Hét év szünet után hét jó nap Berlinben

–

Rosszul kezdődött az út…

Miután alaposan átnéztük az utazási lehetőségeket, a buszt választottuk, mert a repülő brutálisan megdrágult, ráadásul sorra érkeztek a hírek törölt és késő járatokról. (Dián Dóri is írt egy cikket erről nemrégiben, érdemes elolvasni ITT.) 

A vonatos utazás pedig amellett, hogy szintén elég sokba kerül, ugyanannyi ideig tart, mintha busszal indultunk volna útnak. Szóval viszonylag olcsón vásároltunk két jegyet oda-vissza, és már az indulás előtt háromnegyed órával ott voltunk a Kelenföldi pályaudvarnál, elvben innen indult a buszunk. De semmi nem volt kiírva, és senki nem adott semmilyen felvilágosítást késő éjjel.

A kitűzött indulás egyre közeledett, a busztársaság pedig elérhetetlen volt. Ott toporogtunk kétségbeesve,

mire a barátomnak eszébe jutott, hogy talán nem is jó helyen várakozunk, így gyorsan elrohant, mert rémlett neki, hogy a közelben, egy félreeső utcácskában is van valamilyen megálló. Tényleg onnan ment el a busz… nélkülünk. Mi meg ott álltunk leforrázva.

Egy menetrend szerinti járattal voltunk kénytelenek eljutni Prágáig egy másik busztársasággal, így az olcsó út máris jelentősen megdrágult, nyilván nem kaptunk jegyet, még csak bizonylatot sem. A sofőrök elégedetten vágták zsebre a váratlan ajándékot, cserébe a modoruk valami elképesztő volt. Minősíthetetlen, na. Persze mi tehettünk arról, hogy nem tájékozódtunk kellőképpen.

Ha esetleg hozzánk hasonlóan valaki szintén busszal menne majd Berlinbe, tanuljon a hibánkból, és kérdezzen rá minden apró részletre az indulás előtt.

A saját járatunk prágai csatlakozását szerencsére simán elértük, és még egy kora reggeli sörre is volt időnk a másik kedvenc városunkban.

A lakásért szerencsére nem kellett fizetnünk

Viráglocsolás fejében lakhattunk Berlinben élő barátnőmnél a Prenzlauer Allén, közel a Kollwitz Platzhoz, ahol annyit hintáztattam a legnagyobb gyerekemet több mint tizenöt éve, amikor szintén ebben a lakásban időztünk egy hónapig.

Berlin az egyik legzöldebb és „legvizesebb” nagyváros azok közül, ahol eddig jártam, a Spree folyó szeli át, ugyanakkor még a belvároshoz közel eső területeken is nagyon sok tó található.

Amikor berlini lakosnak mondhattam magam, a Halensee nevű megálló közelében volt a lakásunk, ami a Kurfürstendamm végétől csak pár lépésre van. A „Ku’damm” nagyjából olyan Berlinben, mint az Andrássy út Budapesten, persze egész más a lépték. Ott található például a KaDeWe, (Kaufhaus des Westens), az egyik legnagyobb és legrégebbi üzletház. Nem a mi pénztárcánknak való, annyi bizonyos. Régebben szívesen nézelődtem ott, különösen, ha volt valami akció, de most be sem mentem. Minek? Semmit nem tudtam volna venni. 

A pénz, ó, a pénz!

Hát igen. Pechünkre pont akkorra esett ez az utazás, amikor nagyon kedvezőtlen volt a forint árfolyama az euróhoz képest. Még soha nem éreztem magam ennyire szegénynek Berlinben. Ennek megfelelően a tervezett kiállításokat nagyrészt ki kellett hagynunk, étteremről szó sem lehetett. A legnagyobb luxus az volt, hogy néha ittunk egy-egy sört, ha már nagyon kitikkadtunk az egész napos mászkálástól, ja, és kétszer fagyiztunk is.

De vannak nagyon jó kis programok, amik nem terhelik meg a pénztárcát.

Hajókirándulás közlekedési bérlettel

Az azért szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy épp a „9 eurós” akció idején jártunk Berlinben. A világváros vezetői jelentősen csökkentették a havi közlekedési bérlet árát annak érdekében, hogy kevesebb üzemanyagot vásároljanak a berliniek, és ne használják az autóikat, ha közeli célpontokra utaznak. Nekünk kapóra jött ez a lehetőség. Egyszer sem ellenőrizték egyébként a bérletünket.

Még akkor sem, amikor a Wannsee állomásnál beszálltunk a BVG által üzemeltetett hajóba, amit simán lehet a bérlettel használni, és áthajóztunk a Kladow nevű szép szigetecskére. Teli volt kirándulókkal a hajó, kevés helyi lakost láttunk ki- és beszállni.

Ha a Wannseenél jártok, érdemes megnézni a szintén ingyenes és rettenetesen torokszorító kiállítást, amelyet abban az épületben rendeztek be, ahol megszületett a „végső megoldás”, vagyis az Endlösung. A Wannsee-konferencián merült fel először a gázkamrák ötlete… 

Berlin igazán multikulti hangulata talán attól is olyan hiteles, hogy az ország lakói és vezetői kíméletlenül szembenéztek az őseik által elkövetett szörnyűségekkel, és az emlékállításban is az élen járnak.

