–

Amikor leültünk Dorkával és Annával, hogy ebben a válásról szóló videósorozatban miről és hogyan beszélgessünk, még nem tudtam, hogy képes leszek-e rá. Frissek voltak a válásom sebei, még nem voltam abban biztos, hogy nem csúszik-e ki a számon olyasmi, amit nem akarok, a fájdalomtól és a dühtől tudom-e szabályozni majd a mondandómat. 

Azt tudtam, hogy ez egy nagy feladat: úgy beszélni a válásról, hogy nem mondok egy szót sem a másikról, és kizárólag a saját folyamatomról mesélek.

És azt is tudtam, hogy ha ez itt sikerül, az óriási lépés lehet a gyógyulásomban. Hogy tényleg felelősséget vállaljak mindenért, ami ebben a történetben az én részem, hogy tényleg kilépjek az áldozat szerepéből, hogy tényleg nyakon csípjem a gyermeki viselkedésmintáimat, és megtegyek egy óriási lépést felnőtté válásom fájdalmasan diadalmas útján.

Érzem, tudom, hogy ez a beszéd válás kapcsán nem (sem…) a megszokott. 

Hisz sokan inkább arra kíváncsiak, hogy mi a sztori: ki mondta ki a végét, ki mit csinált, mit mondott, ki bántott kit, kié a gyerek és az autó, és vannak-e egyéb szaftos részletek (megütötte, megcsalta, elitta, elárulta, verte őt, verte a gyereket, verte magát, meghízott, elvette a vagyonát stb.). Ezek a részletek kiválóan alkalmasak arra, hogy rajtuk keresztül megéljük a saját dühünket, félelmünket, fájdalmunkat. („Az a szemét, ebből is látszik, ilyen minden férfi/nő, minden férfi agresszív és egy idő után félrelép, minden nő kurva, az ő farvizén lett híres, látszott ez már a legelején, a szeme sem állt jól, szegényt jól szarban hagyta, addig volt jó neki, míg hozta haza a pénzt stb…) 

Vagy arra is alkalmas, hogy csak szimplán legyen miről pletykálni, addig sem magunkról beszélünk. 

Addig sem kell befektetni energiát abba, hogy megnézzem, mi van itt és most, mi történik a saját életemben, milyen a saját párkapcsolatom, milyen a viszony, és mi történik köztem és közted, vagy akár köztem és… köztem. 

Azzal, hogy én itt most a saját részemre koncentrálok, a saját gyászomra, a saját újjászületésemre, kimaradnak a történetem fontos szálai. Mert nem akarom elmesélni. Mert az határt sértene. Az intim. Az csak az enyém és a barátaimé. 

Közszereplőként nekem ennél kifinomultabb dolgot kell adnom azoknak, akik szeretnek, követnek, hallgatnak, olvasnak. De ehhez másképp kell formálnom a mondatokat. 

Elkezdtem hát gyakorolni.

Sokat írtam a témáról, és ha kigurult egy mondat, akkor elolvastam, és addig kérdeztem magamtól azt, hogy „mit akarok igazán mondani magamról”, amíg – sok-sok új mondaton át – el nem jutottam ahhoz az állításához, ami igazán rólam szól. És ennek a mondatnak gyakran semmi köze nem volt az eredetihez. 

Sokszor ez a mondat semmi más, csak egy érzés megfogalmazása, mert ha a másikat kiveszem belőle, akkor egyszerűen ledobódik a sztori. 

Itt egy rövid példa, (fiktív válás-mondatokkal). Addig csupaszítom ezt a mondatfolyamot, amíg nincs benne más, csak olyasmi, ami rólam szól: 

„Amiatt a hülye picsa miatt van az egész.”

Mit akarok mondani magamról? 

„Elcsábította a férjemet az a nő.”

Mit akarok mondani magamról? 

„Az a szemét férjem megcsalt.”

Mit akarok mondani magamról? 

„Fáj, hogy megcsalt engem.”

Mit akarok mondani?

„Dühös vagyok rá, mert megcsalt és hazudott nekem.” 

Mit akarok mondani igazán? 

„Dühös vagyok és fájdalmat érzek, mert megcsalt.” 

Mit akarok mondani magamról? 

„Dühös, fájdalmas, magányos vagyok…” 

Mit akarok mondani magamról? 

