„Megadatik, hogyha kérek, letilállá-élet-ilá…”
„Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem”

Apu tele van nagy érzelmekkel, leginkább szomorúsággal. Közel hoz ez minket, átérzem, amit ő, de távolít is, mert ez valami olyan szomorúság, amibe furcsa módon öröm vegyül.

Tudod, majd akkor, a temetésemen ezt a kettőt énekeld, mondta, a Szól a kakas márt, meg a Nagy László-verset. „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem” – dúdoljunk együtt, és apám szeméből kövér könnycsepp csordul.

Milyen mélyen van ez bennem. Hogy kérni szégyen. A mindenható vegye inkább észre, hogy mire van szükségem, mint ahogy a csecsemőt is szavak nélkül érti az anyja, és megeteti, ha éhes.

Ha megtanulok jól kérni, az felnőttebbé tesz. Rengeteg tapasztalatot szereztem az elmúlt időszakban erről. Én azt sejtem, hogy az adás-kapás körforgásának lélektanát mindannyian jobban fogjuk érteni, érettebben fogjuk kezelni a járvány után.

Tőlem most sokkal többet és többen kérnek, és sokkal többeknek igyekszem is adni, ingyen, semmit sem várva cserébe. Hacsak nem azt az érzést, hogy jó vagyok, elég jó. Naponta három-öt ilyen kérés jön, van, hogy több is. Tartalmat szolgáltatok, promózok projekteket, posztokat csinálok másokról, engedélyezek dalfelhasználást, felveszek kis videókat. Mindenki nem fér bele, de lényegesen többet adok, mint eddig. És ez oké nekem, ez most az egyik célom.

Én is kértem. Mennyiségben nem többet, de egy nagyobb projekthez kilőttem célzottabb kéréseket: az Élet című dalomhoz készült videóklipet az emberek – közönségem, kollégáim, barátaim – házi videóiból raktuk össze. És ez eléggé meggyúrt engem.

Feltettem hát a kérdést magamnak: hogy kérek én?

Nehéz téma ez nekem. A saját szótáramban a tiszta kérés mondatai sokáig nem is léteztek, évtizedekig csak kérdőmondatokkal kértem: ideadnád a poharat? Lehúznád az ágyneműt? Van kedved megcsinálni a leckét? Nem lenne baj, ha a találkozó fél órával előbbre kerülne?

Azt gondoltam, a kérdő mondat udvariasabb, azzal nem bántok meg másokat.

Féltem a felszólító mód használatától, a neve is olyan hülyeség, „felszólító mód”, a felkiáltójelet meg eleve kerülöm. Meg aztán ki vagyok én, hogy téged erre megkérhesselek? Szégyent éreztem sokszor, és féltem a visszautasítástól is. Tekintélyelvű parasztcsaládban nőttem fel, ahol a szülőnek mindig igaza van, a gyereknek kuss a neve.

Emlékszem, majdnem összepisiltem magam, amikor egyszer egy gimis nyári szünetben anyámmal gyomláltunk a kertben, és megkérdeztem, hogy elmehetek-e egy isaszegi buliba az osztálytársakkal. Ne menjél, fiam, rengeteg a munka a kertben, maradjál itthon segíteni… Elsüllyedtem a föld alá, szégyen és harag keveréke bénította a testemet, sírtam is, de gyomláltam tovább.

De ez semmi lehetett ahhoz képest, amit anyám érzett, amikor egyszer kamaszkorában megkérdezte az apját, a nagyhangú Sztáncs Lázár tatámat, hogy tegezheti-e. „Csak szigorúan rám nézett a nagy fekete szemeivel, én meg eliszkoltam…” – mesélte a jelenetet oly sokszor anyám.

Lám, a kérni nem tudás örökségét az ő vonaláról is szépen hozom, és a tény, hogy apám kedvenc dala meg a „nekem a kérés nagy szégyen”, csak erősíti ezt.

Hosszú út, évtizedek önismereti munkája vezetett ahhoz, hogy megtanultam tisztán kérni.

A visszajelzésekből most már tudom, hogy az egyértelmű kérést feldolgozni annak is könnyebb, akitől kérek. A kérdésbe burkolt elvárással sokkal nehezebb mit kezdeni számukra is, van abban valami passzív-agresszív.

