A múltkor érdekes jelenet zajlott le a családban. Garábon voltunk, nem is tudnám megmondani, hányan, de egy jókora ház minden szobáját sikeresen belaktuk. Az egyik unokatestvéremnek öt gyereke van, a legkisebb még egyéves sincs. A szomszéd szobában laktak, így amikor a kisfiam napfelkelte előtt kicibált az ágyból – mondván, már biztos várják a fiúk –, átmentünk hozzájuk a szomszédba.

Ott pedig valami olyasmi fogadott, ami szinte falhoz vágóan sokkoló volt számomra

Hogy mi volt az? A béke. 

Egy rosszul sikerült éjszaka után, ha még korán is kell kelni, hát, nem mondanám, hogy túlzottan kedves és agilis lennék, sőt. Az ilyen kemény reggelekre, amikor még a létezés is fáj, fejlesztettem ki a suttogva szitkozódás művészetét – az, hogy mosolyogva álljak neki reggelit és kakaót rittyenteni, megugorhatatlan akadálynak tűnik ilyenkor. A gyerekek is gyakran érzik: nem biztos, hogy jó ötlet volt már akkor kipattanni az ágyból, amint megébredtek (a fiamat még az sem szokta zavarni, ha odakint vaksötét van). 
Azon túl, hogy én is nehezen viselem a zöldhajnalban kelést a több részletben is csak nagyon kevés alvás után, a gyerekek ugyanúgy kikészülnek tőle, és elég hamar összefeszülünk, balhézni kezdünk, szétstresszeljük magunkat olyan alap dolgokon, mint az öltözködés. 

Na, hát ehhez képest beléptünk az unokatesómékhoz, ahol csend és béke honolt. A baba fölött tornyosult két nagyobb testvére, akik puszilgatták, szeretgették (amolyan nagycsaládos rutinnal és „óvatossággal”), az unokatestvérem pedig a maga csendes, kedves hangján szólongatta őket, hogy azért nem baj, ha nem fáj a babának a puszi. 

Szerintem nálunk soha nincs ilyen béke reggelente, de talán semmikor máskor sem. Egyszerűen más a vérmérsékletünk. Sajnos. Ezt kell mondjam.

Este is voltunk náluk, és akkor sem tapasztaltam mást.

Persze, tudom, náluk is vannak konfliktusok, kemény testvérharcok és kamaszkodások, láttam már az unokatesómat kiborulni és lehordani őket, de annak súlya volt, és láthatóan a gyerekek hamar észrevették magukat. Az enyéim bezzeg simán képesek ignorálni a legerősebb kifakadásomat is.

Amikor elmentünk kirándulni, beszélgetni kezdtünk az unokatesómmal

Bevallottam neki: egyszerűen nem értem, hogy csinálja. Felfogni nem tudom, hogy képesek úgy elindulni öt gyerekkel otthonról, hogy nem hallok sem hisztit, sem ordítást, nem lehet kitapintani a feszültséget a levegőben már kilométerekről is.

Leginkább ezt irigylem, a nyugalmat. Gyakran lebeg a szemem előtt, hogy bárcsak én is ilyen lehetnék. Az unokatesóm csak nézett rám, elkerekedett szemekkel, nem értette, miről beszélek.

Elkezdte sorolni, hányszor és milyen módokon nem volt ő türelmes, milyen balhék szoktak lenni ezen meg azon, és hogy mennyire el tud az ő agya is durranni. Hozzátette, hogy ő meg az én türelmemet csodálja, hogy soha nem felejti el, amikor egyszer a kisfiam egyik hisztis ámokfutását milyen hosszan és türelmesen kezeltem le. Tiszteli a Waldorf iskolát, a mosható pelenkázást, a hosszan szoptatást.

Hihetetlen, hogy mindig nyitott az új dolgokra, egy fikarcnyi nagyképűség nincs benne amiatt, hogy már öt gyereke van, és még mindig képes felnézni olyanra, akinek kevesebb gyereke, ergo kevesebb tapasztalata van. 

 

Hogy miért meséltem ezt el? Mert szerintem ez piszok érdekes…

Hogy az anyák egy része vagy megpusztul az irigységtől, elementáris erővel képes gyűlölni azt, aki látszólag jobban csinálja, vagy akinek jobb(n)ak (tűnnek) a körülményei. 

A másik része pedig úgy idealizál másokat benyomás alapján, hogy sem saját magát, sem az ideált nem látja reálisan. 

Van biztos egy nagyon szűk réteg, aki amellett, hogy elégedett magával, másokat sem emel piedesztálra, sőt, még csak nem is gyűlöli féltékenységében azt, aki úgy tűnik, hogy jobban boldogul ilyen vagy olyan okból kifolyólag – na, ők biztosan értetlenül állnak e cikk előtt. 

Én az idealizáló típus vagyok. Alapból megvan bennem a rajongás.

Soha nem utáltam még senkit azért, mert szerencsésebb, ügyesebb, okosabb, szebb, tehetségesebb, sikeresebb, csinosabb, türelmesebb nálam. Inkább – és nyilván ez a gyűlölködéshez hasonlóan egy emeletes marhaság – magamat látom ilyenkor még rosszabb színben, és próbálok lépéseket tenni azért, hogy én is megpróbáljak az ideálhoz hasonlítani. 

