„A pasiktól megkapom, hogy akkor biztos irtó veszélyes vagyok” – Rögbis lányok edzésén jártunk
Talán nem sokan tudják, hogy a rögbit – azt a játékot, amit egy tojás alakú labdával játszanak, és ami a külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy jelentős részben áll abból, hogy mindenki ráveti magát egy emberre, illetve ami még véletlenül sem összekeverendő az amerikai focival – nemcsak férfiak, de nők is űzik. Azzal pedig még kevesebben vannak tisztában, hogy Budapesten működik egy lányokból álló, nemzetközi rögbis csapat. De mi vesz rá egy fiatal nőt arra, hogy épp ezt a sportot válassza? És mi a rögbi titka, amitől már egy meccsnézésnyi is elég, hogy az ember lánya örökre rajta maradjon? Erről beszélgettem az Exiles Ladies Rugby Club öt tagjával, a magyar Vikivel és Borkával, a venezuelai Monicával, a kazah Rauannal és az angol Alexszel. Fiala Borcsa riportja.
–
Este fél kilenckor már csak résnyire tudom nyitva tartani a szemem, amikor megérkezem a Határ út melletti sportpályára. Két fok van, sötét és köd, kész szerencse, hogy alaposan felöltöztem. Lelki szemeim előtt már felsejlik az ágyam, amelybe nemsokára bekúszhatok, úgyhogy nagyon örülök, hogy mégis úgy döntöttem, nem csatlakozom a csapat közös edzéséhez, pedig nagyon kedvesen invitáltak. Magamban titkon megállapítom, bármi mást szívesebben csinálnék ahelyett, hogy újra és újra levetődöm a hideg földre az esést gyakorolva, egy kiszámíthatatlanul pattogó, tojás alakú labdát próbálok elkapni, vagy a derekánál megragadva próbálom az ellenfelemet kibillenteni az egyensúlyából.
Azon tűnődöm, vajon mi vesz rá másokat erre éveken át, ha esik, ha fúj, heti kétszer, háromszor.
Aztán hamar megkapom a választ. Csillogó szemekkel, széles mosollyal érkezik meg a hazai Exiles Ladies Rugby Club öt oszlopos tagja, hogy az edzés előtt elmeséljék, hogyan keveredtek a rögbipályára (illetve jó páran Magyarországra, a csapat ugyanis teljesen vegyes). Húsz perc után pedig abszolút átérzem, mi az, ami összetartja őket. És piszkosul bánom, hogy otthon hagytam a tréningnadrágomat.
Minden út a pályára vezet
Öt beszélgetőtársam közül Viki és Borka magyarok. Rauant Kazahsztánból sodorta Budapestre egy egyetemi ösztöndíj, itt matematikai pénzügyet tanult, de annyira megtetszett neki Európa, illetve azon belül Magyarország, és a hazai időjárás, hogy végül maradt az egyetemi tanulmányai után is. Most már számos barátság is ide köti, a rögbiklubon belül is.
Az angol Alex sokat utazott korábban is, több helyen élt már a világban, mielőtt Budapestre költözött volna. A venezuelai Monica pedig szakmai gyakorlat keretében érkezett hozzánk, majd később munkát is itt vállalt, jelenleg egy gyógyszeripari cégnél dolgozik. Odahaza is éveken keresztül rögbizett, így amint megérkezett Magyarországra, azonnal megkereste a csapatot, ahol folytathatja a sportot. Az Exilesra egy barátján keresztül talált rá, és azóta is lelkesen jár le minden edzésre. Úgy érzi,
a legfontosabb dolog, amit neki a rögbi ad, az az elfogadás, a közösség, és az érzés, hogy tartozhat valahová. Itt senki nem tekint rá külföldiként. „Olyanok ők nekem, mint egy család.”
Minden forma tökéletes
Mivel Monica kisebb termetű, törékeny alkat, eleinte aggódott, vajon van-e helye ebben a sportban, ám gyorsan kiderült, hogy ez nem is kérdés. Amikor azt firtatom, szerintük ki az, aki rögbisnek állhat, van-e ideális testalkat, mind az öten buzgón tiltakozni kezdenek. Semmi nem jelent kizáró okot, épp ellenkezőleg: mindenfajta formára szükség van a játékban, a nagyobb darab izomkolosszusoktól a fürge, kisebb termetű egyénekig mindenkit tudnak használni, és mindenki megtalálhatja a hozzá leginkább passzoló pozíciót. „Nálunk mindenki játszhat” – nyugtatnak meg, és hozzáteszik: sokan azt hiszik, a rögbisek mind nagydarabok és erőszakosak kell hogy legyenek, de ez egyáltalán nem igaz. Mindenki jó valamire a pályán, és mindenki tud magához képest fejlődni, új képességekre szert tenni. „De még a támadónak sem kell termetesnek lennie, ha jól érti a dolgát” – állítja Alex.
