Előrebocsátom: a cikk annak szellemében készült, hogy nincsenek férfi és női feladatok a háztartásban. Mind azt valljuk: minden családban az végzi az otthoni munkát, akinek épp belefér, és evidencia, hogy egy férfi is tud pakolni, mosogatni, takarítani, főzni – hiszen a férfiak döntő többsége ennél sokkal komplexebb feladatokat végez a munkája során is. Éppen ezért egyértelmű, hogy a gyerekek neme egyáltalán nem meghatározó a bevonásuk szempontjából, ahogy az sem, hogy melyik szülő próbálja ezt megvalósítani. 

Mikor kell elkezdeni a gyerekek bevonását? Szinte újszülöttkorban!

„Persze egészen piciként is magunkra köthetjük a babát, amikor éppen házimunkát végzünk, de az ideális belépési pont az, amikor ők be akarnak vonódni, ez pedig általában a totyogókor. Azt nem állítom, hogy az akkori lelkesedést felnőttkorig fenn lehet tartani, de érdemes kihasználni. Persze az tény, hogy ez néha több munkával jár valójában, és nincs is rá az embernek mindig kapacitása. De ha olyat találunk ki, ami bennünket nem hátráltat, ártani nem árt – például, hogy egy húszcentis sávot mos fel fél órán át – akkor ezzel már nyerünk” – kezdi Kepes-Végh Júlia. 

portré Kepes-Végh Júliáról
Kepes-Végh Júlia

„Ráadásul van olyan opció is, ami nekünk nem több idő, csak neki. Nálunk annak idején a porszívózás volt ilyen. 

Lehet, hogy egy óra alatt porszívózták ki azt, ami nekem tizenöt perc lett volna, de többszörösen nyertem vele, hiszen nem nekem kellett megcsinálni, ők jól elvoltak vele, és tanultak is belőle. 

És – ami nagyon fontos – sikerélményük volt, hiszen ők porszívóztak, én maximum csak kicsit kiigazítottam. Ha közben én port töröltem, akkor még együtt is végeztük a házimunkát” – teszi hozzá Palágyi Kata.

Kepes-Végh Júlia ad még egy tippet: 

„A különböző takarítóeszközökből, mint seprű vagy felmosó, lehet a gyereknek sajátja. Így ő is részt tud venni, és bennünket sem hátráltat. Lehet ez játék is, de sokszor nem lehet őket játékkal leszerelni, ráadásul, ha igazi, akkor még hasznos munkát is könnyebben tudnak vele végezni.”

Palágyi Kata folytatja: 

„A házimunkának is vannak olyan részei, amiket egy ideig tiltunk a gyerekeknek, de aztán eljön egy pont, amikor meg hirtelen kötelezővé válik. 

Holott a megfelelő eszköz – például műanyag kenőkés – kiválasztásával már akár egy egész pici gyereket is megtaníthatunk banánt vágni, így mire nagycsoportos lesz, simán megy a répa is a nagykéssel. Ez persze folyamatos mentális munka szülőként, ami sokszor fárasztó, de összességében megéri. Ettől függetlenül egyetlen szülőtől sem elvárható, hogy minden apró munkát játékosítson – de néhány sokszor előforduló helyzetbe érdemes több energiát beletenni. Hiszen, ha a gyereknek olyan feladatot adunk, ami kihívást jelent, és sikerélményt ad, akkor tényleg van esély rá, hogy ne veszítsük el kicsit nagyobb korában mint hasznos segítséget. Mert pont a motiváció fog hiányozni. Ráadásul akkor, amikor már tényleg tudnának hasznos segítséget nyújtani, nagycsoportos vagy kisiskolás korban, pont megszaporodnak a más kötelező teendőik is.”

