Paris Hilton igazi ikon a maga műfajában, bátran mondhatjuk, hogy a mai bulvársajtó, a reality tévé és az influenszerjelenség sem lenne ugyanaz nélküle, a kétezres évek elején minden popkultúrában otthonosan mozgó ember nemcsak a nevét ismerte, de a „személyisége” teljes esszenciáját is. A személyiség szót nem véletlenül tettem idézőjelbe, hiszen már a doku első pár perce után egyértelművé válik a film központi üzenete: Paris Hilton, legalábbis az a változat, amit mi ismerünk, valójában sosem létezett.

Ez egy tűpontosan megtervezett és meggyőzően eljátszott karakter, amit az akkor tizenhat éves Hilton talált ki egy javítóiskola magánzárkájában, ahol tizenegy hónapon át bántalmazták érzelmileg és fizikailag.

És ahova mellesleg a saját szülei túlféltő szeretete és aggodalma juttatta. A története pedig (ahogy minden, ami Parisszel kapcsolatos), bár szokatlanul hangzik, korántsem egyedi. 

Paris Hilton már nem annyira pénzt, mint inkább presztízst örökölt milliárdos dédnagyapjától, Conrad Hiltontól. A szüleinek nagyon fontos volt, hogy a gyerekeik jól neveltek, prezentálhatók legyenek, és otthonosan mozogjanak a társadalmi elit köreiben. „A szüleim azt akarták, hogy Hilton legyek. Én csak Paris szerettem volna lenni” – mondja a filmben, amikor a családja hírnevéről kérdezik.

A Hilton család

A természeténél fogva kíváncsi, szerepelni vágyó kamasz fojtogatónak érezte a szülei szigorát és tehernek a Hilton nevet. Ezért tizenöt-tizenhat éves korában azzal akart kitörni az akaratuk alól, hogy belevetette magát az éjszakai életbe, ivott, drogozott, és rendszeres szereplője lett a bulvárlapok címlapjának. Mivel a viselkedése aggasztotta a rokonokat és rossz fényt vetett a családra, a szülők úgy döntöttek, hogy javítóiskolába küldik Parist.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ezzel kezdetét vette Hilton két éven át húzódó kálváriája az amerikai troubled-teen (problémás kamasz) iparág javítóiskoláiban.

A lány több intézményt is megjárt, a nagy részük nemcsak megalázó és szakmaiatlan volt, de abuzív is. Paris annyiszor kísérelt meg hazaszökni, hogy a szülei egy év után arra jutottak, hogy a lehető legszigorúbb iskolába küldik őt, a Provo Canyon Schoolba. Az iskola alkalmazottai éjszaka, a saját ágyából rángatták ki a sikoltozó lányt, a szülei szeme láttára bedobták egy kocsiba, és magukkal vitték. Az iskolában pedig csak még rosszabb sors várt rá: az ott dolgozók szinte minden létező formában bántalmazták a rájuk bízott gyerekeket. Parist és társait rendszeresen verték, verbálisan bántalmazták, és megalázó feladatokra kényszerítették, de a büntetés, ami a leginkább megtörte őt, az a magánzárka volt, ahova azért került, mert elrejtette a nyugtatótablettákat, amiket szedetni próbáltak vele. A tinédzsert alsóneműben, akár tíz-húsz órán át tartották egy kis szobában, sokszor étel nélkül.

Ebben a zárkában született meg benne a mai Paris Hilton ötlete, ebbe a fantáziavilágba menekült a fájdalma elől, és azzal motiválta magát, hogy elképzelte, milyen lesz az élete, ha egyszer kikerül innen. Hogy milliók fogják szeretni, hogy érinthetetlen lesz, és soha senki nem mondja meg neki, mit csináljon.

És mikor tizenegy hónap szenvedés után kijutott az iskolából, így is tett. A másfél órás dokumentumfilmben láthatjuk Parist, ahogy ma is küszködik az emlékeivel: rémálmai vannak, képtelen a bizalomra és a boldogságra. Hiába ő a világ egyik legszerencsésebb helyzetbe született embere, a története annyira szívszorító, hogy a (mellesleg nagyon flottul összerakott) film végére nem tudtam nem együttérezni vele. És nemcsak vele, de minden hozzá hasonló „problémás” kamasszal, akiket inkább eldugtak a világ szeme elől, mintsem hogy segítsenek rajtuk.

Mert igen, vannak még ilyen emberek. Itthon sokkal ritkább ugyan, hogy valakit intézetbe zárassanak (bár nem is példa nélküli), a világ szinte minden országában megtalálhatók ennek a kifacsart, „ápol és eltakar” mentalitásnak a lenyomatai. Sok nehezen kezelhető tinit még ma is inkább elrejtenek, ellöknek a szégyenkező szülei. A Parishez hasonlóan burokban élő gyerekek, amikor elkezdenek szabadságra vágyni, vagy végre megkapják a lehetőséget, hogy magukról döntsenek, sokszor ajtóstul rontanak a házba, mert fogalmuk sincsen, hogy hol vannak a határok. És hiába próbál nekik segíteni a környezetük, a lázadó, semmiből sem kérő kamaszok mellett eljöhet az az idő, amikor már bármit megtennénk, hogy újra „normálisnak” lássuk őket.

