Polgár Judit: A kontrollmániát a félelem táplálja – Élet. Sakk. Ember.

–

Mivel ennek a résznek az a munkacíme, hogy döntéshozatal, kézenfekvő egy evidenciával indítani: az is egy döntés volt a részemről, hogy vállalom a sorozatot. Miért? Mi motivál?

A velem készülő interjúkban számos témáról beszélek, mert látom az összefüggéseket a különböző területek és a sakk között, ami az életem szerves része. Az írás pedig nagyon jó. Bár idő- és mindenféle egyéb igényes lehetőség rá, hogy egy-egy téma kapcsán összeszedjem és rendszerezzem a fejemben évtizedek óta érlelődő gondolatokat, hogy ilyen módon is letisztuljanak – és szabad felhasználásra átadhassam őket – kevés van. Ebben vagyok most benne talptól tetőig, és jóérzéssel tölt el.

Miért a döntéshozatal az első téma a cikkek sorában?

Mert mélyen foglalkoztatnak a rétegei és a távlatai, mindig aktuális, ráadásul a szokásosnál is erősebb a kapocs, mivel az idei Világsakkfesztiválnak is ez a fókusztémája.  

A gyerekek sokáig nem döntenek. Ez rám is érvényes volt, hiszen az, hogy sakkozni fogok, a szüleim választása volt.

Mindenesetre jó volt ötévesen a két nővérem mellett belekezdeni. Nekem a sakktábla lett a döntéshozatal első helyszíne, ahol természetessé vált számomra, hogy dönteni kell – sokszor. De az első, valóban vízválasztó életeseményig, amikor én hoztam meg egy fontos döntést, el kellett telnie néhány évnek.

Az első nagy döntésem

Az 1990-es újvidéki sakkolimpia után, 14 évesen úgy döntöttem, hogy a sakkolimpián nem játszom többé a nők között.

Mi indokolta ezt a lépésemet? Volt egy vízió, egy szisztéma, amely alapján a szüleim neveltek. Határ a csillagos ég, mondták, és hogy mindenben segítenek, támogatnak. És én ezt 14 éves koromra tökéletesen a magamévá tettem, belém ivódott, a gondolkodásom részévé vált. Kellőképpen hittem benne, hogy a határ tényleg a csillagos ég, mert ezt az utat jártam, és ahogy a nővéreim, Zsuzsa és Zsófi, én is fiúk ellen játszottam, a versenyeken nyílt, azaz a fiúkkal/férfiakkal közös kategóriában indultam.

Számomra a női sakkolimpiák már 12 és 14 évesen is kitérőt jelentettek. Sikeres kitérőket, hiszen mind a kettőt megnyerte a csapatunk, de ez mégsem az az út volt, amin évekkel korábban elindultam. Akkoriban a magyar és a szovjet csapat egyértelműen kimagaslott a mezőnyből. Az 1990-es sakkolimpia úgy alakult, hogy az utolsó fordulóban két gyengébb válogatott egymás elleni eredményétől függött, hogy megvédjük-e a csapatolimpiai bajnoki címünket vagy a második helyen végzünk. Borzalmasan idegesített…

Ráadásul eleve nem tudtam azonosulni vele, hogy a női sakkolimpiai bajnoki cím fontos, mert más célt tűztem ki magam elé. Beleálltam a vitába, aztán pedig a döntésembe, és visszatértem az alapösvényre.

Az 1990-es sakkolimpia volt az utolsó női verseny a sakkozói karrieremben.

Nem félek a döntéstől

A sakk révén megtanultam dönteni, ahogy azt is, hogy minden lépésnek hozadéka van, a nem-döntésnek is – sőt az valahol súlyosabb is, mert ha nem döntünk, a következményekre is kisebb a ráhatásunk.

Szerintem a döntésekkel éppen az a legnagyobb probléma, hogy ha döntesz, annak következménye van, de ha nem döntesz, annak is. Hogy ez valóban probléma-e, ha maga a döntés feladvány jelleget ölt – attól függ. Nálam leginkább talán attól, hogy mennyire vagyok kipihent. Szeretem, ha van időm átnézni a lehetőségeimet és felmérni az alternatívákat. Ellenben bosszant, amikor úgy kell döntenem, hogy el is várják, hogy döntsek. „Te vagy Polgár Judit, tudd, hogy mit akarsz! És most dönts, mert bár nem jeleztük, de két perccel ezelőtt kellett volna.” Brrr…

A sarokba szorítottság érzését mindannyian ismerjük, és nem találkoztam még olyan emberrel, aki ha kelepcében érezte magát, mosolygott volna. Így pedig dönteni is nehéz. Hát még jól dönteni.