Baráti mérkőzések
Borkát egy kollégája csábította le, először csak egy pubba meccset nézni, őt pedig azonnal beszippantotta a légkör. „Úgy emlékszem, Anglia játszott Wales ellen, ami alapból egy elég feszült hangulatú meccs volt, mégis azt tapasztaltam, hogy mindenki nagyon kedves volt egymással a helyen. Meglepett, hogy a meccsnézés ilyen baráti hangulatú is lehet.” A Hat Nemzet Bajnoksága (ami egy évenként megrendezett rögbibajnokság Anglia, Franciaország, Írország, Olaszország, Skócia és Wales csapatai közt) időszaka alatt aztán többször is lejárt meccset nézni, mígnem aztán azon kapta magát, hogy ki akarja próbálni magát a pályán is. Ennek már egy éve. Mivel az intenzív sportokat szereti, már az első edzés meghatározó volt számára, de nem tagadja, a közösség az, ami emellett itt tartotta.
Viki 2009-ben kezdett el rögbizni. Egy barátja ismertette meg a sporttal, előtte még csak nem is hallott arról, hogy ilyen is van. „Elmentem egy edzésre, és ott ragadtam.” Több csapatban is játszott, majd egy sérülés és egy költözés után talált rá az Exilesra, amiről úgy érzi, abban is különbözik a többi hazai csapattól, hogy valóban olyan, mint egy nagy patchworkcsalád.
Sisterhood
Monica ezt kiegészíti azzal, hogy elmagyarázza,
a rögbi kontaktsport, ahol a csapattársaid olyanok, mintha csak a nővéreid lennének, akiket meg kell védened, és ők is megvédenek téged.
Alex, talán azért is, mert angol, egész életében a rögbi perifériáján mozgott, mindig voltak olyan ismerősei, barátai, akik játszottak, aztán egyszer neki is kedve szottyant kipróbálni, végül „rajta maradt”. Talán ő a legbuzgóbb klubtag mind közül: pár nappal azelőtt csatlakozott az Exileshoz, hogy Budapestre költözött volna.
Rauan is itt ismerte meg a rögbit, őt a csapattársain kívül a mozgás intenzitása, és az is vonzza benne nagyon, hogy ez egy olyan sport, ahol az agyadat is kell használni. „Ez egy nagyon dinamikus játék, iszonyú gyorsan történik minden, muszáj folyamatosan észnél lenned.”
Mi a legnagyobb bűn, amit a rögbiről mondhatsz?
„Mit szólnak mások, amikor megtudják, hogy rögbiztek?” – kérdezem, mire egymás szavába vágva mesélnek. „Van, aki meglepődik, hogy nők is rögbiznek!” – panaszolja Viki. „Ilyenkor a pasiktól megkapom, hogy akkor biztos irtó veszélyes vagyok, és okosabb lesz, ha vigyáznak velem” – árulja el Borka. „De a legrémesebb, ha összekeverik a rögbit az amerikai focival…” – bólogatnak mind.
Nem egy karcolás
Míg a lányok nem tűnnek nekem különösebben veszélyesnek, azért azt is meg kell jegyezni, hogy a legtöbbjük már jó pár olyan sérülést beszerzett az idők során, aminek hallatán én kis híján leájulok a székről. Vikinek konkrétan a felkarja tört ketté (de állítja, az ő hibája volt, mert akkor még nem tanult meg jól esni),
Monica tizenegy évnyi rögbizés során az orrát és szinte minden ujját eltörte, és kétszer volt agyrázkódása – de állítja, ennyi idő alatt ez semmi.
Alexnek szintén az orra tört el, és jó párszor távozott hatalmas monoklival a pályáról – ami utólag, meccsen kívül persze alapot szolgáltatott néhány érdekes beszélgetésre. Ezzel együtt állítják, ha az ember rendesen játszik, akkor nem érheti baleset, és a gyakorlásnak, edzésnek is ez a lényege részben: megtanulni nem megsérülni. „Idővel megtanulod, hogyan védd meg a testedet, és hogyan védheted meg a társaidat is – magyarázza Monica. – Ha nem figyelsz, miattad megsérülhet más is.”