Önostorozás nélkül ezt inspirálódásnak hívnánk, viszont így, görcsös megfelelni akarással kísérve, elég mérgező. Már csak azért is, mert sosem tudhatja az ember, hogy akire röpke benyomások alapján felnéz, milyen is valójában. 

Rám sokan mondták már, hogy példaértékű anyának látnak

De vajon akkor is ezt gondolnák, ha a szomszédunkban laknának, és hallanák, milyen eszeveszettül be tudok pöccenni, amikor veszekednek a gyerekek? Akkor is én lennék számukra a mintaanya, ha látnák, hogy instant ebédet készítettem a suliba a nagynak tegnap és tegnapelőtt is, mert amúgy egész nap dolgoztam?

Vagy amikor reggel nyolctól délután fél négyig elővágtam egy műsort, és közben a kicsi (aki épp nem volt oviban) vagy mesét nézett, vagy hangoskönyvet hallgatott mellettem a kanapén ülve, vagy egyedül játszott a lábamnál?
Sőt, bedobom az atombombát: nem szeretek játszani. Unom.
Kisgyerekként is hamar el tudtam unni, igazából egyedül voltam el a legjobban – képes voltam egész nap a szobámba bezárkózva rajzolni, zenét hallgatni, saját rádióműsort felvenni, olvasni.

Sajnos hiába szeretem a gyerekeimet mindennél jobban, öt perc szerepjátékozás után már a menekülő-útvonalat keresem, és akkor is zavarba jövök, ha tőlem várják, hogy kitaláljam, mivel csillapítsam a rettentő unalmukat. Társasozni, kártyázni, építeni még szeretek és bírok is, de a többihez alaposan fel kell szívjam magam. Inkább elviszem őket napi több órára a parkba, meg elmegyünk kirándulni, várost felfedezni, vagy otthon sütünk együtt valamit.

Én elfelejtek időben vásárolni a születésnapokra, és mindig loholok magam után, nem rendeztem még egyetlen gyerekzsúrt sem, és kizárólag szezonálisan vásárolok nekik ruhákat, cipőket, soha nem gondolkodom ebben előre.

Viszont cserébe jó szabadtéri programokat találok ki, laza vagyok, zenét hallgatunk, táncolunk, jókat dumálunk, finomakat sütök/sütünk együtt, szeretem meglepni őket a kedvenc ételeikkel, és minden egészségügyi problémájukat maximálisan kézben tartom – gyógykezelésben verhetetlen vagyok, rajtuk élem ki hamvába holt orvosi ambícióimat. Szóval tudom én, hogy nincs velem égbekiáltóan nagy baj anyaként, de azért tisztában vagyok a hiányosságaimmal, elsősorban a türelem és a kreativitás frontján.  

 

Ehhez képest látom azokat az anyákat, akik bármikor képesek egy jó mesét fejből elmondani, aztán eljátszani a gyerekekkel, akik mindig egészségeset főznek, és nem felejtik el előre megvenni a hótaposót, hogy ne az első hó napján kelljen az ablakra tapadva arra várniuk szegény kölköknek, hogy az anyjuk visszatérjen a beszerzőkörútról. 

Csak tudod, mi van? Hogy

idővel rájöttem: teljesen mindegy, milyen szeretnék lenni, vagy hogy milyennek látok más anyákat. Tökéletesen lényegtelen az egész, mert úgysem tudok más lenni, mint amilyen vagyok. „Hozott anyagból” dolgozom én is, mint mindenki más.

Leutánozhatom más anyák „stílusjegyeit”, de előbb-utóbb úgyis kibukik, ha nem vagyok önazonos

Hiába szeretnék a jó mesemondó szerepében tetszelegni, ha egyszer nem megy. Próbálkozni lehet, de már egyre kevésbé várok el magamtól olyasmit, ami nem fakad belőlem.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nemrégiben például (mondjuk, igaz, utolsó pillanatban) a Hello, WMN!-ről hazaérve még késő este felvarrtam a nagyfiam euritmiára használt ruhájának ujját és a patentjait. Soha nem tanultam varrni úgy igazán, de rám ragadt ez-az, úgyhogy meg tudtam oldani. Pár éve még iszonyúan zavarban voltam a többi waldorfos anyuka között, hogy én nem tudok kézimunkázni, nekem nem két perc egy gombot felvarrni, vagy egy zoknit megstoppolni. De tegnap már egyáltalán nem éreztem magam kínosan azért, mert a felvarrás nem lett makulátlan. Inkább azt láttam meg benne, hogy „basszus, mindjárt éjfél, és itt varrom a gyerek ruháját a sulira”. Megveregettem a vállam, és a hebehurgya kis varrományomat igenis büszkén raktam be a gyerek hátizsákjába.

Ha ugyanis bárki elmesélné nekem, hogy egy estébe nyúló munkanap után még varrogatott a gyereknek, de sajnos nem lett valami szép a varrás, akkor azt mondanám neki: inkább legyen büszke magára.

Hát miért ne lennék ilyen nagyvonalú magammal is? Miért csak más lehet hős, mintaszerű, irigylésre méltó vagy példaértékű? 
Miért kettős a mérce?

Nincs rá észszerű válasz, mégis, nagyon nehéz máshogy létezni. Talán mert annyira szeretném jól csinálni. Ha máshogy nem, csak elég jól

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/SeventyFour

Szabó Anna Eszter