Mi például pontosan ebben vagyunk, a lányaimnak van egy csomó, akár önként vállalt, akár kapott feladata, amik mellett sokszor púp a hátukon az a (szerintem nem túl sok) elvárt háztartási munka. De közben azt érzem, hogy mi, szülők is le vagyunk terhelve éppen eléggé, és a közös otthon szekerét igenis közösen kell tolni. Általában sikerül is, de nem állítom, hogy konfliktusmentesen.

De hogyan vegyük rá a kicsit nagyobb gyerekeket, hogy segítsenek a háztartási munkában?

„Személyes példával tudom alátámasztani, hogy a folyamatosság mennyire fontos. Amikor a nagyfiam óvodás lett, az ikertesói épp babák voltak, és eléggé lefoglaltak, így mindig próbáltam úgy intézni a napot, hogy a nagyfiammal már ne kelljen boltba menni, meg akartam őt ettől kímélni. Csakhogy ennek az lett az eredménye, hogy nála máig probléma – és akár hiszti tárgya is –, ha boltba kell menni, míg a kisebb testvéreinek természetes. Persze – még ha a házimunka folyamatosan jelen van –, akkor is  

át kell vezetni a dolgot a pici kori »amikor éppen kedve van, besegít« állapotból a kötelességtudó részvételig a családi munkamegosztásban. 

Az a szerencsés, ha ez az átmenet lágy. Nálunk a három gyereknek napi feladataik vannak, amik pár percet vesznek igénybe, akkor csinálják, amikor épp belefér a napjukba, sőt, egymás közt cserélgetni is lehet, de muszáj elvégezni. Az egyik feladatkör a »naposság«, amit azért volt könnyű bevezetni itthon is, mert már az ovis tapasztalatokból pontosan tudták, hogy mit jelent. Az ilyen lehetőségeket érdemes kihasználni. A másik fontos dolog, hogy kapcsolódjunk össze ebben a dologban.

A kicsit nagyobb gyerekeket már lehet akár úgy is motiválni, hogy bevalljuk: nekünk is elegünk van, mi sem örömmel csináljuk, és kérjük, hogy essünk túl rajta együtt” 

– mondja Palágyi Kata.

Palágyi Kata

A közös házimunkavégzést viszont egy idő után szülői szempontból mindenképpen praktikus lecserélni arra, hogy egy-egy projektnek, például az ébredés utáni beágyazásnak vagy a szobája rendben tartásának a gyerek a felelőse önállóan (főleg, mert a közös rendrakás hamar válik olyanná, hogy a gyerekek elpakolnak egy-két dolgot, a munka kilencven százaléka meg a szülőre marad). Ilyenkor Kepes-Végh Júlia szerint érdemes figyelembe venni, hogy a gyerekek a legegyszerűbb folyamatban is igényelnek emlékeztetőt: 

„Érdemes közösen csinálni egy plakátot, ahol pontról pontra megvannak az ágyazás fázisai, vagy lehet ez egy egyszerű folyamatábra, egy fotósorozat kinyomtatva. Ez egyrészt újabb kapcsolódási lehetőség, másrészt emlékezteti a gyereket, hogy pontosan mit kell tennie és hogyan. 

Ráadásul egy olyan utasítás, hogy »rakjál rendet«, sokszor a jóval nagyobb gyerekek számára is rémisztően nagy falat, míg ha konkretizáljuk, hogy ezt ide pakold, amazt meg oda tedd, akkor máris megvalósíthatóvá válik.”

Palágyi Kata azt mondja, ez nincs konkrétan korhoz kötve: 

„Teljesen egyedi, hogy kinek mikor lehet önállóan végzendő feladatot adni, mert van olyan gyerek, aki háromévesen is megbirkózik egy jól körülírt, egyszerű feladattal, és van olyan, akinek még kamaszként is szüksége lehet a folyamatos kontrollra. De átlagban azért öt–hét éves korban már érdemes megpróbálni, mert ehhez tudatos figyelemirányítás kell. Szülőként ebben úgy tudunk segíteni, ha megtaláljuk a testhezálló feladatokat, akkor is, ha ez minden gyereknél más. A legfontosabb, hogy 

rugalmasan legyünk következetesek. Azaz, amikor valamiben megegyezünk, azt kérjük számon és tartassuk be, de egyszer-egyszer legyünk nagyvonalúak. Ez a legnehezebb. 

