Azt hittem, mindent tudok a Polgár-lányokról, vagy legalábbis mindent, amit érdemes tudni. Amellett, hogy kis késéssel velük egyidőben nőttem fel, így elkerülhetetlen volt hallani róluk, néhány éve Kepes András Polgár Juditról írt könyve is a kezembe akadt. Mégis most, A Polgár-lányok című izraeli-magyar dokumentumfilmből értettem meg mindent, és ami még fontosabb: most fogtam fel, hogy a történetük egyáltalán nemcsak róluk-, és az ő különleges sorsukról szól, hanem mindannyiunkhoz van köze. Hiszen mindenki küzd így-úgy egy célért; mindenkinek van családja, és abban különféle szerepek; egy ideig mindenki próbál megfelelni a szüleinek, aztán felfedezni a saját vágyait; és nőként mindenki szembekerül a család kontra karrier kérdésével. De úgy látszik, mint annyiszor, most is egy kívülálló szeme kellett ahhoz, hogy a Polgár-lányokról összeálljon a kép, és teljes rálátást nyerjünk róluk. 

Yossi Aviram izraeli forgatókönyvíró-rendező szinte egy véletlen folytán botlott a Polgár-lányokba, illetve a fényképükbe egy ottani sakk-klubban. És mivel onnan próbálta meg összerakni, kik ők, honnan indultak, és mit jelentenek, egész más kérdéseket tett fel nekik és a környezetükben élőknek – a hozzátartozóiknak és sakkedzőiknek –, mint amiket mi kérdeznénk. Ráadásul volt annyira elszánt és kíváncsi is, hogy nem hagyott ki egyetlen fontos aspektust sem.

Mi itt, Magyarországon abban a tudatban nőttünk fel, hogy az egész a Polgár-apuka fejéből pattant ki, aki elhatározta, zsenit nevel a gyerekeiből. Már négyévesen edzette őket, öt-hatévesen versenyeken indította, később nem engedte iskolába, hanem otthon taníttatta őket, és sokan emlékeznek arra is, hogy a sakk mellett asztaliteniszeztek, idegen nyelveket tanultak (akkor, amikor a legtöbben még csak az oroszt nyögték), és emellett könnyedén letették a magántanulói vizsgákat is.

De azt már nem firtattuk, milyen nehézségekbe ütközött a ’70-es, ’80-as évek kádári szocializmusában, ha valaki kívül akart maradni a rendszeren, ha egyéni életpályát szánt a gyerekeinek, és ha ezáltal a status quót támadta be.

Judit az apukájával sakkozik
Judit az apukájával sakkozik

Fogalmunk sem lehetett róla, ezt milyen nehéz volt átverni, milyen makacsság és erő kellett hozzá, és milyen retorziókkal kellett számolni miatta. Mi csak azzal voltunk elfoglalva, hogy ez a módszer mennyiben diktatórikus, nem nyomorítja-e meg a gyerekeket, marad-e így gyerekkoruk.

Polgár László itthon korántsem tűnt hősnek, sokkal inkább egy megosztó személyiségnek, aki az eredményei ellenére is fejcsóválást és rosszalló megjegyzéseket kapott, és mindenki azt várta, mikor bukik bele.

Ebben a filmben mindössze egyetlen mondattal tér ki arra, hogy a módszerhez kellett-e erőszakot alkalmazni a gyerekeken, vagy hogyan máshogy érte el, hogy napi nyolc órát üljenek a sakktábla előtt (miután hajnalban három órát pingpongoztak): elintézi annyival, hogy autoriter eszközökkel sosem ment volna. Judit meséli még, hogy meccsenként pár fillér jutalom mennyire motiválta. Egyébként meg a régi képek és tévéfelvételek mutatják be meggyőzően, hogy a család remekül megvolt a hatvan négyzetméteres panelben összezárva, egymásra utalva.

