Kérlek, jobb kezed nagy erejével szabadítsd ki a foglyot!*

Szeptember 25., vasárnap

Ros hásáná, a „zsidó újév” estéje. Nekem pedig egészen a mai nap reggeléig eszembe sem jutott, hogy mikor még Tel-Avivban éltem, milyen pontosan és alaposan készültem erre az időszakra. Csodaszép ünnep. A család összegyűlik egy nagy lakomára, és persze aszerint, hogy ki mennyire mélyen vallásos, milyen spirituális iskolát követ vagy nem követ, lehet sokféle az ünneplés. 

Én nem vagyok vallásos, de van hitem. 

Szeretek arra gondolni, hogy a tradícióknak sokszor sokkal mélyebb gyökereik vannak, mintsem hogy rájuk süthessük: begyöpösödöttségből, konvencionalitásból vagy kétségbeesett útkeresésből, a valahova tartozás vágyából fakadnak csupán. 2009-ben mélyültem el az Ábrahám-vallások spirituális magjainak kutatásában – a Kabbala Központ és a Tel-Aviv egyetem metafizika szakának hallgatója voltam egyszerre. 

Emellett pedig ősi zsidó temetőket látogattam barátokkal, éjszaka – mert a mikvét, a rituális fürdőt, csak ilyenkor nem használták az ortodoxok, akik néha sandán néztek ránk, tetovált fiúcskákra, mégis mit keresünk egy ilyen helyen. A meditáció során hétszer merültünk a víz alá az írásomat vezető ima soraira gondolva.

Most meg kimerül a ros hásáná-rutinom abban, hogy vacsorát főztem, és vendégeket várunk…

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Liszi és Noam érkezik, egy izraeli pár, akik két évvel ezelőtt töltöttek nálunk négy napot, és a kulináris-kulturális kalandozás közben még egy leánykérés is becsúszott: Noam a faluvégi vulkánunk csúcsán húzott gyűrűt Liszi ujjára, Nimi és én pedig átszellemülten énekeltük az Oroszlánkirályból, hogy „keeenjufíííldölááávtunááájt o bambovéjj”. Az este éjszakába fordul, lakmározunk, borozunk, táncolunk, mesélünk és hallgatunk. Aztán egyszer csak szóba kerül az a bizonyos „gyerekkérdés”. 

És mindenféle tervezés, rákészülés, meg ráhangolódás nélkül, pontosan azt teszem – és tesszük mindannyian az asztal körül –, amiről ez az este szól: szokásrendszerekről, kétségekről, célokról cserélünk eszmét. Én pedig, még mielőtt megadom magam a bornak, belegondolok:

életemben nem voltam még olyan szabad, mint most, de még mindig rengeteg ponton és fronton szabotálom a saját kiteljesedésemet. Ez nem olyan jó, az viszont szuper, hogy átlátom, elismerem és mérlegelem mindezt. Majd holnap.

Tisztelt Teremtő, fogadd néped imáját; erősíts meg minket, tisztíts meg minket!

Október 3., hétfő

Több mint egy héttel a „majd holnap” után nem mondhatnám, hogy akár egyetlen milliméterrel is közelebb volnék a megvilágosodáshoz, hacsak a karmámat nem tisztítja szuper tempóban, hogy iszonyatosan fáj a fejem egész bal oldala. Igazából nem tudom, hogy a fejem, a fülem, a fogam vagy a nyakam fáj, de azt igen, hogy olyan, mintha valaki beerőltetett volna a koponyámba egy dobogó szívet, ami minden dobbanásával szét akarja vetni az állkapcsomat a halántékomtól a kulcscsontomig. Ebben az állapotban vezetek éppen Athén felé. 

Holnap érkeznek meg Nimi szülei – éppen jom kippurra, amit a vezeklés napjának szokás nevezni. A nagyünnepek legkomorabbika során az egész napos böjt nem a legnehezebb kihívás – inni, zuhanyozni, vezetni sem „szabad”, és persze szexelni sem, ez utóbbiakat nyilván csak az igazán vallásosak tartják. A böjtöt viszont sokan – olyan barátaim is, akik egyébként nem is hívők. Én majd’ minden évben böjtöltem amióta Tel-Avivba költöztem, ilyenkor pedig minden évben megkérdezek valakit, akiben bízom: szerinte mi az, amiben talán jó volna, ha változnék. 