Biztos vagyok benne, hogy senki nem küldi el a gyerekét, ha nem gondolja azt, hogy az a legjobb megoldás. Én is tudom, hogy milyen az, amikor már nem tudod, hogyan segíts valakin. És amikor a szó már nem segít, jön az üzeneteik átnézése, a nyomkövetés, az idejük teljes betáblázása, vagy extrém esetben a javítóiskola. De ezek a dolgok sokszor csak meg súlyosabbá teszik a helyzetet. 

Jó pár ismerősöm van, aki olyan hevesen próbált kitörni a szigorú, kontrolláló családi fészekből, hogy megsebezte magát, de a szülei erre adott reakciójától csak még mélyebb szakadékba került.

A trauma utáni viselkedésük, ha kisebb skálán is, de hasonló Pariséhez: képtelenek bízni az emberekben, a kicsapongásban élik meg a szabadságukat, bántalmazó kapcsolatokba menekülnek, és hamar kiégnek ezekben. 

A magukra hagyott gyerekek önmagukból próbálják kifaragni azt a támadhatatlan, mindenre érzéketlen embert, aki akkor megvédhette volna őket. Megint csak ide jutottam, ahová minden cikkemben, hogy tudom, mert én is ilyen voltam. Sőt, szerintem mind voltunk ilyenek: zavarodottak, ijedtek és megközelíthetetlenek. A kamaszkor valamilyen szinten együtt jár ezekkel az érzelmekkel, és sokunknál, ilyen-olyan okokból, nem állnak meg az egyszerű visszapofázásnál (de hát egy Hilton hogyan is lázadhatna egyszerűen?). Paris a dokumentumfilm végére jut el arra a pontra, hogy rájön, csak akkor fogja szabadnak érezni magát, ha eléri, hogy más már ne kerülhessen ebbe a helyzetbe. Megkeresi a sorstársait, és elhatározza: leleplezi az intézményt, amely ezt tette vele. 

Nekem egy ideje már ez az életfilozófiám. Azért beszélek az engem ért traumákról, mert fontosnak tartom, hogy az emberek tudjanak róla, mi játszódik le ilyenkor valakiben. És én is azt szeretném, amit Paris, és nem állítom, hogy önzetlen dolog: hogy másokon keresztül kicsit meggyógyítsam magamat, hogy jobban aludjak éjszaka a gondolattól, hogy van megoldás. Hilton a film alatt konfrontálódik az anyjával, aki nehezen akarja elhinni, hogy a hely, ahová féltésből küldte a lányát, ilyet tett volna vele, és bizonygatja, hogy ő csak azt tette, amit a legjobbnak gondolt számára.

Paris, tőle szokatlan őszinteséggel, és nagyon is sebezhetően mondja el a családjának, hogy rájuk lett volna szüksége. De amikor kirángatták az ágyból, és a szülei végignézték, ahogy betuszkolják egy kocsiba, örökre megtanulta, hogy a szeretet nem jelent egyet a biztonsággal.

És szerintem ez a film legerőteljesebb pontja, ahogy Paris levetkőzi ezt a védekezésként felvett szerepet, és minden magára rakott szar és fal mögött látni lehet azt a rettegő tizenhat éves lányt, aki arra kéri a szüleit, arra kér minden hasonló helyzetben lévő szülőt a világon, hogy ne lökjék el maguktól a gyerekeiket. 

Nem mondom, hogy mindennél jobban sajnálnunk kellene Paris Hiltont. Ahogy azt sem, hogy minden döntésével egyetértek, vagy hogy ártatlan áldozatnak gondolom, és szerintem ő sem tartja magát annak. De azt a tizenhat éves lányt, aki egy cellába zárva úgy érezte, hogy csak akkor lehet boldog, ha kővé változik és kitalál a saját helyére valakit, akinek nem fáj, ha gyűlölik, őszintén sajnálom.

Rajta már nem tudunk segíteni, és valószínűleg nem is szorul rá, felépített egy birodalmat a fájdalmából, amit senki sem vehet el tőle. De a bántalmazott emberek nagy része a történet végére nem lesz milliárdos DJ és nem fogja belülről megbontani ezt a rendszert, a legtöbb ember semmit nem kap cserébe a szenvedéséért. Tehetünk úgy, mintha ez a trauma lenne Paris hírnevének ára, mintha az élet kiegyenlítené, amit elvett, de általában nem teszi.

Ha egy tanulsága volt ennek a filmnek, akkor az az, hogy még azelőtt kell szorosan magunkhoz ölelnünk a kamaszokat, mielőtt elkezdik a meneküléssel azonosítani a szabadságot.

Nyáry Luca

A képek forrása: YouTube/This Is Paris