kezem a menyasszonyfektetés előtt, „most a hegedűknek némuljon zengése, a sarkantyúknak némuljon pengése…”.

Én sem tudtam dönteni, de mindkét Tomi elérése is valahogy esélytelen volt számomra. 

A néptáncos csoport egyszer jutalomként Csillebércen táborozott, és a titkomat a lányszobában éjszaka elkottyintottam Veres Ildinek, aki, bár titoktartást fogadott, már másnap továbbkottyintotta azt Csejtei Tominak. Az meg visszaüzente, hogy „kopj le”. 
Talán ezért nem bízom a házassági esküvésben?
Nem tudom. Nem hiszem. De talán ez is benne lehet. 

Az intézmény otthon sem működött jól

Három felnőtt – két szülő és egy nagymama – próbált eligazodni a felnőtt kapcsolatok útvesztőjében. A probléma pont az volt, hogy nem volt lehetőségük felnőni, nem volt még elérhető az az önismereti tudás, ami ma. (Oké, felmentem őket, én is hallom, de ezt a mondatot most így hagyom.) Az életkor előrehaladása nem jár feltétlenül együtt az érési folyamattal. Erről bővebben már írtam és még fogok is, most a házasság intézményéhez kötődően „csak” annyit mesélek, hogy e három kemény életű ember számára – akik gyerekkoromban körülvettek – a férfi-nő, anyós-meny, anyja-fia kapcsolatok sérültek maradtak, és így ők is egyenes úton örökítették tovább nekem, nekünk a traumákat. De hálás vagyok nekik, szerettek és szeretnek, ahogy tudtak és tudnak.

Általuk, a tőlük kapott örökség batyujával vágtam neki az életnek. Ezért a sok önismeret, dalok, táncok, írás általi öngyógyítás. És a szakmá(i)m ajándékaként az alkotásaimat mások is tudják medicinának használni, ez az egészben a legszebb.

Az IGEN című dal kapcsán is beszélgetek a közösségemmel

Ebben a dalban esküvői szimbólumokkal dolgozom, „Holtodiglan, holtomiglan…”, így kezdődik. De az a bizonyos szó, az a „boldogító, szabadító, négy betűvel életre hívó” IGEN – ez egy önmagamra mondott igen. Hangosan a világba kiáltott IGEN az érzéseimre, a gondolataimra, a teljes lényemre. Megtanultam, hogy az összes mondat közül azok hatnak rám a legjobban, amelyeket én magamnak mondok. Ezek egy jó része a gyerekkoromból ered, kicsi emberként barázdálták be a tudatomat. A belső munkám legnehezebb része e bőr alá égett mondatokat átírni. 

 

Mutatok egy példát. Olyan mondatokra gondolok, amelyek azt sugallják: nem vagyok elég jó. Az egyik ilyen nekem anyutól jön: „Haladjunk már, fiam, egyről a kettőre!” Kétélű fegyver. Megtanította nekem a munkát: dolgozni nagyon tudok, munkamániás vagyok. De a pihenést nem ismerem, nem tudom, nem élem, nem bírom. Itt volt ez a kényszermegálló, ez a karantén, és én szanaszét dolgoztam magam, alig álltam meg, mert rágott a kérdés (itt írtam róla), hogy ha épp nem haladok egyről a kettőre, akkor elég jó vagyok-e.

Ezért lett fontos a belső IGEN. Igen, elég jó vagyok, igen, pont azt gondolom, amit, pont azt érzem, amit.

Van velem néha úgy (és biztos vagyok benne, hogy veled is, aki most olvasol), hogy torkomon akad az igen

Szó bennszakad, hang fennakad, belülről jönne valami, de mégis mást csinálok. Óriási feszültség, amikor valami onnan legbelülről kikiáltódna, egy gesztus, érzés föltörne – én meg elnyomom. Mert az a hitrendszerem, hogy ezt nem illik, vagy félek, hogy a másikat megbántom, elvesztem, ha azt mondom, ami van. 

