–

Hiteles szatíra az Office című sorozat is, ami bár vígjátéknak mondja magát, valójában szomorú – éppen attól, hogy nem hazudik a munkahelyi viszonyokról, arról, hogy mindenki és mindenképpen kiürül tíz év multinál töltött év után, hogy egy idő után már nem jelent örömet a munka. De talán tíz év sem kell ahhoz, hogy egy munkavállalót már csak a rutin tartson benn egy cégnél, meg a hó elején bejövő sms a fizetés megérkezéséről. 

Az Office megmutatja nemcsak azt, hogy abszurd a hivatali lét (az esetek többségében egy meeting felesleges, időrabló és felér egy abúzussal), hanem azt is, hogy mindezért vigasz lehet egy jó munkatársi kapcsolat. Vagy ha nem is kárpótlás mindazért, amit a multi az embertől elvesz, de a remény forrása, legyen szó baráti, szerelmi, vagy csak sima jó munkatársi viszonyról, mert ad valamit, ami számos esetben fontosabbnak tűnik annál, mint amit a léleknyomorító napi robotban végzünk. Egyfajta menedék. 

Egy mindenkiért, mindenki egyért

Egy rendes munkahelyi, emberi viszony alá be lehet bújni, ha zord idők jönnek, ha a vezetők haragja, a pandémia vagy bármely más körülmény következtében beborul felettünk az ég. Ha az elbocsátások felhői közelednek. 

Márpedig azok mindig közelednek. Úgy láttam, minden munkahelyen a rend fenntartásának is egyik fontos eszköze a folyamatosan belengetett leépítés. Szinte alig volt olyan áldott időpillanat, amikor nem kellett leépítésről, megszorításról, outsourcingról (kiszervezésről) beszélgetni ebédnél. Átvesz bennünket egy másik cég, egy másik osztály, kikerülünk az anyagcégből, egy alvállalkozó lesz a foglalkoztatónak, stb… 

Mintha az állandó fenyegetettség légkörének fenntartásában maga a cég is érdekelt volna, mintha ez is a fegyelem és megfelelő munkamorál fenntartásának eszközévé vált volna. Ugyanakkor persze éppen a munkamorál ellen is hatott. Ugyanis ennek következtében vált mindenki gyanakvóbbá, ennek következtében kezdtünk el egymásban potenciális ellenséget látni. Nem azért, mert jobb nálunk. Hanem mert jobban teper. Jobban nyal. 

Az első ok, amiért fontos, milyen egy légkör a munkahelyen, az éppen az, hogy a munkatársi viszony menedék lehet. Egy ernyő. Egy falatnyi édes íz, ami segít a nehéz időkben. Ezért nem jó taktika ebbe a viszonyba, ezekbe a legalább minimálisan elégedettséget hozó viszonyokba vezetőként beletaposni. 

A másik ok, amit számos szociológia tanulmány leírt – többek közt Csepeli Györgyé is –, hogy a társas viszony motiválttá tesz. Ha egyedül futunk, akkor egy idő után nem javul a teljesítményünk: közel ugyanannyit és ugyanannyi idő alatt fogunk lefutni. Ha legalább virtuálisan, egy appon keresztül kapunk egy társat, akkor azonnal elkezdünk versenyzeni, azonnal kiépül a másik, hozzánk hasonló eredményeket elérővel egy kapcsolat, nézzük az ő idejét, és ez egyre jobb eredményekre sarkall bennünket. 

Egy nagyobb, több száz fős közösségben nem látunk meg arcokat, nem tudunk kapcsolatba lépni a tömeggel. Ellenben egy kisebb közösségben azonnal megindulnak az interakciók. Csepeli Györgyék szerint, ha már csak kilencen vagyunk (vagy kevesebben), akkor beindul az ismerkedés, majd a vetélkedés is. Egy ennél nagyobb létszámú osztályban csak akkor, ha magunk csökkentjük kilenc alá a közösségünkben résztvevők számát. 

Fogadjatok be!

Úgy vettem észre, hogy egy osztályközösségben, vagy minden – kilencnél nagyobb fős – közösségben kialakulnak a kilencfős (vagy valamivel kisebb létszámú, de három főnél nagyobb) klikkek. Keletkezik egy olyan csoport, amiben még átláthatók az emberi kapcsolatok. Ha valaki e kisebb csoportba szeretne betagozódni, annak az elfogadásért – azért, hogy része legyen a klikkeknek – harcolnia, bizonyítania kell. 

Ezért is nehéz egy olyan gyereknek, aki egy – már jól működő osztályközösségbe kívülről kerül be (például, mert a szülei év közben egy másik suliba íratták), és ezért nehéz a munkahelyváltás. Mert tudjuk: egy új helyen meg kell küzdenünk a klikk befogadásért. És a saját klikkünket, akármilyen pocsék is volt, nehezen hagyjuk ott, mert már annyi melónk van benne. 