Mert ha a napi feladatot a fáradtság miatt egy héten négyszer elengedjük, akkor a jövő héten már neki sem fog állni. De ha egy-egy kimarad, és esetleg azért cserébe kérünk pluszfeladatot másnapra, akkor fordítsunk arra figyelmet, hogy azt megcsinálja. És ne dühöngjünk azon szülőként, ha ennek betartása néha nehézkes, hiszen pontosan tudjuk, hogy néha mi is úgy csináljuk meg a házimunkát, hogy minden porcikánkkal utáljuk.” 

Katának van még egy fontos ötlete, amivel akár most ebben a pillanatban elindíthatunk egy újfajta házmunkarendszert: 

„Nálunk létező dolog az úgynevezett családi megbeszélés, amit akkor hívunk össze, ha valami egész családot érintő témát kell átbeszélnünk, és a házimunka beosztása is ilyen. Ez azért működik jól, mert ami itt elhangzik, arra később lehet hivatkozni, annak súlya van. Ami fontos, hogy nemcsak akkor kell leülni a gyerekekkel, ha az adott problémára – például a sok ellógott házimunkára – tudom a megoldást, hanem az is opció, hogy együtt találjuk ki. Persze ezt nem lehet mindennap csinálni, és minél kisebbek a gyerekek, annál rövidebbre kell fogni a megbeszélést, mert nem tudnak hosszan koncentrálni. Segít valamennyit, ha a meetingre rágcsálnivalóval is készülünk.”

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ AleksandarNakic

Ér pénzt adni a gyerekeknek a házimunkáért?

Ne is a pénzzel indítsunk, hiszen annál sokszor jellemzőbb a nem pénzbeli jutalmazás, ahol matricát, apróságot lehet „nyerni” a házimunkáért. Ez Kepes-Végh Júlia szerint csapda: 

„Egyrészt ezzel kapásól elvesszük a belső motiváció lehetőségét, másrészt nagyon fontos, hogy ebben csak felfelé vezet az út:

míg egy ötévesnek örömöt okoz egy matrica, egy 16 évesnek már valami sokkal értékesebb kell, hogy hatást érjünk el vele. 

Viszont ehelyett be lehet vezetni az önjutalmazást, amivel gyakran mi magunk is élünk a házimunka kapcsán, és ami helyettesítheti a belső motivációt is. Egészen másképp hangzik az, hogy »ha rendet raksz, veszek neked egy gombóc fagyit«, mint a »gyorsan elpakolunk, és akkor lesz időnk elmenni fagyizni«.”

A pénzjutalommal, zsebpénz-kiegészítéssel kapcsolatban mindkét szakértő azt mondja, ez nehéz kérdés

Egyrészt kell lennie egy alapnak, amit mindenki beletesz a házimunkába, másrészt nálunk sajnálatosan kevés lehetőség van gyerekkorban kipróbálni a pénzkeresés élményét, míg, mondjuk, az USA-ban a legtöbb gyerek kisiskolás korában már limonádét árul, vagy akár kiscserkészként sütikkel házal. Pedig ez jó és fontos tapasztalás lenne, így érdemes akár az elvárt házimunkán felüli feladatokat, vagy akár a nagyszülőknél, szomszédoknál végzett háztartási munkát díjazni. De ehhez nagyon következetesnek kell lenni abban, hogy

a pénzes meló csak azután jöhet, hogy az elvárt minimum már megvan. 

Lehet valamit kezdeni a tinikkel?