Egoizmusnak itt nincs helye
De ez is jó a rögbiben: nagy tanítómester, az ember sokat megtudhat magáról. „Alázatra tanít, nekem ez a legfontosabb – folytatja Monica. – Itt nincsenek sztárok, egy van mindenkiért. Az egész csapat együtt dolgozik. Hiába vagy te a leggyorsabb, a legerősebb, egyedül ezzel semmire sem mész. Az egész csapat együtt dolgozik a közös célért. Ha veszítünk, együtt veszítünk, de a győzelem is közös.”
Mindenkinek van helye
A lányok edzője a francia Baptiste, önkéntesen, a szabadidejében foglalkozik a csapattal, ahogy egyébként mindenki hobbiszinten űzi az Exilesban a rögbit, a saját pénzükből, a maguk idejéből. „Mindenki beleteszi a tehetségét és a tudását, a többiekért” – mondja. A klubtagságért kell valamennyit fizetni (ebből fedezik többek között a pályabérletet), de arra is odafigyelnek, hogy ez mindenkinek az anyagi lehetőségeihez legyen mérve: más összeget fizetnek a diákok, mint azok, akiknek már önálló fizetésük van.
„Szeretnénk mindenkit bevonni, és nem lenne jó, ha ennek financiális akadálya lenne – mondja, majd hozzáteszi: – Ez egy nemzetközi csapat, ahol nagyon hasonlóak az értékek. Itt mindenki szívesen önti bele az energiáját a rögbibe, mert ez az, ami összehozza az embereket.” Rendszeresen csatlakoznak újak is a csapathoz, akiket szívesen fogadnak, és az sem jelent akadályt, ha totál kezdőként állsz be azok mellé, akik évek óta űzik a sportot, szívesen végigveszik az alapokat.
„Amíg hozod magaddal a pozitív energiákat, és jól érzed magad, minden teljesen rendben van.”
Ha a többiekre gondolsz, nem lehet mélypont
Sérülések, heti két kemény edzés (legtöbbször késő este, mert akkor szabad a pálya, télen, nyáron, hóban, fagyban, kánikulában), hétvégén meccsek, ahová mindenki a saját költségén utazik… Az én szememben ebbe jó pár mélypont van kódolva, amikor az ember úgy érzi, cseppet sincs kedve a jó meleg szobából kimenni a latyakba, hogy ott négyütemű fekvőtámaszokkal készüljön arra, hogy az ellenfél majd vele törölje fel a pályát.
„Azt sosem éreztem, hogy ezt valamiért abba akarnám hagyni. De nagyon csalódott lennék magamban, ha nem nyújtanék száz százalékot” – mondja Borka. „Az embernek muszáj mennie, hiszen ott van az egész csapat, amely számít rá – egészíti ki mindezt Monica. – Nem hagyhatom őket cserben.”
Azt is elárulják, akár már négyéves korban el lehet kezdeni rögbizni, és itt felső határ sincsen, ameddig buzog benned a lelkesedés, senki nem fog leküldeni a pályáról.
A harmadik félidő
Rögbikörökben közismert, hogy a meccs három félidőből áll, ebből kettőt a pályán játszanak a csapatok egymás ellen, a harmadikat viszont egymással töltik – a kocsmában, egy sör mellett.
„Mindegy, hogy ki nyert, vagy mi történt a pályán, mennyire fajultak el az indulatok, a végén akkor is iszunk egy sört együtt, békében.
– meséli Monica. – Ehhez igen szórakoztató rituálék is kapcsolódnak: vicces kiegészítőt kell viselni, vagy különféle kihívásokat teljesíteni, de vannak saját énekeink és táncaink is, minden rögbiklubnak megvannak a maguk hagyományai e téren is.” „Egyszer például Bécsbe utaztunk egy meccsre, ahová megbeszéltük, hogy mindenki beöltözik valamilyen állatnak – úgy mentünk aztán végig az utcákon is” – lelkesedik Alex, aki azt is elárulja, hasonló bajnokság Budapesten július 7-én lesz.
Szóval ha nyáron összefutsz egy csapat jelmezes alakkal, nem kell megijedned, nem egy igencsak elhúzódó farsangba csöppentél, nagy valószínűséggel csak pár rögbis ünnepli a játékot és az irigylésre méltón összetartó közösségüket.
Képek: Kerepeczki Anna / WMN