Megpróbáltam élvezni a kedvenc thai éttermünk vörös curryjét, de a testem alkalmatlan volt a rágásra és ízlelésre, így hát inkább ittam, vörösbort. Éjfél előtt öt perccel pedig már voltam annyira borbátor, hogy felhívjam a falunk szélén, a tenger partján lakó, melegszívű, dolgos, derék barátnőmet, Marielt, szerinte mi az, amit jobban is művelhetnék, hogy könnyebb legyen nekem, meg hogy egy problémamentesebb változata lehessek önmagamnak, mindenkiért aki körülvesz. Mariel elröhögte magát, és azt mondta: 

– Oké. Hm, megvan: Kérdezd meg magadtól, miért vállalsz magadra annyi mindent.

– Ez jó. Ezen már gondolkodtam amúgy.

– Most te gondolj nekem! – mondta Mariel. És másnap lett.

Mindenható, óvj meg minket mint a téged keresők szemfényét! 

 

Október 4., kedd

Nimi szülei megérkeztek, de mi még előtte elmentünk kávézni egy sráccal. Arról beszélgetünk, milyen szépen gyógyul a társadalom, hogy miközben anyagi szinten állandó hanyatlást tapasztalunk a tönkretett bolygónkon, képesek vagyunk sejtszintű változtatásokon és változásokon gondolkodni. Én közben csendben haldoklom a fájdalom miatt, ami minden bizonnyal fogfájás. 

Mint később kiderült, minden kín forrása egy réges régi amalgántömés alatti foggyökér volt, amely egyszerűen csak… elpusztult. Magától. Csak úgy. 

Mariel párja, Philip ismeri a görög fogászati prizmát töviről hegyire, így elmakogtam neki telefonon a bajomat, ő pedig azt javallotta, bátran menjek el a methanai fogorvoshoz, aki nagyon kedves és profi, és akinek komoly fájdalma van, azt mindig előreveszi. Azt is elmondta, hogy ilyen az élet, és az emberi fog negyven évre van kalibrálva, majd jót kacagtunk rajta, hogy mostantól minden testrészünk lassú hanyatlásnak indul, majd elenyész.

Azért én ezt nem tartottam olyan viccesnek. 

Főleg nem akkor, amikor Nimi szüleivel, Irittel, és Ezrával fogyasztott első közös reggelinket élvezzük. Vagy élvezik. Ők. Én nyammogok kicsit a faván, a görögök selymes sárgaborsókrémjén, aztán feladom, mert még le kell vezetnem három és fél órát ezzel a fogfájással, és ha muszáj lesz mozgatnom az állkapcsomat, akkor azt inkább további kávékra tartogatom. Meg hazaérkezés után egy ouzora és egy dzsointra, mert ha nekem ezzel a lüktető fájdalommal az agyamban kell töltenem az éjszakát, mely lepasszol magáról minden fájdalomcsillapítót, akkor legalább szenvedjek kicsit zsibbadtabban. 

Igazából este hattól kellene böjtölnünk, de még javában úton vagyunk. „Böjtölünk a magunk módján” – mondja Nimi, és így teszünk. 

Hazaérkezünk. Nimi macskákat etet, én kertet locsolok, Irit, Ezra, és velük érkezett kutyusuk, Udi boldogok. Üveget bontunk, vacsorát főzünk, én kivárom, míg langyos lesz a leves, és elkortyolgatom, majd mindenki nyugovóra tér, én pedig áthúzom a belemet életem legfájdalmasabb álmatlan éjszakáján. Másodpercekre alszom el, olyankor is csak azért, mert a fogfájás szó szerint kiüt, mintha egy hatalmas ököl püfölné az arcomat. 

Áldd meg őket, ébreszd fel őket, bocsáss meg nekik; add meg nekik mindig a te igazságodat! 

Október 5., szerda

Igazából ez ugyanaz a nap, én pedig megmostam a fogam, magamhoz kaptam a kocsikulcsot, és elbőgtem, hogy megyek a fogorvoshoz. Nimi utolsó pillanatban beugrik mellém a kocsiba: „Veled megyek, nem akarom, hogy egyedül vezess, így…” Én meg a tengerpartokon és hegyeken-völgyeken átívelő keskeny és repedezett szerpentineken át vezetek ezeregynek tetsző tizenegy kilométert Methana városkáig. 

A fogorvos fél kilenckor azt írta WhatsAppon: fél tizenkettőre tud jönni, de én úgy határoztam, hogy megvárom a rendelő ajtaja előtt, majd mikor erről informáltam, megüzente, hogy fél óra múlva ott lesz.