Ez a helyzet arra emlékeztet, mint amikor erősen fogsz valamit, de aztán eljön a pillanat, és elengeded. Ha nem vagyok elég kipihent, ha túl sok az élet, a befolyásoló tényező és feladat, a minden, akkor sokszor választok: melyik kérdésben döntsek, és abban hogyan? Ilyenkor azt is mérlegre teszem, hogy az adott döntésnek lesz-e érdemleges folytatása? Mert ha igen, az újabb döntéshelyzeteket szül.

Elengedni azt, amire nincs ráhatásom

Most könyvet is írok, az új Sakkpalota sorozat második kötetét. Az első könyv, a Bumm Bástya kalandjai átnézése közben fogalmazódott meg bennem a kérdés: meddig akarom még monitorozni a már kész oldalakat a jobbítás szándékától vezérelve – vagy éppen hibák után kutatva?

Magam fogom sarokba szorítani magam? Mikor engedem el és mondom ki: oké, maximalista vagyok, de ennyi, kikapcsolom a gépet. És megtettem. Nem „mindegyalapon” engedtem el a kötetet: volt önbizalmam megtenni és elengedni. 

Minél sikeresebb vagy a pályádon, az életedben, annál kevésbé tudsz úgy dönteni, hogy az mindenkinek jó legyen. Nagyon sokszor ezért fájó a döntés: a gyereked, a szüleid, a főnököd, a munkatársad, a barátod vagy egy meghívottad úgy érzi majd, hogy mégiscsak ráléptél a lábára. Akár egy általad ártatlannak vélt mondattal, ami az adott cikkben – sajnos – új életre kelt. Ezért is döntöttem el szintén több évtizede, hogy nem veszem magamra, ami az általam elmondottakból megjelenik. A beszélgetésbe, az interjúba beleadok mindent, de a mondandómnak a csomagolására már nincs hatásom, ezért elengedem.

Nem lehet és nem is akarok megfelelni mindenkinek. És nekem az egyik erősségem, hogy képes vagyok elengedni.

Ez akár ijesztő is lehet a körülöttünk lévőknek. Nem azért tűnik félelmetesnek, mert „rossz képesség”, de sokszor nehéz megérteni az elengedés mögött húzódó személyes stratégiát. Azt a hozzáállást, hogy valamiből kilépsz, és nem bánod meg. Nagyon tudok kötődni – de tudok túllépni is. Ezt is megtanultam a sakkból, a versenyzésből.

A nagymarosi családi nyaralónkhoz ezer emlék fűzött. Abban lakott egy időben a legendás amerikai sakkvilágbajnok, Bobby Fischer, ott találkoztam vele – gyakran –, 16 éves koromtól gyakorlatilag minden nyáron ott voltam, ott készültem a világbajnokságra, a gyerekeim is ott totyogtak a nagyszüleikkel a lépcsőin, a tornácán. De amikor már alig használtuk, a tengernyi emlékkel együtt is azt mondtam: új fejezet jön az életünkben, adjuk el. Nagyon sok esetben nem tudsz „csak úgy” lenni egy szituációban, egy helyzetben. Vagy teszel érte, hogy fejlődjön, vagy kilépsz belőle. Az a kérdés, milyen irányba szeretnéd vinni az életedet – ez a döntésed lényege, amelynek mindig más üzenete van a külvilág felé, mint számodra.

Önkontroll és stressztűrés

Arra gondolok, hogy a döntésnek rétegei vannak. Azt, hogy lesz Világsakkfesztivál, egy évvel előre tudom – vagy inkább kettővel. A központi témát is kiválasztom, és az is biztos, hogy vendégelőadókat hívok majd, de a komplett program és az előadói lista nem random és akut választások során, hanem egy folyamat végén áll össze.

Plasztikusabb példával ugyanez: januárban eldöntöm, hogy júliusban elmegyek nyaralni. Oké, de hová menjek? Forgatom a fejemben a kérdést, felidézve emléket, hallottakat, olvasmányélményeket, és aztán azt mondom: Spanyolország remek lenne… De ezt is már jóval az utazás időpontja előtt eldöntöm. Én így működöm.

Más pedig úgy, hogy nem dönti el, hogy elmegy nyaralni, aztán egyszer csak valamiért előkerül a téma, és azt mondja: jó, utazzunk Amszterdamba! A különbség az, hogy az elvi stratégiai döntés megszülethet sokkal-sokkal korábban (elmegyek nyaralni), és már ezen a körön belül hozunk döntést arról, hogy hová (Spanyolországba).

