A kicsi ül a vécén, ordítja hogy Vívöl vívöl rakjú, meghallgattuk pár napja Freddy Mercuryt, azóta ez itthon a szignál, Panni már névelő helyett is ezt használja, Vívöl vívöl rakjú, anyúú, segíts levenni a nadrágot!

A nagynak épp hatodszor mondom el, hogy Lilikém, az igaz, hogy palacsintasütés közben már gyakoroltuk a kilenccel való összeadást, de a nyuszis munkafüzetben, a harmincadik oldalon a kettes és a négyes feladat még hátravan, kezdj végre hozzá.

A Férfi most épp itt van. Az ágyon ül, két laptoppal és egy telefonnal váltja meg a világot, agya tűz, szeme tenger, a képernyővel eggyé váló modern ember.

Én is próbálok dolgozni, első lépésként megpróbálom felfogni, hogy amit most csinálok épp, az is dolgozás. Facebook-poszt-szövegezés, YouTube-videók tartalmi felépítése, meleg szavú-együttérző válaszlevél egy lemondott koncert kapcsán. Meg a folyamatos éneklés. Insta-live, Facebook-live, YouTube-stream. Átállunk online-ra. 

Ez most a munkám. Ez is munka. Igen. Igen? Így is az? Így is. 

Vívöl vívöl rakjú. Éhes vagyok, anyúú. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Jövök, kincsem, jövök. Pedig volt egy gondolatmenet, egy ötlet, de most elszállt, jövök, édes, adok enni. Vívöl vívöl rakjú.

Mi ez az egész káosz? Énekes-dalszerző-előadó vagyok. Ahhoz értek leginkább, hogy kiálljak a színpadra, énekeljek, meséljek, ünnepet csináljak, életet zenéljek.

Elemelkedünk egy másik világba, kiszakadunk a normálisból, a prózaiból elszállunk a költőibe, a földiből az égibe. Égnek a tekintetek, a testek hullámoznak, mint a tenger, a zenében összekapcsolódik egymással a sok elszigetelt modern ember. 

Most hirtelen megszűntek ezek a pontok: koncertek, előadások, amelyek tagolják az időt. 

Bezárt a munkahely, a koncertterem, az iskola, a bölcsőde, az oda való elmenés és visszajövés, amely tagolja a teret. 

Tér és idő összecsúszik, minden egyszerre van. A határaim tartásában az évek alatt nagyokat léptem, de az eredendően határtalan lényemnek ez most újra nehezebbé válik. A hálószoba home office, a konyhai asztal leckeírós asztal, adjak enni annak, segítsek olvasni ennek, a családi erdei séta alatt munkatelefonok mennek. 

Túlérzékeny vagyok, zajokra, hangokra különösen, és most az életem szereplőinek hangjai is egyszerre szólnak. Vívöl vívöl rakjú. Túl sok ez, a belső hangokat kiütik a külsők, interferálás van, összevissza hullámzás, növekszik a belső káosz és a bizonytalanság. 

Túl sok a feladat, túl sok az inger, s mint a válásom után, lettem újra túlterhelt nő, túlingerelt modern ember. 

A nagylányom hétéves, óvatos léptekkel sétál be a digitális oktatás kapuján, még nem önjáró, a kicsi lányom hároméves, ő meg diadalmas „nem!”-ekkel sétál be a dackorszak kapuján. Nem! Anya, neeeeem! Vívöl vívöl rakjú… 

Legyek tanár-anya, legyek kenyérkereső-előadó-énekesnő-háztartásvezető. A bébiszitter-nagyi 68 éves, a hiányával vigyázunk rá. A kicsinek és a nagynak az igényeit én hangolom össze hát nulla-huszonnégyben. 

Miközben nulla-huszonnégyben azon is jár az agyam, a szívem, hogy hogy lesz ez most, ha nincsenek események, éneklések, ahol kapcsolódom, feloldódom én is, meg a sok-sok ember… Vívöl vívöl rakjú… most nincs koncert, nincs előadás, nincs tanítás. 

Mi van helyette? Online.

De hiszen pont ezt akartam, csak nem ilyen gyorsan és direkten.

Elkezdtem ezt már, ott a Szeretem az ötleteimet kurzus, imádom. Énekelni is tudok online. Zenészekkel és közönséggel kapcsolódni is megtanulok majd online. Megküzdök a kütyükkel, barátkozom a techhel, lakom, telerakom új játékszerekkel. 

Valójában a koronaidőszak afelé tol, amerre amúgy is menni szeretnék, az online oktatással, online zeneitartalom-gyártással járó szabadság felé. Afelé, hogy megtanulok majd hatósugarat növelni, ebből következően kicsit más ritmusban dogozni, többet lenni a szeretteimmel. Vívöl vívöl… 

Menni fog, tudom, de annyira hirtelen jött a váltás, úgy éreztem, mintha bombát dobtak volna arra, amit eddig felépítettem. Mi lesz a jó sok dolgozás mítoszával, a sok koncerttel, a sok előadással, a sok izolált modern ember koncerteken való közös hullámzásával, a tapsolással? Én akkor érzem, hogy vagyok, ha dolgozom. Ha énekelek, ha írok, ha tanítok, ha adok. Ha haladok. Ha munkát végzek, érzem, hogy fontos vagyok. 

De mi lesz most? 

Minden rendben lesz. Más lesz ugyan a rend fogalma, de lesz egy újfajta rendben levés. 

Én a karantén második hetében mégis szorongtam. Nagyon. De vajon miért, mi tette ezt ennyire drámaivá? Az, hogy az új helyzet megint felhangosította a lényem legalján lévő alapkérdést: elég vagyok-e. 

Meg e kérdés további verzióit: 

Elég jó vagyok-e. 

Elég fontos vagyok-e. 

Elég jelentésteljes vagyok-e. 

Elég különleges vagyok-e. 

Eleget adok-e. 

Az összes, túlingereltségtől való kiakadásom, tányértörésem – Vívöl vívöl rakjú – alján ezeket a kérdéseket találtam. 

Az én nagy tanulásom – traumatikusnak tűnő, de mégiscsak tanulásom – a koronaidőszakban az lesz, hogy végre az összes fenti kérdésre azt tudjam válaszolni: 

IGEN. 

Palya Bea