Pedig pont akkor veszíthetem el a másikat, ha nem azt mondom, ami van! Igen, félhetek, lehetek dühös, lehetek sebezhető, lehetek szomorú, szégyellhetem is magam – az van, ami van. Ha elnyomom, nem nyerek vele, legtöbb esetben ott marad és belülről rág. Ha megtanulom felismerni ezeket az érzéseket, verbális vagy másmilyen kimenetet csinálni, kapcsolódni úgy a másikhoz, hogy az érzéseimet megmutatom, s ha kell, együtt vele átalakítom – akkor nyerek. Az egy olyan aktus lesz, mintha odaállnék magam mellé. Mintha felesküdnék magamra, hozzámennék magamhoz, elvenném magam feleségül.

Fotó: Zentay Zsuzsanna

Meg kell tanulnunk – mindannyiunknak, igen, ebben elég radikális vagyok – jól, pontosan, valóban a kapcsolódás szándékával kommunikálni arról, ami bennünk van. Megmutatni, kimondani ezeket úgy, hogy közben a másikat nem bántom. De magamat sem bántom azzal, hogy elhallgatom, nem mondom ezeket. 

A saját magamra való eskü tulajdonképp egy folyamatos beszélgetés önmagammal, ahol kiderítem, hogy egyáltalán én mit akarok, mit érzek, mit gondolok. Kapcsolatra lépek magammal. Aztán tudok kapcsolatra lépni, csak aztán, egy másik emberrel. 

Dalszerző, énekes, író ember vagyok, fontosak a szavak nekem. Teremteni lehet velük, van egy mágikus erőterük. És ha ez a szöveg énekelt szöveg, akkor még erősebb, az agyra és a zsigerekre egyszerre hat, és a lelket lépésre bírja. A dal, az imádság, az önhipnotikus mormolás, a mantra, az eskü egyszerre tudatos-tudattalan verbális teremtőeszközök.

Fotó: Veres Anita

Az eskü egyik fontos formája a házasságot hivatott szentesíteni

A közösség előtt, a párom előtt, a pap előtt kimondott szavakkal teremtem és erősítem meg a párkapcsolatom alapjait. Gyakran teszem fel azt a kérdést pároknak: te mire esküdtél pontosan, amikor megházasodtál? Mi a legfontosabb gondolat, szó, mozdulat, gesztus, ami a ceremóniából veled maradt, és ami segített a kapcsolatot erősíteni a pároddal, ami segített növekedni, érni a kapcsolatban? 

Még a nagyon tudatosan élő párok is rám csodálkoznak, s gyakran az a válasz, hogy nem emlékszem pontosan. Vagy a szeretet, kitartás, ilyen szavak kerülnek elő. „És a te kapcsolati szerződésed micsoda? Egy ilyen jogi és vagyoni dolog?” – kérdezik még jobban elcsodálkozva, amikor a házassági eskü alternatívájaként a kapcsolati szerződésemről mesélek. Nem, nem, mondom. Ez arról szól, kristálytiszta, pontos mondatokban megfogalmazva, hogy én mi szeretnék lenni a párkapcsolatban.

Szingli koromban – válás után – írtam az alapjait, tehát nem egy konkrét férfit profiloztam, hanem azt, hogy én mivé szeretnék válni mellette. Azóta kábé 45 pontos írássá bővült, és az együttműködésünk alapjait is magában foglalja. 

Nekem a szeretet, kitartás fontos szavak, de nekünk ma nem az a dolgunk, hogy a szeretetre meg a kitartásra esküdjünk fel ilyen egyszerűen. Ha ez működne, akkor a kapcsolatok több mint hetven százaléka nem végződne válással. Én ezeknek a szavaknak a szétszálazásában hiszek, meg még másik ezer szóban, amelyre párkapcsolatot merek építeni. Abban is hiszek, hogy a leendőbelimmel egyeztetnünk kell a szótárainkat, tisztázni, hogy kinek mit jelentenek az egyes szavak, értékek. 

Csak akkor tudok a másikra igent mondani, ha magamra is igent mondok. Azt szeretném, ha minél több ember mondana önmagára igent, mielőtt és mialatt kapcsolatra lép egy másik emberrel. 

Az IGEN című dal ennek a himnusza.

Palya Bea

Kiemelt kép: Veres Anita

Palya Bea