Azt sem nagyon kérdeztük eddig, mégis honnan jött ez a mérhetetlen ambíció, mi lehetett a mozgatórugója. Elfogadtuk, hogy Polgár László ilyen ember, „nem normális” – ahogy a film egyik legmulatságosabb megszólalója, Lev Psakhis nemzetközi sakknagymester, edző és író is mondja (végig egy párnát szorongatva a hasához). Most derül csak ki, hogy a család holokauszt-története milyen szerepet játszott ebben. Persze lehet mondani, hogy egy izraeli dokumentumfilmből nem maradhatott ki a vallási-származási vonal, de mivel közvetlen köze van a lányok sorsához, valóban helye és értelme van, és fontos is nekik.

Aztán persze látjuk a sikereket, és a vele együtt érkező pofonokat is. Itthon a módszer eredetisége váltott ki ellenállást, külföldön pedig a feminista zöngéje. A filmnek talán ez a legérdekesebb és legellentmondásosabb aspektusa.

Polgár Lászlónak csak lányai születtek, ezáltal pedig nemcsak arra tette fel az életét, hogy a gyerekeiből zsenit neveljen, hanem kénytelen volt arra is, hogy női zseniket, és ezzel bebizonyítsa, hogy képességek tekintetében nincs különbség a férfi és női agy között.

Mindezt egy kifejezetten hagyományos családmodellben, amiben az ő felesége csak háttér, nagyon fontos és elismert szereplő, de a klasszikus keretek között: főz, mos, gondoskodik és vigasztal.

Ez az ellentmondás még erőteljesebben kidomborodik, amikor a lányok felnőnek, és megtalálják a párjukat. A családi mintát követve ők is a hagyományos szereposztásban látják magukat, vagy legkésőbb az anyává válás formálja át őket. Még a legkeményebb játékost, Juditot is, ami végzetes következményekkel jár a sakkjátékára – és ezáltal a karrierjére – nézve. (Addig ugyanis épp az agresszív játékmodor hozott neki eredményeket, és anyaként nemcsak lágyabbá vált, de át is alakultak a prioritások az életében. Többé már nem tudott vérre menően küzdeni minden meccsen.)

Szóval a sok-sok egyéb kérdés mellett, amiket most nincs időnk kifejteni (különben is, akkor mi maradna a filmnek?) az egyik legérdekesebb ez:

meddig lehet az ember feminista? Csak addig, amíg saját gyereke nem születik? A Polgár-lányok mindenesetre nem erőltették tovább a dolgot.

Amíg csak magukért feleltek, boldogan és hittel meneteltek előre, hogy bebizonyítsák az apjuk tézisét, de amint családot alapítottak, a sakk (vagyis a küldetés) második helyre szorult. Úgy pedig nem lehet világelsőnek lenni. 

A Polgár-lányok (Balról jobbra: Judit, Zsuzsa és Zsófi)
A Polgár-lányok (Balról jobbra: Judit, Zsuzsa és Zsófi)

Óhatatlanul eszünkbe jut Serena Williams, aki példátlan eredményei megkoronázásaként még párhetes terhesen is tudott Grand Prix-t nyerni. Persze, ha a szülés után abbahagyná a teniszt, már akkor is történelmet írt. De a feminista törekvéseknek nem épp az az egyik legfőbb célja, hogy ne kelljen a nőnek az önmegvalósítás és a család között választani? Persze csak akkor, ha nem szeretne. Ám mi van, ha a természet másképp diktálja? Ebből a filmből úgy tűnik, a női ösztönök felülírják a feminista törekvéseket. És mivel ebbe már a Polgár-apuka sem szól bele, végül csak a szép, tágas, de üres ház, és a lemezgyűjteménye marad neki.  

Gyárfás Dorka

A Polgár-lányok című dokumentumfilmet a Zsidó Művészeti Napok keretében, május 14-én, 11 órakor vetítik az Uránia Nemzeti Filmszínházban.