Vezetővé válásom egyik nagy alapköve lett a tiszta kérés, az őszinte kommunikáció, a döntéseim mögé való szilárd odaállás. És annak elfogadása, ha valaki nemet mond. Ahogy nemet mondanom nekem is meg kellett tanulnom, azt el is kellett fogadnom másoktól.

Nagyot haladtam ezzel, de mindig van tovább

Jó pap holtig tanul, így – bár elsőre ezt nem is sejtettem, de – a videóklip kapcsán beiratkoztam a kérés magasiskolájába. Kimentek a levelek, egymást követték a telefonhívások azzal kapcsolatban, hogy mit kérünk, milyen minijeleneteket álmodott meg a két rendező, és elmeséltem, hogy az miként alkotja majd egy nagy vizuális egész részét.

A kérés ürügyén mélyebben is kapcsolódtam azokkal, akiket megkerestem, történetek jöttek-mentek e-mailben, telefonon. Ez a része nagyon meleg, nagyon emberi volt, és ehhez ragaszkodtam is, mert akik a klip szereplői, ők valamilyen módon az életem részei, kollégák, barátok, zenész munkatársak, médiapartnerek, énekes-zenész sorstársak, és jó róluk tudni ebben az új helyzetben. Sok esetben igyekeztem felajánlani valamit, amit én adhatok. Vannak olyan résztvevők, akikkel eleve barterezünk, én is adtam neki már, és fogok is, és ezt tudjuk, és ünnepélyesen újra megerősítjük.

Most, ahogy erről írok, újra jön egy szégyenhullám

Írhatok én erről? Nem szégyellem magam, hogy kértem, és még erről most itt metázok is? Ó, micsoda nemes oszcillálása ez a léleknek.

Nem adom fel, írok tovább, azért sem törlöm ki ezeket a mondatokat, mert tudom, hogy nemcsak engem, hanem szinte mindannyiunkat érint most ez a téma.

Nem adtam fel a klipes folyamatot sem. Az én energiám és hitem a projekt közepe: ha már egy életörömről szóló lemezt sikerült felvennem a karantén előtt, akkor ezzel a klippel toljuk meg ezt az üzenetet, adjunk jókedvet, felemelő dolgot, hívjuk fel a figyelmet az élet értékességére, a hálaérzés kifejezésének fontosságára.

De azért nagy menet volt, néha fölém nőtt a sok pingelés, újra megkérés, elengedés, megértés, a másik oldalon keletkezett bűntudat humorba oltott kezelése, hogy én tényleg nem haragszom, ha nem jön össze, tényleg én vagyok hálás neked. És van, akihez meg ragaszkodtam valamiért, és ha egy félmondatos kiskaput hagyott, hogy talán mégis fel tudja venni a határidőn túl is, akkor én azon a kiskapun minden bátorságomat összeszedve beléptem.

Ez a cikk részben azért is íródik, hogy mindenkinek, aki ezen a klipen dolgozott, kifejezzem a hálámat, a végtelen szeretetemet, és hogy megerősítsem nekik is: keresni fogom az alkalmat, hogy én is adhassak.

Másrészt mert úgy sejtem, hogy mindez, amit én itt megéltem, egy állatorvosi ló, hiszen ez a projekt prototípusa lehet annak, amit most sok más zenész, újságíró, vállalkozó vagy bármilyen más mesterségű ember csinál.

Végül pedig, azon túl, hogy hiszek a dalban és a klipben, az is fontos nekem, hogy a kérés magasiskolájában tanultakat tudatosítsam. Nagy szükségem lesz még erre a tudásra.

Amikor majd a zeneiparral lépést tartva hamarosan én is odaérek, hogy bizonyos speciális online tartalmaimért pénzt fogok kérni a hallgatóimtól (pontosabban: a befektetett munkáért pénzben mérhető ellenértéket határozok meg), akkor már kevesebb szégyenérzet lesz bennem. 

Az Élet című videóklipen két hónaptól dolgoztunk, rengeteg ember adta hozzá a munkáját, idejét, szeretetét. Ez most egy ingyenes online tartalom, és ez így jól is van. Ajánlom nektek, minden hálámmal és a szeretetemmel!

Palya Bea

Fotó: Zentay Zsuzsanna
Ruha, styling: Cselényi Eszter