Persze akinek most van tini gyereke, már nem kezdhet túl sokat a kisebbekre vonatkozó tanácsokkal – ráadásul az is megesik, hogy korábban simán ment ez a kérdés, aztán tinikorban pedig „váratlanul” már egyáltalán nem. 

 

Ezt tanácsolja Kepes-Végh Júlia a tizenévesekkel kapcsolatban: 

„Egy tinivel már muszáj felnőtt kommunikációt folytatni, tehát egyenrangúnak tekinteni. Ebben a korban már a mi határaink is kérdésesek. Például az, hogy az ő szobája akkor az ő szobája, ahol olyan állapotok uralkodnak, amilyet ő akar, vagy az én házam? Nyilván van egy pont, ahol az ő rendetlensége már az egész házra hatással van, mert jönnek a hangyák a megrohasztott ételekre – ez egyértelműen probléma. De amíg csak simán kupi van, addig akár hagyni is lehet. Ilyenkor érdemes megbeszélni, hogy nekünk mi rossz, és hogyan tudunk úgy igazodni egymáshoz, hogy mindenkinek jó legyen. Nem úgy, hogy mit tegyek én, hogy ő rendet rakjon, de valamilyen elvárásból engedhetek, megvizsgálhatom, nekem mennyire fontos, hogy az ő szobájában patikatisztaság legyen, és ha nagyon, akkor miért. És lehet engedni ebben.

Kommunikációs szempontból fontos, hogy hol állunk. Ha az az alapállás, hogy én azt akarom, hogy megcsinálja, ő meg nem akarja megcsinálni, akkor szembenállunk. Ha az az alapállás, hogy »ezt és ezt meg kell csinálni, és én is tudom, hogy ez nehéz«, akkor már inkább egy oldalon állunk. Abban próbáljunk neki segíteni, hogy megtaláljuk, hogyan könnyebb neki. Ha apránként csinálja, vagy ha bizonyos időközönként egyben?

De abból nem szabad engedni, hogy meg kell csinálni, és nem mi fogjuk. Azért attól függetlenül valószínűleg arra, hogy elmondjuk: »légyszi, rakj rendet a szobádban«, nem nagyon fog reagálni. De ha sehogy sem tudunk megegyezésre jutni, akkor még mindig ott van az a megoldás, hogy egyszerűen a rendrakást tesszük a könnyebb úttá. Ha meghallgatjuk az érzéseit az egésszel kapcsolatban (például, hogy utál rendet rakni, és neki jó így), elmondhatjuk a miénket (például, hogy bánt, ha a közös otthon tisztán tartása csak ránk hárul), és aztán fogalmazzuk meg a kérdést, hogy »mikor fogod megcsinálni?«, akkor arra valószínűleg tesz egy vállalást.

Erre hivatkozva már járhatunk a nyakára, kedvesen és türelmesen, hogy mit is ígért, és akkor egyszer csak a rendrakás lesz a könnyebbik út. 

Mert amúgy még a tinik is a legtöbbször egyszerűen a könnyebb ellenállás felé mozdulnak.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Palágyi Kata pedig megadja a feloldozást azokra az esetekre, amikor nincs kedvünk, türelmünk ehhez (vagy más szelíd módszerhez): 

Az a legnehezebb, hogy a gyerek korától függetlenül a legtöbbször elvileg tudjuk, mit kellene csinálni/mondani, de egyszerűen nincs energiánk vagy kitartásunk hozzá. 

Senki ne gondolja, hogy ha egyszer-kétszer ráhagyjuk az egészet a gyerekre, vagy autoriter üzemmódba kapcsolunk, és mondunk valami olyat, amit nem kellene, akkor az egész nevelés csődöt mondott. 

Ez előfordul. Amikor azt mondjuk, hogy rugalmasan kell következetesnek lenni, akkor ezt magunkra is értjük, arra, hogy mi sem vagyunk mindig képesek rá.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Marko Geber

Tóth Flóra