– Ezt a fogat gyökérkezelni kell… és ahogy elnézem, be is van gyulladva. Eltarthat egy darabig – mondta. Én pedig örültem, hogy az egésznapos fogorvosi beavatkozás megkönnyíti majd a dolgomat a böjttel – amíg meg nem tudtam, hogy nem csak ma ülök a fogorvosi székben egy órán át, minimum háromszor vissza kell még jönnöm, hogy a doktornő méltó és alapos kegyelemdöfést adhasson a már egyébként is halott foggyökérnek. 

Én is kegyelmet kapok végre. A minden nanorészecskémet felőrlő fájdalom tompa kellemetlenséggé szelídült, amiért végtelenül hálás voltam. 

És beismerem, azt sem bántam olyan nagyon, amikor a doki az antibiotikum és fájdalomcsillapító átnyújtásakor azt mondta: „Mindenképpen egyél előtte.” Anyósom, Irit elmeséli:

„Anyám nagy mondása volt, hogy ő a maga részéről utoljára a haláltáborban böjtölt, és jom kippurkor nagy lakomát rittyentett, mondván: neki már nincs miért vezekelni.”

Én ugyan nem vagyok holokauszttúlélő, de úgy érzem, megérdemlem, hogy megtörjem a böjtöt. Az álomba zuhanásom előtti utolsó gondolatom amúgy az volt, hogy végül is Kinga barátnőnk, akinek féléves ikrei vannak, ugyanezt éli át, amit én a fogfájással, csak ő hat hónapja mindennap. Viszont neki az áldozataiért cserébe van két gyönyörű lánya. Azzal a mantrával szenderedtem el, hogy „A gyerekvállalás nem fogfájás, a fogfájás nem gyerekvállalás.” 

Hatalmas szent Isten, bőséges méltóságban vezesd népedet!

Október 6., csütörtök

Az alvás jó dolog. Ez a második olyan felismerésem, amely bizonyítja, hogy a világnak akár igaza is lehet. Az előző az volt, hogy vizet inni bizony kell. Még nincs egy éve, hogy magamra erőltettem a vízivást, és megmondom őszintén, jó cucc. Simán lehet, hogy az alvást is meg tudnám szeretni, annak ellenére, hogy kora reggel vagyok a legkreatívabb, napközben a legproduktívabb, késő éjjel pedig ki akar aludni menni. Ezzel pedig eszembe jut, amit Mariel mondott: „Gondold át, miért vállalsz annyit.” 

A kérdés azért is aktuális, mert amellett, hogy tavaly december óta nem volt szabadidőnk, egy százötven éves falusi házacskát újítunk fel Joana barátnőnkkel, aki volt már minden, de most már vagy húsz éve épületrenoválási és fenntartási projekteket menedzsel. Összekuporgattuk a foglalót, majd még egy kicsit – sokat nem is kellett, mert még a tető is horpadt volt. Mostanra pedig négy hónapja dolgozunk rajta Jo-val, és aranykezű, albán mesteremberével, Altinnal. Már van teteje. Egy kőház felújítása Görögországban alaposan megtanítja az embert a türelemre. Ha padlózata nincs is még az épületnek, lelke mindig is volt, és ezért szerettünk bele.

Amikor megpillantottuk a kősziklára épült, tengerre néző düledező kunyhót, azonnal láttuk olyannak, amilyen lesz, ha a miénk lesz. 

Nimi meghatottan vezeti körül a szülőket, akik el vannak hűlve. Utoljára akkor látták a házikót, mikor még telis-tele volt az előző tulajdonos Tászosz halászhálóival, és áthatolhatatlan gazrengeteg borította. Nézem ezt a három embert, ahogy sétálnak át a majdani konyhánkon, egész a még romos hálóig, és az jut eszembe, hogy milyen jó bevállalás volt ez. A fejemben Marielnek válaszolva: azért vállalok ennyit, mert fáraszt ugyan, de szeretem. 

– Olyan büszke vagyok rátok, hogy belevágtatok – emeli a poharát Irit, Jo pedig a maga szeretetteljes-szarkasztikus módján forgatja a szemeit. Szeretem benne, hogy a legragyogóbb helyzetekben is hű marad a maga gondoskodó csipkelődéséhez. Ismerős, skót humor – Garry és Craig barátaink, akikkel még kelet-londoni éveim korán osztoztam egy öreg viktoriánus házon, kilenc kozmopolita lakótárssal, hasonlóan filtermentesen kommunikálnak. És egy hét múlva itt lesznek, velünk. Alig várom ezt a világok találkozását…

Fogadd el imádságunkat, hallgasd kiáltásunkat, te, aki ismered a titkos gondolatokat!