„Úgy érzem, nem bírom ki, ezek az érzések lenyomnak, elborítanak.”

Mit akarok mondani magamról? 

„Emlékeztet ez valamire.”

Mit akarok mondani magamról? 

„Gyerekkoromban nagyon sokszor éreztem így magam… düh, fájdalom, magány.” 

Igen, furcsa ez a mondatfolyam, igen, nekem is idegen, igen, nekem is melós.

És igen, tisztában vagyok azzal is, hogy legkönnyebben kapcsolódni a történetekhez lehet, és hogy ezzel az érzésig-csupaszítós technikával nézőket, hallgatókat veszíthetek. Mert melósabb befogadni is.

És van itt más is még. 

Ha körbenézek, azt látom, hogy válni nagyon nehéz.

Nekem is nagyon nehéz volt. Az érzések feltörhetnek csak úgy nyersen, bármennyire is igyekszem tudatosnak lenni. 

Ezért szerintem talán nagyon is egészséges a feldolgozás első szakaszában megengedni magunknak ezt a nyerseséget. Valamilyen csatornát kitisztíthat, mint ahogy a mosogatóból kiszedett rothadó ételmaradék kihalászása után újra elfolyik a csövön át a víz. Minden érzés/mondat érvényes, belső körben mondani-írni bármit lehet. Kijöhet, aminek ki kell jönnie. 

Ér az exet bokszzsáknak képzelni és képzeletben ütni, ér őt szarral telt bőrzsáknak képzelni, ez a buddhista változat. Ér gondolni olyat, hogy bárcsak sosem létezett volna, vagy azt, hogy most se létezzen, ér az anyjáról is gondolni ezt-azt, ér sajnálni és megvetni, ér még mindig segíteni akarni rajta, ér félni, hogy visszajön, vagy hogy nem jön vissza. Ér gondolni olyat, hogy legyen neki rossz.

Kinek mi jut, kinek mire van igénye. 

De én azt tapasztaltam, hogy mindez csak kicsit segít, annyit, mint egy hányás. Kijön a romlott cucc. A bosszúállás is csak a gyász egy lusta formája, hiszen a bosszú dühével elfedek valami olyan érzést magamban, amivel nem akarok találkozni.

A saját mélyebb átalakulásomhoz, a gyógyuláshoz nem az expartner felé irányított érzések, a róla elmondott mondatok vezetnek, hisz akkor még mindig vele foglalkozom. 

Egyrészt őt úgysem tudom megváltoztatni, másrészt elmegy saját magamról a fókusz. 

Márpedig én itt ebben a folyamatban magamat akarom újrateremteni.

Sokat gondoltam a közszereplők válás előtt-alatt-után napvilágot látó sárdobálásán, és nem találtam benne a személyes gyógyulásra való törekvést. Inkább azt éreztem, hogy ez kiváló promóciós eszköz, még ha a szándék mögötte önmaguk  „igazolása” is. A kísértés nagy és különféle lehet. A hírnéven esett csorba javítása, a vagyon meg- vagy visszaszerzése, a szakmai eseménytelenség elkendőzése, pótlása. Csak én azt sajnálom, hogy ezzel a sárdobálást, a másikra mutogatást magát emelik kultúrává, és engedélyt/mintát/példát adnak a határok átlépésére

Én a saját gyászfolyamatomat és az újjáteremtésemet helyezem a fókuszba, és határozottan erre akarok biztatni másokat is – még ha ennek sokszor az az ára, hogy a jóízű, szabadon áramló történetmesélésről le kell mondanom. Nem baj, a lélektani élményanyag nem vész el, esetleg lesz majd miből regényt írni később.

És hogy miért érzem olyan fontosnak mindezt? Hogy ne mutogassak másra, ne tekintsem magam áldozatnak még egy ilyen nehéz helyzetben sem? Miért áldoztam ennek egy egész videósorozatot (meg több ezer órányi önismereti munkát magamon…)?

Hát, mert szeretném, ha ti is meghallanátok – és ezáltal én is jobban hallanám!!! – hogy egy ilyen fájdalmas átalakulásban, mint a válás, egyedül magamon tudok változtatni. 

Minden más illúzió. 

Palya Bea

Kiemelt kép: Palya Bea a Dalszülető sorozat forgatásán - Fotó: Pánczél Andrea