Várandósan tudtam meg, hogy nem az az apám, aki felnevelt

–

Az egész egy ártalmatlannak tűnő MyHeritage-teszttel indult. Hat hónapos várandósan egyszer csak eszembe ötlött egy kedves exem élménye, aki annak idején elküldte a nyálmintáját genetikai elemzésre. Érdekes tapasztalás volt számára az eredmény. Megtudta például, hogy 3%-ban skandináv felmenői vannak.

Rólam viszont kiderült, hogy az apám – aki felnevelt, és aki szintén úgy tudta, hogy én a lánya vagyok – biológiailag mégsem az apám. Na de ugorjunk vissza kicsit az időben.

Szóval hat hónapos várandósan elküldtem a nyálmintámat a messzeségbe. Egy hónappal később megjött a meglepő eredmény: 75% zsidó.  Korábban úgy tudtam, hogy csak az anyai nagyapám volt zsidó származású. Majd az eredményeket átbeszélve apukám is beküldte a nyálát, így egy hónappal szülés előtt megtudtuk, hogy a szeretet összeköt minket, de a DNS-ünk az tuti nem.

Anyám élethazugsága

Az anyám – lelepleződése után – azzal a sztorival állt elő, hogy 1988-ban anonim donoros inszeminációja volt a férje tudta és beleegyezése nélkül. A férj az élethazugság kiderülésének napján is elment színházba a feleségével, és csupán annyit tudott verbalizálni nehéz érzéseiből, hogy „lórúgásként érte” a hír.

Bár én minden erőmmel azon voltam, hogy apám közelebb kerüljön a haragjához, ő hetvenen túl arra jutott, hogy két szívműtét után nem fog elköltözni anyámtól, hálás azért, hogy én vagyok, és boldogan készül a nagypapás éveire.

Mindezek mellett ő is elkezdett picit gondolkodni a saját fogantatásán: örmény felmenőkről tudott, a teszt viszont ezt nem erősítette meg. Apám a második világháború idején fogant, így felmerült benne az a szorongató gondolat, hogy elképzelhető-e, hogy az édesanyja szexuális abúzus áldozata volt. Erre valószínűleg már nem fogunk választ kapni.

Ezer sebből vérző sztori

Apám tesztjének eredményét telefonon tudtam meg. Sokkoló volt. Bár anyámat sosem tartottam olyan embernek, aki képes lenne saját magán kívül bárkire is ráhangolódni, ezt azért nem gondoltam volna. 

Szombati nap volt. Másnap egy egész napos próbára mentem, egy félamatőr színházi társulattal készültünk egy előadásra. Talán nekik írtam meg először, hogy készüljenek, nem vagyok a toppon. Nagyon megtartó volt a friss krízisben köztük lenni, ők csak azon aggódtak csendben, nehogy az előadás alatt megszüljek.

Közel tíz évvel ezelőtt egy barátnőm került súlyos párkapcsolati krízisbe, mikor hét hónapos várandós volt. Mentünk az Ördögkatlan Fesztiválra, ő nagy pocakkal, én kisírt szemekkel, életem szerelmével történt friss szakítás után. És emlékszem azokra a hónapokra, hogy mennyire csodáltam Zs.-t, hogy egy ilyen helyzetben hogy tud ennyire stabil maradni. Azóta is csodálom őt. Zs. stabilitását minden bizonnyal Zs. elég jó szülei alapozták meg, de azért a hormonok is hozzájárultak ahhoz, hogy Zs. ne essen szét. Így voltam ezzel én is. Krízis volt, megéltem az érzéseimet, de sokkal kisebb amplitúdóval, mintha nem ficánkolt volna a hasamban a kicsinyem.

Anyámmal többször is beszélgettünk a dologról. Felelősségvállalást részéről nem éreztem. Számítottam erre. Az anonim donoros inszeminációs sztorija ezer sebből vérzett.

Tudni akartam az igazat. Tehetetlenségemben arra jutottam, hogy nem láthatja az unokáját, míg nem mondja el a valódi történetet. Nem mentem vele semmire, majdnem egy évig nem láthatta, mégsem mondott semmit.

Féltesók, merre vagytok?

Sokfelé próbálkoztam. Beküldtem a nyálmintámat más cégeknek is, írtam sok távoli rokonnak, megbíztam a kutatással egy molekuláris biológust. Konzultáltam tucatnyi orvossal, kikértem a születési zárójelentésemet, és rendre mindenki azt mondta,, hogy minden bizonnyal természetes úton foganhattam, és anyám sztorija egy újabb hazugság. Eltelt lassan két év, és igazából nem kerültem sokkal közelebb az igazsághoz.

A történetem megírásának egyetlen mozgatórugója, hogy ha a világban valahol élnek féltestvéreim, akkor őket megtaláljam.

Amikor a szülés előtt egy hónappal ez az egész kiderült, volt némi identitáskrízisem. Ki vagyok én, és ki lesz a gyerekem? Ugyanakkor az a gondolat segített, hogy így legalább a gyerekem egy őszintébb világba érkezik. Hello, poszttraumás növekedés, köszi, anyu. 

WMN szerkesztőség