Az indulatait harsogja, a kényelem és a lájk rabja: korunk embere, a phono sapiens

–

„A storytelling storyselling”

„A harsány storytelling mögött narratív űr tátong [...]” – hangzik az előszóban Byung-Chul Han egyik fontos állítása, amely új kötete, A narráció válsága (Typotex, ford. Csordás Gábor) tételmondata is lehetne. 

A dél-koreai származású, Berlinben élő filozófus lényegében arról beszél, hogy a történetmesélés gyakorlata hogyan vált árucikké, hogyan sajátította ki és vitte extrém irányokba azt a kapitalizmus. Az elbeszélésből storytelling lett, ami valójában storyselling, hiszen ezekkel a történetekkel akarnak eladni nekünk termékeket, brandeket, embereket, pártokat.

A piac és piaci logika szerint működő politika a zsigereinkre-érzelmeinkre ható narratívákkal, mintegy tudatelőttes szinteken igyekszik befolyásolni minket, ám eközben egyre durvább sztorikra, karaktergyilkosságokra van szükség ahhoz, hogy elérjék az ingerküszöbünket.

Han könyve abban is segít, hogy megértsük, miért vagyunk egyre túlterheltebbek, magányosabbak, miért aprózódik ennyire szét a figyelmünk, az időnk, a jelenlétünk. 

Szerinte míg az elbeszélések valódi közösségeket teremtenek, addig a storytelling maximum communityt képes létrehozni, ami „a közösség áruformája”. A tábortűz, ami köré annak idején összegyűltek az emberek, hogy meséljenek egymásnak, mára kialudt, a helyét pedig a digitális képernyő vette át, amely elválaszt egymástól minket, fogyasztókat. 

Az információ az új létforma

Byung-Chul Han úgy véli, a narratív válság arra vezethető vissza, hogy a világunkat elárasztották az információk. Ezek – és a velük sok közös tulajdonságot mutató storytelling – nagyon szűk aktualitással bírnak, a meglepetés ereje hajtja őket. Folyamatosan habzsoljuk a híreket, az adatokat, a feedünkben a sztorikat, és az, hogy lépést tartsunk velük, állandó mentális készültséget, zaklatott hiperaktivitást igényel. „[Az információk] nem csírázóképességüket megőrző gabonaszemekhez, hanem porszemekhez hasonlítanak. Hiányzik belőlük a csírázás képessége” – írja érzékletesen Han.  

Az elbeszéléseknek ezzel szemben narratív magja van, amiből ki tud hajtani valami, de ehhez arra van szükség, hogy szellemileg ellazult állapotban lehessünk, tudjunk olykor szemlélődni, néha akár még unatkozni is.

Az elbeszélés ráadásul sok esetben pont az információk visszatartását igényli, hiszen az, ha egy történetet nem beszélük/íruk túl, nem tuszkolunk minden mozzanatot erőltetett oksági viszonyokba, egyrészt jobban illeszkedik a világ komplexitásához, másrészt nagyobb teret ad a befogadónak is az értelmezésben, így fokozza a narratív feszültséget. Han kiemeli: amúgy is „vannak dolgok, amiket megmagyarázni nem, csak elmesélni lehet”. 

Az elbeszélések a kultúrteoretikus értelmezésében a rítusokhoz, a kollektív élményekhez, az idő ciklikusságához köthetők elsősorban. Azt írja:

„Az elbeszélések mintegy ízületekként kapcsolódnak a létbe. Ezáltal irányt és tartást adnak az életnek.” A digitalizáció viszont idősorvadást okoz, az aktualitás kényszere destabilizál minket. 

