Krajnyik Cintia: A hiányotok a csillagszóró fényében a legfájóbb
Évekkel ezelőtt egy készülékváltáskor elvesztek azok a telefonszámaim, amelyek nem a SIM-kártyára, hanem a telefon memóriájába voltak elmentve. Így törlődött a névjegyzékemből a szüleim száma. Talán így járt a legkevesebb fájdalommal, hiszen hogyan is törölhettem volna ki őket a telefonkönyvemből, miután meghaltak? Az olyan lett volna, mintha az egész lényüket ki akarnám mosni magamból, az életemből, holott két kézzel kapaszkodtam minden hozzájuk köthető emlékfoszlányba. Anya, Apa. Rögtön ott voltak a lista legelején, és minden alkalommal elszorult a torkom, amikor megláttam a nevüket, miközben tudtam, már soha nem nyomhatok rá a hívásgombra. A telefonszámaikra egy ideig még emlékeztem fejből is, aztán már csak az elejére, végül már abban sem voltam biztos. Egy idő után, még ha össze is tudtam volna halászni az elmém legmélyebb bugyraiból, és helyes sorrendbe állítottam volna a számokat, a vonal másik végén már akkor is egy teljesen másik előfizető köszönt volna, aki vagy belépett a céges flottába, vagy a családi csomagba, és kedvezményes áron jutott hozzá a készülékhez. Nem hallom már a szüleim hangját. Sem az éterben, és néha magamban sem. Közel húsz éve nincsenek velem, és annyi mindent mondanék, főleg kérdeznék, ha most mégis, kivételesen, legalább karácsonykor, legalább telefonon elérhetném őket. Krajnyik Cintia írása.
–
Szia, Anyukám!
Mi a helyzet, hogy vagytok? Dunsztolod már a paplanban a töltött káposztát? Nem is tudom, hogy készíted, fejből csinálsz mindent, de nekem leírhatnád a recepteket. Semminek nincs olyan íze, mint a te főztödnek.
Apu is ott van? Hangosítsd ki. Hívtam többször, de nem vette fel.
Szia, Apu!
De jó hallani a hangotok.
Mi jól vagyunk, köszönjük. Rohanósan, mint mindig decemberben, sok volt a munka. De szenteste már nyugalom lesz, és kedden, a szülinapomon is lesz idő kicsit pihenni. Múltkor eszembe is jutott, hogy harmincegy éves leszek, és nem is mesélted soha, hogy is születtem meg pontosan. Azt tudom, hogy a János Kórházban, végül császárral, hogy karácsonykor már bent voltál, de azért 24-én még Apu kiszöktetett vacsorázni, de a többiről fogalmam sincs. Sokat vajúdtál? Hány nap után mehettünk haza? Volt tejed? Tudod, mondtam, hogy nagyon szeretnénk kisbabát, így jutott ez eszembe.
Jó-jó, na, majd ha találkozunk ne felejtsd el elmesélni.
Az egészségem? Alakulok, de a múltkor nagy fájdalmaim voltak, sokat sírtam. Na de pont nektek beszélek fájdalomról… Jobb, hogy nem láttatok így. Mégis nagyon szerettem volna, ha fogod a kezem. Olyan picire görnyedtem össze a kanapén, nem találtam a helyem, aztán rájöttem, hogy sehol sincs, csak akkor lenne, ha az öledbe hajthatnám a fejem.
Nem furcsa, anya szeretnék lenni, közben arra vágyom, hogy újra kislány lehessek és beléd bújhassak?
Amikor jól voltam, elmentem menyasszonyi ruhát próbálni. Kár, hogy nem tudtál velem jönni. Bár ha itt lennél, lehet, hogy nem is mentem volna sehova, és te varrnád az egészet, ahogy az elsőáldozós meg azt a szép világoskék koszorúslányruhám is, kis gyöngyökkel a vállpántján, emlékszel? Megvan még, ott áll a szekrényben. Nem könnyű ezeket nélküled megélni. Megszervezni egy egész esküvőt, aztán majd ott állni aznap nélkületek. Hülye egy helyzet, mi? Jaj, Apu, nem is te lennél, ha nem viccelnéd el ezt megint.
Karácsony van. Hiányoztok. Meg a plafonig érő fenyőfa is.
Abból sosem engedtetek, hogy óriási fa legyen még a pici panelben is. Az évek során elveszett a tobozos fényfüzér, amit úgy szerettem, de ha meg is lenne, már biztosan nem működne. Valahogy úgy, mint a telefonszámotok.
Azt mondják, a gyász nem múlik el soha, nem tudod letenni, egyszer csak magad mögött hagyni. Mindig veled lesz, időről időre újra lehúz a mélybe, újra fáj, lüktet, mint egy friss seb, aztán bevarasodik, meggyógyul, hogy néhány hónap, év, vagy ünnep múlva megint hasogatva szétnyíljon. Akár csak egy pillanatra vagy hosszabb időre.
Eljegyezve, felnőtt nőként, a meg nem élt kislánykorommal és az egyelőre be nem teljesült anyaszerepemmel fogom a csillagszórót, és azt kívánom, bárcsak megpörkölné az ujjam, hátha akkor a lelkem kevésbé fájna, amiért nem vagytok itt.
A vonal megszakadt.
De azért ti hallotok, ugye?
A képek a szerző tulajdonában vannak