A munkahelyi barátság nemegyszer valójában csak látszatkapcsolat, nem túl mély érdekszövetség. A menedék felszínén olykor átfolyik az eső. És minél többen vagyunk a menedék alatt, annál biztosabb, hogy valaki megázik.

A munkahelyi bullying ugyanúgy, mint az iskolai, elsősorban azzal kezdődik, hogy valakit a csoportba nem tartozónak vélünk. És a csoport tagjai tisztában vannak azzal, hogy ha a kizárt tag mellé állnak, azzal magukat is veszélyeztetté teszik. 

Nem vagy közénk való

Egy tag kizárása a csoportból, vagy az, ha a tagságért ácsingózónak nemcsak esélyt nem adunk, de őt megalázzuk, és éreztetjük vele, hogy a csapatunknak nem lehet tagja, minden esetben traumatizálja a kizárt személyt. Vagyis nincs olyan, hogy jogos kizárás. Ugyanakkor az is világos, hogy egy csoport nem nőhet a kilenc főnél nagyobbra. Ha mégis, és már nem láthatók benne elég tisztán az arcok, akkor jön a több részre szakadás, a pártoskodás, ami szintén vitákhoz, sértődéshez és további megalázásokhoz, zaklatásokhoz vezethet. 

A csoporton belüli zaklatás pedig még durvábban érinthet egy embert, mint a vezető zaklatása, piszkálódása.

Persze az is rontja a levegőt, csökkenti az oxigént, de ha nincs meg a csoport, ahova egy munkahelyen kapcsolódhatunk, akkor nagyon hamar eljöhet az a pont, amikor már az egészségünk ellen is hat a munkahely. 

Ha feszülten járunk be reggelente, fal mellett osonva megyünk a helyünkre, és nem szívesen ugrunk ki kávézni a többiekkel, annak előbb vagy utóbb az lesz a vége, hogy betegállományba kerülünk. Vagy azért, mert szimulálunk, vagy azért, mert a helyzet már tényleg megbetegített bennünket. 

Az első és legdurvább munkahely bullying forma: a kizárás, vagyis annak éreztetése valakivel, hogy nem való a csoportunkba. 

Én két szomorú esetet is láttam, mindkettő nagyon elgondolkodtatott. 

Az első egy olyan lánnyal esett meg, akit a többiek a háta mögött Egyszerűnek hívtak. Egyszerű, mint a faék. Cinikusabb kollégák elsütöttek vele kapcsolatban pár elég rossz viccet, például, hogy „az agyevő bogár éhen halna a fejében”, vagy „ha megtudná, hogy a Föld forog, hirtelen elkezdene kapaszkodni”. Ez a lány – akit én egyébként kedveltem –, főleg a különböző szerződéseinket vitte be a rendszerbe, nem kellett sokat gondolkoznia, de ha arról kérdeztem, min változtatna, mindig voltak jó ötletei, és mindig nagyon örült, ha kérdeztem. Vele tényleg megtörtént, hogy amikor érdeklődött ebédnél, odaülhet-e a asztalhoz, egy derék kolleganő azt mondta neki: nincs hely, holott mellette is volt két üres szék. 

Egy csapatépítő tréningen arról kellett beszélnünk, hogy kinek mit jelent a boldogság. Valaki azt mondta, hogy őt a tenger látványa teszi boldoggá, valaki meg arról, hogy őt a gyerekei, ha játszhat velük, és azok nem beszélnek vissza, más arról, hogy őt az, ha kirándulhat a férjével: a hegyek lankái és ívei. De mintha mindenki csak arról beszélt volna, hol keresi a megnyugvást, mi okoz neki örömöt. Én voltam akkor a csoportvezető, és nagyon figyeltem a lányra, hogy mit mond. Csöndesen, szinte fel sem nézve a többiekre, azt mondta: „nekem az a boldogság, ha szombat délutánonként a kertben teregethetek”. Ebben olyan sok volt, annyival pontosabb volt, mint az, amit a többiek mondtak, hogy úgy éreztem, ez a lány – akit a csoport kitagad – valójában sokkal értékesebb, mint azok, akik azt mondják, nincs hely az asztalunknál. Attól kezdve többször beszélgettem vele, és nagyon megkedveltem. 

És talán azért, mert látták a többiek, hogy nekem fontos, kikérem a véleményét, végül ők is befogadták, egyre többet beszélgettek vele.  

De soha, egyszer sem ült oda az asztalunkhoz az ebédlőben. Akkor sem, ha hívtuk. Aztán egy hosszú nyár végén bejelentette, hogy szülési szabadságra megy… 

A másik zaklatási forma, amivel találkoztam, a célzott vagy direkt zaklatás volt.