Október 7., péntek

Mindennap látom a tengert, de ilyennek még sosem láttam. Olyan sima, nehéz, és lassú, mintha higanyból volna. Itt ülünk a Bor Kápolna tövében Garryvel és Craiggel, és csak hallgatunk. Negyvennégy esztendős motorcsónakunk, Korali meg se rezzen a víz felszínén.

– Haza kell érnünk sötétedés előtt, hogy összeszedjük a száraz pálmaleveleket a szukka tetejére – töri meg a csendet Garry, aki a londoni közös éveink után nálunk lakott fél évet, Tel-Avivban, és sokkal közelebb maradt a Kabbala Központhoz, mint én. De most izgatott vagyok: a szukka afféle rituális sátor, amely alatt nyolc napon át minél több időt javasolt tölteni, a legjobb, ha enni és aludni is itt maradunk. 

A ros hásáná és a jom kippur súlya után a szukkot igazi lágy, vidám, könnyed ünnep – a feldíszített sátor alatt ebéddé változó reggeliken át világmegváltani egészen varázslatos.

Minden lelassul. Most kevesebb a vállalás. Hazasiklunk a hajóval, még naplemente előtt felépítjük a szukkát, és bár néhány alapkellék hiányzik, remekül rögtönzünk. Búzakalászunk nincs – így egy spagettit akasztunk a pálmalevelekre. Árpánk sincs, így sört öntünk egy kis befőttesüvegbe, így aggatjuk ki. Ezekkel az emberekkel olyan jó együtt lenni. Semmiféle nyomást nem helyezünk egymásra.  

 

Garry minden helyzetben higgadt, sohasem túl sok, és nem is túl kevés – mindig pont olyan, amilyen embert a helyzet megkíván, az ő sokszor megdöbbentően egyéni, ugyanakkor valahogy mégis mindig helyénvaló értékrendje mentén. Craig pedig egy megállás nélkül szórakoztatást, törődést, kedvességet adó ember, akinél elképzelni sem tudok szebbet-jobbat Garrynek. Ez az első napunk. És még hét van hátra. Azt mondják, nem kell mindent belesűrítenünk ebbe az együtt töltött néhány napba, és igazuk van. De azt is tudom, hogy találkozniuk kell mindazokkal és mindazzal, ami olyan fontos nekünk itt, Methanán.

Mariellel, Joanaval meg Soulával a tengerparti tavernából. És meg kell kóstolniuk Petros spanakopitáját. És érezniük kell a lebegést a Galambok Barlangában rejtőző tó felszínén. És látniuk kell milyen messzire nyúlik a megkövesedett lávafolyam a vulkánunk tetejéről. Ahogy mesélek mindezekről, ragyog a tekintetük. Nemrég lettek papák – ez az első alkalom, hogy külföldre utaznak az elmúlt két évben. 

Craig azt mondja, a fia az első ember, aki képes volt visszafogni az ő állandó pörgését – nem volt más választása, de hálás érte. 

Áldott legyen az ő dicsőséges felségének neve mindörökké! 

Ez a (szabad fordítású) ima utolsó sora, amelyről azt mondják, aktiválja az áldást. Egészen halkan, suttogva, vagy akár magunkban szokás mondani. Nem rebegem mindennap, sőt hetente sem, de egyszer-egyszer eszembe jut, és végigmondom az egészet. A Teremtő, a Mindenható, Isten – nekem – a mindannyiunkban ott lévő teremtőerő.

Mindenható még a légy is, aki nem hagy aludni, és Istent látom a többszázéves olajfában. Nekem szent étel a sábeszi sólet, a húsvéti kalács és minden lakoma, amit a ramadán ideje alatt éjszakánként faltunk muszlim barátnőnkkel, Sabinával Londonban. 

Már miért ne legyen áldott mindenki? Még azok is, akik talán nem érdemlik meg? Mi más tehet jót nekik, mint az áldás? 

Ha meg másképp gondolkodunk, és kényünk-kedvünk szerint osztogatjuk az áldásokat, honnan tudhatnánk, hogy mi magunk méltók vagyunk-e rá? Higgyünk magunkban, a szeretetben, a békében, meg abban, hogy ha irgalmatlan is néha a sors, a nagy képben simán lehet, hogy annak a mélyrepülésnek is értelme van.

Higgyünk a még jobb énben, egy jóságos társadalomban, higgyünk egy jó évben.

Áldott 5783-at! 

(*A dőlt betűvel szedett imasorok szabad fordításban olvashatók, úgy, ahogy Kristóf szokta mondani – a szerk.)

A képek a szerző tulajdonában vannak

Steiner Kristóf