Polgár Judit: „A tehetség önmagában kevés” – Élet. Sakk. Ember.

–

Pánik helyett

Két órára laktunk Manhattantől, ahol a New York Open sakkverseny zajlott. Napi két parti várt rám és a nővéreimre: az első délelőtt kilenc és délután egy között, amit három óra szünet követett, mielőtt délután négykor újra asztalhoz ültünk. A szüleim tudták, hogy nem opció napközben visszamenni a szállásra. De mit csináljunk a köztes időben? 

„Ha visszamenni nem tudunk, akkor itt ebédelünk a városban” – mondták. Pizzáztunk, ami közel 40 éve hatalmas élmény volt egy kelet-európai gyereknek, akárcsak a séta abban a hatalmas, nyüzsgő metropoliszban. A versenynek otthont adó szálloda csendes zugában az asztalok alatt pihentünk még picit a második játszma előtt. Ott kuncogtunk az alkalmi fekhelyünkön a második erőpróbára készülve. Csak este mentünk vissza Queensbe. 

A szüleim ilyen helyzetekben mindig a praktikumot keresték: találjunk a rossz, illetve elsőre hátrányosnak tűnő helyzetben új lehetőségeket és kihívást! Anyu nagymester volt ezen a téren: lásd meg a rosszban a jót, és arra koncentrálj, haladj afelé! 

A Covid elején, amikor egyértelmű lett, hogy drasztikus változások jönnek az életünkben, lezárások voltak, és valóban beszorultunk a lakásba, napról napra gyakorolhattam ezt a szemléletmódot, és ezt közvetítettem a családom felé is.

Hogyan fordítsam a sok váratlan és negatív fejleményt pozitívba, miközben a világ pánikban van?

A tényleg embert próbáló időszakban őszintén tudtam örülni annak, hogy többi időt tölthetek a családtagjaimmal, hogy egészségesek, és közben kerestem a helyzetben rejlő kiutakat és lehetőségeket a munka kapcsán is. Offline-ból online-ra váltottam, új platformokat ismertem és tanultam meg, új technikai lehetőségeket fedeztem fel. Ebben a helyzetben is úgy gondolkodtam és cselekedtem, ahogy azt a szüleimtől láttam. 

Másfél évtizede olvastam először Carol Dweckről, valamint a nevével egybeforrt growth mindset-szemléletmódról. Ahogy haladtam előre, az olvasmányélmény „aha” élménnyé nőtt: hoppá, a szüleimnek, a sakknak köszönhetően én pont így, ennek mentén nőttem fel! 

Tehetség + munka

Az intelligenciára és a képességekre sokan velünk született, megváltoztathatatlan, természetes adottságként tekintenek. Ez az úgynevezett rögzült szemléletmód, azaz a fixed mindset.

A fejlődésfókuszú szemléletmód, a growth mindset alapja ugyanakkor az a meggyőződés, hogy az ember alapvető tulajdonságai fejleszthetők.

A tehetség önmagában kevés, és egy ember sikere valójában azon múlik, elhiszi-e magáról, hogy érvényesülhet. Ez az irány a tanulást, a kemény munkát, önmagunk folyamatos képzését és a kitartást helyezi előtérbe.

Márpedig a fókusz a mi családunkban, a mi neveltetésünkben is a fejlődésen, a tanuláson, az új kihívások keresésén és a hibákból való okuláson volt.  

Édesapám alapgondolata röviden a következő volt: a gyerek érdeklődését fel kell kelteni abban, amit csinál, és dicsérni kell. Ez nem vegytiszta growth mindset-megközelítés, de ugyanaz a vérvonal. Az érdeklődés felkeltése sokszor ujjgyakorlat, sokszor viszont nagyon is problémás. Az én esetemben az előbbi érvényesült: a nővéreim sakkoztak, és a pici – ez lennék én – természetesen azt akarta csinálni, amit a nagyobbak. Játszani akartam a faragott figurákkal úgy, ahogy ők. 