A klikk vezetője, akit egy csoport irányadónak tart – nem is azért, mert felnéznek rá, nem is feltétlenül azért, mert ő legtekintélyesebb, hanem sokszor csak azért, mert az a valaki vezető akar lenni, és kész – kinéz magának valakit. Ki akarja rakni a klikkből, vagy azt akarja, hogy a klikk tagjai együtt lépjenek fel vele szemben. A legdurvább, amit láttam, hogy egy lány a csoport egyik fiú tagját megpróbálta elcsábítani, majd, amikor a fiú egy eléggé félreérthetetlen levelet írt neki, akkor ezt a csoporttal megosztotta. A klikk vezetőjének rendelkezésére álló eszközök közül ezt, a szexualitás a vágy kihasználását tartottam a legaljasabbnak. Ennél még a direkt bántalmazás is kevésbé mérgező.  

Nincs ártatlan kibeszélés

De a csoporton belüli harcok is vezethettek zaklatásokhoz, a másikat méltóságában sértő tréfákhoz, a másik gyengeségeire rámutató élcelődéshez.

Ezek az ártatlannak tetsző beszólások falazzák el végképp az egyébként is kiszolgáltatott dolgozót. Az ok pedig lehet a pozíció féltése, de szimpla féltékenység vagy az értékrendek alapvető különbözősége is. 

Volt egy kollégám, akinek például teljesen más volt az értékrendje, mint az enyém. Elment Egyiptomba, a Vörös-tenger mellé, s amikor megjött, kérdeztem tőle, hogy „na, milyen volt Hurghada?”. Mondta, hogy elég jó volt a szálló, kellemes volt a víz meg a koktélbár. „Na de a tenger?” – kérdeztem. Ott nem voltak, mert annak sós a vize. „Na de – mondtam –, legalább egy piacon voltatok, ugye?” Mire megrökönyödve nézett rám: „Csak nem képzeled, hogy kimentem az arabok közé?!” 

A zsidó hitben fontos könyörgés tárgya a mások kibeszélése. Azért kell imádkozni, hogy meg tudjuk állni, hogy kibeszéljünk másokat. Mert az egyik micva, vagyis parancsolat az, hogy ne mondj semmit a másik háta mögött. Ezt szinte a legnehezebb megállni. Ugyanis – ezt vettem észre egy multinál – ha nincs témád (márpedig van olyan, akivel az ember nehezen talál közös témát), akkor előbb-utóbb eljutsz az áskálódásig. És minden munkahelyi zaklatás ezekből táplálkozik. A kibeszélésekből. 

Harari szerint tulajdonképpen a pletyka tette az embert emberré. A pletykának volt fontos szerepe is: a pletyka árulta el, kire nem lehet számítani. De a pletyka – az őskor óta eltelt időben, ami nem is olyan hosszú – már sokkal inkább a csoportok belső békéje ellen hat.  

A politika is ügyesen épít már a pletykára, a megosztásra. Az a klikkvezető, aki ki akar a csoportból iktatni egy személyt, gyakran úgy éri el, hogy elhint egy pletykát, és a pletyka felgyújtja a csoportot, majd a hamvakon a csoportot maga szervezi újjá.  

A pletykáknak az teszi ki a leginkább magát, aki a legjobban hajt, aki szívét-lelkét beleteszi a cégbe. A güzü mindig gyanús. Nekem is volt egy kollegám, akitől mindenki félt. Este kilencig benn volt minden nap. Mindent bevállalt. Mindent átlátott. Minden munkát magára húzott. Megbízható volt, de ő nem is akart a mi asztalunkhoz ülni. 

Szegényről egészen különös, már-már egy Garcia Marquez-regénybe illő pletykák terjedtek el: tíz éve halott anyjával él együtt, aki bebalzsamozott (valaki látta a Psychót), egy konténerben él, csak öt öltönye van, más ruhája nincs is, az uszodába jár fürödni, és egyébként matematikai zseni. Az anyja egy miniszter, de kitagadta a fiát. A családja meghalt autóbalesetben, amikor a felesége Bécs felé menet megcsúszott a jeges úton. Egyszerre sajnáltuk, és szégyelltük, ha nevettünk rajta. Őt nem zaklatta már senki.  

A Hivatali patkányok című filmben egy hasonló figura gyújtja fel az épületet, a céget. Ő is megtette ezt: ő lett a cég végelszámolója. Kegyetlenül behajtotta mindenkin az adósságait. Visszahozatta a hazavitt laptopokon túl még a hazavitt radírokat is. Mindent számon tartott, és mindenkiről mindent tudott. Mintha egész végig a végelszámolásra készült volna. Mosoly ült az arcán, amikor a cégnek vége lett. 

Megértettem.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images