Akkor vagyunk jó pályán, ha a profilunknak megfelelően, önmagunkkal harmóniában döntünk. Ha ezen a mezsgyén lépdelünk előre, akkor az önbizalmunk is erősödik. És ez ugyanolyan fontos faktor a döntéshozatalban, mint az önismeret, az önkontroll, amelyek szintén főszerepet kaphatnak a döntéskor – de abban is, hogy el tudd azt halasztani.

Mert az is lényeges kérdés, hogy mennyire bírod a stresszt. Sokan vannak, akik azt mondják: döntök, és tök mindegy, hogy jól vagy rosszul, de döntök, mert nem bírom, hogy csak lógok a levegőben. Én éppenséggel bírom, mert a sakkban ez is megvan.

Ott sokszor és hosszasan áll a bál. A sakkban az ütésnek is része a stressz. Ülünk egymással szemben, és lecseréljük, például az egyik bástyát. De nem mindegy, hogy ki üt először: én, és ő visszaüt, vagy fordítva, az ellenfelemé az akció, és az enyém a reakció? Kinek fogyott el a türelme? Kinek pattantak el az idegei? Én vagyok a kezdeményező, vagy csak lereagálok egy helyzetet?

Szeretem a táncot. Ha egymással táncoló párt nézek, miközben elbűvöl a mozdulataik harmóniája, nagyon is tudom, hogy mindig van egy kezdeményező, és a másik hozzá igazodik.

Át tudom-e adni a vezetést, kvázi a döntést?

Engem alapvetően nem zavar, ha más dönt. Vannak dolgok, amelyekben fontos, hogy én döntsek, de ezeknek a száma nagyon alacsony. A lényeg: ha tudom, hogy jó kezekben vagyok, ha bízom a másikban, akkor ezerrel támogatom, hogy ő döntsön, legyen szó utazásról, ételről, fesztiválmeghívásról és így tovább. Tudok döntést delegálni, ha valaki kellő komolysággal és felelősséggel tud dönteni, és nagy örömmel adom át a csomagot.

Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok benne lenni, szívesen kapcsolódom, kérdezek – de ez nem a kontrollfreakségről szól, hanem az érdeklődésemről, a kíváncsiságomról, a tanulási folyamatról.

A kontrollmániát a félelem táplálja. Félsz, hogy rossz irányba mennek a dolgok, nem úgy, ahogy elképzelted. Nem lesz jó valami. Rosszul csinálják meg, szégyent hoznak rád üzleti és/vagy emberi vonalon.

A kontrollmánia összefügg a bizalommal, ami a mai világban azért nagyon paradox, mert a bizalom emberi érzés – miközben az életünket, a társadalmunkat egyre magasabb szinten átszövik a technológia csodái. A sakkban is megjelent ez a bizalom-téma, gépi és emberi vonatkozásban is. Bízol a komputeredben, a programban? Elhiszed-e az értékelését, a számításait, elhiszed-e, hogy a megfelelő útra terel, és nem zsákutcába visz?

Emberi viszonyulásban: bízol-e ténylegesen a szekundánsodban, a segítődben, akit egyébként te választottál? Mint az artista: bízol-e a társadban, hogy amikor ugrasz, elkap majd? Bízol-e a szekundánsban, aki egy tornán segít neked, egész éjszaka dolgozik, elemez, és reggel, amikor a következő mérkőzésed előtt azt mondja, hogy figyelj, ezt és ezt a következtetést vontam le, erre figyelj, ebbe az irányba érdemes menni, azt elfogadod-e. Ezek nagyon erős bizalmi kötődések és döntések.

Összegeznem kellene.

Nincsenek elvárásaim. Ez is egy döntés.

Mindig mindent beleadok, legyen szó könyvírásról, emberekről, fesztiválról, projektekről, versenyről, egy város felfedezéséről. Ez jó a lelkiismeretnek is. De az elvárásokat elengedtem, mert az elégedettség terén ezzel túl nagy rizikót vállalnék. Vélhetően ezért hiszek a folyamatban, és ezért azok a fontosak nekem. Céljaim vannak, haladok feléjük, és jó beérkezni, mégis úton lenni a legjobb.

Kiemelt kép: Polgár Judit Sakk Alapítvány/Jaksa Tímea, Getty Images/ Rudzhan Nagiev

Polgár Judit