 

Ami a dicséretet illeti, apu meggyőződése szerint sokat kell dicsérni, mert így épül és erősödik az önbizalom. Dicsértek tehát sokszor, ami persze nem jelenti azt, hogy nem volt kritika, hogy nem pirítottak rám, ha okot adtam rá. De az arányok eszméletlenül fontosak voltak. Tíz esetből 8:2 vagy inkább 9:1 volt a mutató a dicséret javára. 

De hogyan dicsérjünk?

A rövid válasz annyi, hogy jól.

Milyen szuper vagy, egy zseni! – ezt is megkaptam olykor, de a szüleim tudták, hogy ennél több, más kell, mert a nyakló nélküli zsenizés: zsákutca. Nincs benne a progresszió lehetősége, mert nem mutattunk rá semmire, amiben fejlődhetne a gyerek. Nem ébresztettük rá semmire, csak elhalmoztuk.

Az sokkal inkább motiváló, ha azt mondjuk: ezt és ezt remekül megcsináltad!

És a szüleim éppen így terelgettek engem és a nővéreimet a sakk segítségével. 

Ebben a játékban abszolút jelen van és működik a fejlődésfókuszú szemléletmód, illetve modellezhető is vele. A sakkban lépsz, és pontosan meg tudod határozni az egyes lépések minőségét. A sakk azért jó growth mindset-„minta”, mert a folyamatot értékeled, a folyamatot dicséred, de közben darabjaira bontod: ez a lépés és ez is remek volt, ez a lépés viszont nem volt jó. Lehet, hogy emiatt elvesztetted a partit, és értékelheted úgy, hogy rossz meccset játszottál, pedig ez nem igaz. Hiszen sok jó lépést tettél meg előzőleg. 

Főzni akarsz valami finomat, gondosan megválogatod és megveszed az alapanyagokat, elkezded összedolgozni őket, a fűszerezés is mennyei, tök jól haladsz, de sóból többet szórsz bele a kelleténél…

Az elhibázott lépés, akárcsak a jó lépés, alapvetően önmagáról szól.

Ez az a pont – rossz lépés, hibás döntés, a só megborítása –, amiért magamat kritizálhatom, vagy amiért valaki más, edző, munkatárs, családtag stb. kritizálhat. És tanulok belőle, okulok a hibából, fejlődöm.

A fejlődés persze nem csak a hibákhoz köthető, sőt. Magamtól, magamat edzve is lehetséges a fejlődés, ha az új kihívás, a challenge megugorható mértékű, erőfeszítést igényel tőlem, de teljesíthető. A kutatások szerint az az ideális, ha az adott feladat vagy kihívás nagyjából négy százalékkal nehezebb annál, mint amilyen szinten vagy, mert még leköt, nem látod reménytelennek az ügyet, azaz koncentráltan képes vagy megoldani. Gyakran érzem: ha megvan az érdeklődés, ha koncentrált vagyok és a kihívás mértéke megfelelő, flow-ba kerülök, megfeledkezem az időről. Öt órán át dolgozom, de amikor felállok a gép mellől, meglepődöm, mert úgy érzem, mintha tíz perce ültem volna le mögé. Ez nagyon jó érzés. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a másik végletet is mindannyian ismerjük, amikor tíz perc tűnik öt órának…

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy szerintem a flow és a kihívás minősége és mértéke összefügg. 

Ha már itt tartunk: mi a flow ellensége?

A multitasking. 

A gyerekek kapcsán általánosan érvényes, hogy minden el van aprózva körülöttük. Egy iskoláskorú gyerek folyamatosan multitaskingban van. Nyilván nem egy időben angolozik, matekozik, rajzol, programozik és atletizál, de amikor éppen fejlődne valamiben, amikor éppen ráébredne, rákapna valamire, megszakad a folyamat, mert jön a következő tantárgy, hiszen azzal is foglalkoznia kell. 

Ezért tartom jóval hatékonyabbnak a projekt-megközelítést. 