Dolgok még „vannak, de megnémultak”

A Byung-Chul Han által felvázolt kép egyik legnyugtalanítóbb része számomra az, hogy szerinte, mivel körülöttünk – sőt belőlünk! – egyre több mindenből lesz adat, az informatizálódás mély, elemi szinteken alakítja át a valóságészlelésünket. A filozófus phono sapiens-nek nevezi a korszak emberét, és hangsúlyozza: a közvetlen jelenlétünk és az első kézből szerzett tapasztalataink egyre inkább elsatnyulnak, az információfeldolgozásunk felületes lesz, az általunk megélt valóság elvékonyodik. (Egyébként elég, ha csak abba belegondolunk, hogy napjainkban online szinte kizárólag a látásunkat-hallásunkat használjuk, a többi érzékszervünk, a szaglás, a tapintás, az ízlelés, vagy a testhelyzetünk, a mozdulataink észlelése viszont szinte egyáltalán nem kap szerepet.)

A figyelmünk, az időnk feldarabolódik, a világ tényekre esik szét – mondja Han. Az offline életünk még létezik ugyan, de a benne lévő tárgyak és jelenségek már nem szólítanak meg minket annyira, mint régen, legalábbis sokat vesztettünk abból a képességünkből, hogy meghalljuk őket, jelentésteli módon kapcsolódjunk a fizikai környezetünkhöz. 

A világ varázstalanodik

Byung-Chul Han könyveiben mindig meg kell szoknom, hogy az „átláthatóság” kifejezést, ami számomra tiszta kereteket, nyomonkövethetőséget, számonkérhetőséget, őszinteséget, bizalmat, tehát csupa pozitív dolgot sugall, ő negatív értelemben használja. Szerinte az átláthatóság az aurától, a ragyogástól fosztja meg az élet jelenségeit, attól a titokzatos fátyoltól, ami beborítja és izgalmassá teszi őket. A tudomány, a racionalizáció, az okoskodás is ebbe az irányba visz minket, de a varázstalanodás elsősorban az információk térnyerésével gyorsul fel. 

„Az elbeszélés fény és árnyék, látható és láthatatlan, közel és távol játéka. Az átláthatóság megsemmisíti azt a dialektikus feszültséget, amely minden elbeszélés alapja” – fogalmazza meg a kultúrteoretikus, aki szerint a túlmagyarázás során a dolgok közötti viszony egyre inkább az okságra korlátozódik. Holott:

„Az a világ varázslatos, amelyben a dolgok az oksági összefüggéseken kívüli vonatkozásba lépnek egymással, és meghittségeket cserélnek. Az okság mechanikus és külsőséges. A mágikus vagy költői világvonatkozások azt jelentik, hogy az embereket és dolgokat mély rokonszenv köti össze egymással.” 

Jó lenne visszacsempészni a mindennapjainkba az élet játékos használatát: a kísérletezést, a szemlélődő nyugalmat, a semmittevést. Tudatosítani, hogy „a csönd nem valaminek a hiánya, hanem a mindenség jelenléte” – ahogy Gordon Hempton akusztikai ökológus mondta. 

Csenddel is lehet lázadni?

Az a harsogás, információs zaj, állandó kommunikációs kényszer, az a magas szintű aktivitás- és élményfüggőség, amiben most vagyunk, pont, hogy egyfajta ürességet fed el. Mert a Byung-Chul Han által több könyvben is leírt okosuralom nem elnyom minket, hanem arra sarkall, hogy a folyamatos megosztásokkal, posztokkal, véleménynyilvánításokkal önként zsákmányoljuk ki saját magunkat. 

Mintha ki-ki a saját vermében ülne, ahol csak a mobilja képernyője világít. Ha hagyjuk magunkat fogyasztóvá redukálni, ha nem állunk ellen a piaci logikának, akkor pár év múlva talán tényleg ott fogunk tartani, hogy már a legelemibb, legintimebb testi funkcióinkat sem végezhetjük el anélkül, hogy közben ne kelljen reklámokat néznünk. 

Byung-Chul Han korábbi könyveiről is írtam: az Infokráciáról itt, A rítus eltűnéséről itt. 

Milanovich Domi