Valójában a kissé furcsa kettős személyiségem terelt a műfaj felé: mindig is vonzott a színház, a zene, az irodalom, és főleg az a forma, amikor ez mind együtt valamiféle színpadi előadásban találkozik.

Mivel azonban elképesztően izgulós voltam (vagyok is, de már sokat fejlődtem!), arra jutottam, hogy olyat kellene csinálnom, ahol nem kell megszólalni (igen, tudom, csoda, miként lettem innen indulva végül újságíró).

Így ugyanis sokkal inkább biztonságban érzem magam, de mégis kiadhatom, ami bennem mozog és dolgozik. Az meg finoman szólva is rengeteg, nagy amplitúdójú érzelmet jelentett.

Elsőéves gimnazistaként aztán odasétáltam a suliban egy lányhoz, akit láttam előző nyáron a Kaposvári Roxínház egyik darabjában táncolni, és megkérdeztem tőle, hogyan keveredhetnék én is közéjük. Ő elirányított egy koreográfushoz, aki kezdőknek tartott órákat, és az ügyesebbek bekerülhettek a társulatba. Tényleg minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy belevágjak: kollégista voltam 14 évesen egy ismeretlen városban, sohasem táncoltam előtte, és nulla volt az önbizalmam. Valami mégis hajtott, úgyhogy amikor elérkezett az idő, lehajtott fejjel felsétáltam a sportcsarnok végtelennek tűnő lépcsőin, és szégyenérzettel telve becsoszogtam az első órára.

 tehetség tánc felszabadultság középszerűség
A kép a szerző tulajdonában van

Minden kezdet nehéz, de az eredmény megéri

Nagyon barátságos és kellemes közeg fogadott, és őszintén szólva talán a legnagyobb élmény kezdetben maga a tapasztalás volt, hogy képes vagyok egy teljesen ismeretlen térben helyet találni, kapcsolatokat szőni, és küzdeni. Igen, a küzdelem ugyanis már itt megkezdődött, hiszen hiába kézilabdáztam vagy sportoltam ezt-azt hobbiszinten általános iskolában, bevallom, semmiféle testtudatom nem volt.

Azóta se tudom, mégis miképpen lehetne hatékonyan szert tenni erre a testnevelésórákon, mert ha a táncnak fizikai értelemben volt fontos hozadéka az életemben, az biztosan a tény, hogy megismertem, ráéreztem a testemre.

Átláttam, mi hogyan működik, vagy épp hogyan működhetne, mit bírok, meddig lehet feltolni a lécet, hogyan érzem magam komfortosan a saját bőrömben. Ezt a tudást pedig a mai napig kamatoztatom tényleg napi szinten. De most kicsit előreszaladtam a történetben, mert ez az (ön)tudatos pillanat még hosszú évek sora, ezer megfeszült perc, szerteszét folyt könny és kudarc után következett.

Nem a cél a fontos, hanem az út

Régi mondás, és mennyi igazság van benne! Szép lassan lépdeltem előre a magam képességei szerint. Körülbelül fél év után a nyári első nagy színpadra lépés után bekerülhettem a nagy társulatba. Nekem attól fogva az a közeg lett a fél életem. Hetente háromszor mentem próbára, többször fellépésre, a szüleimnek pedig nagyon hálás vagyok azóta is, hogy kollégistaként, amikor úgysem láttak annyit, amennyit szerettek volna, még ezt a szenvedéllyé lett hobbit is támogatták.

Nagyon gyorsan szembe kellett néznem a ténnyel, hogy tele vagyok korlátokkal. Tehetséges nem voltam, ügyes talán igen, de a lemaradásom azokhoz képest, akik kisgyerekként kezdték, sokkolónak és behozhatatlannak tűnt.

Kamasz lányként az identitáskeresés legközepében nem volt fáklyás menet napi szinten szembesülni az (én szememben biztosan) szebb, vékonyabb, ügyesebb társakkal, akiket ráadásul közben igazán szerettem is. Mégis muszáj volt, mert akartam csinálni, hiszen maga a tánc, a színpad, a próbák, az előadás, a közösség örömet hozott.

 tehetség tánc felszabadultság középszerűség
A kép a szerző tulajdonában van

Tizenhat évesen aztán igazi mélypont kezdődött az életemben – ami úgy másfél évig tartott –, és erősen köze volt a tényhez, hogy a tinédzserlázadást valahogy én nem kifelé, hanem befelé, magam irányába kívántam véghez vinni. A tánc és a közeg – miközben rengeteg kétséget szült bennem az önismeret és az önértékelés terén – végig a felszínen tartott.

Az érzékeny, fájdalmas – és persze sokszor örömökkel teli – nagybetűs életfoszlányokkal való szembesülés közepette ugyanis mindig volt cél, terv, feladat. Hat évet töltöttem ebben a közösségben – még az egyetemről is visszajártam –, ahol bár még nem voltam önmagam, hiszen nagy egészben ezt már csak kicsivel később sikerült megtalálni, de itt tehettem meg az első lényeges lépéseket a felnőtt énem irányába. Ezért pedig örökre hálás leszek.

És hogy miért meséltem el ezt?

Sokszor látom, hogy a tehetség egy olyan hajszolt, idealizált valami, amit, úgy véljük, azonnal meg kell találni magunkban, mert különben haszontalanul elrohan az élet.

Persze nincs azzal semmi baj, ha korán kibukik, és a rengeteg munka mellett még több örömet hoz. De igenis jó néha olyannal foglalkozni, amiben nem lehetünk elsők (és még ötödikek vagy tizedikek sem), és elérni azt a felszabadultságot, hogy már nem is szeretnénk. A gyerekeim kapcsán azon kapom magam, hogy nehéz szülőként viselni az ő kudarcaikat. Talán jobban is óvnám őket ezért azoktól a dolgoktól, amelyekben nem kiemelkedően ügyesek. Miközben ezekkel foglalkozni – ha örömből teszed – micsoda tanulási folyamat!

Engem a tánc tanított meg, hogy képes vagyok annyi energiát beletenni a dolgokba, amennyit nem is álmodtam volna.

Lehet, hogy nem állok soha az első sorban a színpadon, és sose kapok szólószerepet (mondjuk, köztünk szólva el is ájulnék a félelemtől), viszont a saját utamon, abban, ami az én tehetségem, ugyanennyi belefektetett erővel, átlépett határral, megfeszített izommal – kis túlzással élve –, lehet a csillagos ég a határ. 

 

Táncolni pedig azóta is nagyon szeretek! A tánc révén ismertem meg a férjem (ó, azok a régi gödörbeli táncházak), és vele már az igazi felszabadult módját is megtapasztaltam a táncnak, amikor minden mindegy, csak az öröm számít. De a táncnak köszönhetem az egyik legrégebbi barátomat is.

A tánc mindig itt lesz nekem, velem. De színpadon már csak álmomban kezdek bele.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Yagi Studio

Széles-Horváth Anna