Egy projekt során mindent is lehet gyakorolni, de ami igazán fontos: az alkotóelemek között mindig van kötőanyag. Különböző dolgokat kell csinálnom, de van egy cél. Afelé haladok, és az elérése érdekében elő kell vennem a tollat, a papírt, a laptopot, kutatnom és terveznem kell, struktúrát alkotni, idegen nyelvet használni, az addig szerzett mindenféle ismereteimet be kell vetnem és új dolgokat kell tanulnom. A sakkban ugyanez a helyzet: a cél az, hogy az adott partiban győzzek (erre még visszatérek…), stratégiát tervezek, felhasználom, előhívom a memorizált sablonokat és sémákat, számolok és így tovább. Minden, amit teszek, egy irányba mutat. 

Ezért fontos meghatározni, hogy mi a cél.

Azt gondolom, az oktatással szerte a világon éppen az a probléma, hogy nincs pontos távlati célja. Ezért vannak elveszve a gyerekek is.

Előveszi a tankönyvet vagy a laptopot, és egy órát foglalkozik az adott tantárggyal, mondjuk, történelemmel, de nem azért, mert tanár, történész vagy régész szeretne lenni, nem az igazságot akarja kutatni. Tanul (reméljük), de nincs meg az a nagy keret, ami miatt érdemes belepakolnia a munkát, az energiát. 

 

Azt hiszem, ez az egyik dolog, amiben apu ösztönösen-tudatosan újat hozott. Megjelölte a célt: legyél a világ legjobbja sakkozója! Hogy a végcél mennyire reális, irreleváns, az utat úgyis le kell bontani részcélokra.  

Az is fontos, hogy hová nem akarsz eljutni

Ez a gondolkodásmód nem csupán a profi sakkozói karrieremet kísérte végig: a hétköznapjaimba, a magánéletembe is belesimult. Ezzel időnként megőrjítem a családtagjaimat és a körülöttem lévőket, mert extrém módon képes beszippantani, amit csinálok… Itt van ez a cikk: rohannak az ujjaim a billentyűkön, egyik gondolat a másikba ér, írok, és csak most veszem észre, mennyire elszaladt az idő. Az új könyvem, a Bumm Bástya kalandjai írása közben is volt ilyen élményem. Megjegyzem, ma már sokkal jobban tudom kezelni az arányokat, mint amikor profi versenyző voltam, amikor reggeltől estig sakkoztam, és kb. végtelen időm volt, mert nem kellett másra figyelnem.

Annak idején, a kezdetekkor, a Világsakkfesztivált is éjszakákba nyúlóan tervezgettem. Meg akartam érteni az összefüggéseket, aprólékosan fel akartam mérni minden lehetőséget, új programokat akartam, kombinálni a dolgokat – beszippantott, túlságosan is. Tapasztalat híján nem tudtam, mennyi időmbe kerül mindezt összehozni. Most már tudom, mert van tapasztalatom, az élményminták mentén pedig könnyebb dönteni és azt mondani, hogy ez és ez nem lesz, elengedem.

Egyre rétegzettebb a tevékenységem, de közben egyre érettebb is vagyok. Tudom, hová akarok eljutni – és azt is, hogy hová nem. Mert azt is fontos meghatározni.

A sakkban is tudtam, hogy mit nem akarok: veszíteni. De erre csak később jöttem rá. Sokáig egyszerűen az lebegett a szemem előtt, hogy nyerni akarok, ezért támadtam, mint az eszelős. Ebből az lett, hogy nemegyszer nekifutottam a falnak. Megint mentem előre, mint a szélvész – megint kaptam egy maflást. Át kellett gondolnom és meg kellett értenem, hogy nem jó, ha megint veszítek. És akkor már szelíden azt tudtam mondani magamnak: tudod mit, Judit? Elég lesz a döntetlen is. Ezzel megállítottam azt a folyamatot, hogy ismét kikapjak, nem toltam oda az arcom az újabb pofonért. Tanultam, fejlődtem – a hibámból okulva, a negatív élményt pozitívra transzformálva. Csak meg kellett látnom az adott helyzetben a lehetőséget, ahogy majd 40 éve a szüleimnek is, Manhattanben. 

 

 Kiemelt kép: Polgár Judit Sakk Alapítvány/Jaksa Tímea, Getty Images/ Rudzhan Nagiev

Polgár Judit