Összefutottunk Angela Merkellel is

Az Unter den Linden kicsit sem árnyékos oldalán sétálva egyszer csak a barátom azt mondta, hogy nézzek jobbra. Épp kiszállt egy autóból Angela Merkel, aki konstatálta, hogy felismertem, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, talán még némi halvány mosoly is villant a szája sarkában, aztán bevonult egy elegáns épületbe a testőrével együtt.

Ez nem először fordult elő velem, amikor Berlinben jártam. Angela Merkel berlini lakos, és összefuthatunk vele a városban jártunkban-keltünkben.

Fura, hogy hiába élek harmincöt éve Budapesten, Göncz Árpádon kívül egyetlen közjogi méltósággal sem „futottam össze” soha az utcán. Lehet, hogy ők nem is itt élnek. Vagy nem lépnek olyan helyen utcára, ahol „csak úgy” lehetne velük találkozni.

Megmásztuk „Böskét” is

Szintén a pénztárcakímélő látványosságok közé tartozik a Siegessäule, vagyis a győzelmi oszlop. A berliniek simán csak Gold Elsének becézik, ami szabad fordításban kábé azt jelenti, hogy Arany Böske. Szóval elég hétköznapinak látják a győzelem istennőjét.

A 285 lépcsőfok majdnem hatvan méter magasra vezet, aminek a tetején ott áll Else/Böske a maga több mint nyolcméteres valóságában, amit eddig mindig csak a távolból csodáltam meg.

Most megmásztuk a 285 lépcsőfokot, egész jól kezeltem a tériszonyomat is, és a sok pihenőterasszal tarkított kilátó miatt nem is volt olyan vészes ez a rengeteg lépcső. Föntről igazán látszik, hogy miről beszéltem, amikor azt állítottam, Berlin nagyon zöld város: a szobor körül elterülő park, a Tiergarten méretei igen tekintélyesek. Jó volt föntről is látni, de nagyon sokat sétáltunk, hűsöltünk a fák alatt, és a Spree partján is.

Bolhapiacok és a török piac

Amikor Berlinben laktam, a múzeumok intenzív látogatása mellett a legeslegkedvesebb elfoglaltságom a török piacon való csatangolás volt. A Maybachufer partjánál lévő piac amellett, hogy az itt élő jelentős török lakosság élelmiszer-beszerzését szolgálja, mostanára igazi turistalátványossággá vált, és nagyon sok kézműves kínálja igen guszta portékáját. E helyütt tettem szert arra a gyönyörű legyezőre is, ami ebben a hőségben óriási segítséget nyújt. (Egy cikket is írtam a hőhullámaimról meg a hűtési lehetőségekről pár napja, nézzétek meg ITT.) 

Berlin majd mindegyik kerületében vannak helyi bolhapiacok, mindegyik más hangulatú, és híven tükrözi a helyiek életszínvonalát. Nem igazán szeretem a rongyrázós kirakatpiacokat, de az Arconaplatz vagy a schönebergi városháza előtti piac mindig csodálattal tölt el. Ez most is így történt. Bár jóval kisebb volt a tömeg és a kínálat is, mint régebben, mégis élveztem.

Igazi nagyvárosi életérzés

Miután nem voltak nagy terveink a pihenésen és a jövés-menésen kívül (a múzeumiakat pedig keresztülhúzta a nem várt kiadás a plusz buszjegyre), ezért nagyon kényelmes tempóban, délutánonként indultunk útnak. Kicsit megnehezítette a dolgunkat, hogy egy csomó S-Bahn-állomás le volt zárva felújítás miatt, és különféle terelőutakon jutottunk csak el a kívánt helyekre.

Amíg én piacoztam és a régi berlini ismerőseimmel múlattam az időt, a barátom (aki egykor töri szakos tanár volt) végigjárta a Bernauer Strassét, és rengeteg fotót készített az East Side Gallery szabadtéri – szintén ingyenes – kiállításán is.

Nagyon sokat csatangoltunk céltalanul, jó volt csak úgy egyszerűen létezni egy jól strukturált városi térben, ahol a lakosok birtokba veszik a tereket, élnek a város adta lehetőségekkel. Berlin egyszerűen élhető hely. Szeretem.

Néha azt álmodom, hogy ott töltöm a nyugdíjas éveimet. Lesz nekem is egy jó nagy erkélyem rengeteg növénnyel, és ugyanolyan örömmel locsolgatom majd őket, mint a barátnőm virágait.

Az estéket egyébként ezen az erkélyen töltöttük. Finom (persze akciós) vörösbort iszogattunk, és lenyűgözve figyeltük a szupertelihold változásait az égen. 

Indulás előtt még beugrottunk a közeli Kulturbrauerei csodálatos épületkomplexumába, hogy megmártózzunk a vasárnapi forgatagban.

Aztán hazafelé megint megálltunk Prágában. Ittunk a „szokásos” helyünkön egy nagyon finom sört, és kicsit keserű szájízzel készültünk a budapesti hétköznapokra. Arra persze nem számítottunk, hogy a közéleti hírek ennyire megviselnek majd bennünket. De lassan hozzá kell szoknunk, hogy elkezdődött a világvége.

Amíg lehet, addig pedig megpróbálunk élni. Egyelőre itt. („Maradunk itt, maradunk.”)

Búcsúzóul hallgassátok meg az egyik kedvenc dalomat Marlene Dietrich előadásában!

Both Gabi

Fotók: Lehotka Gábor, a képek a szerző tulajdonában vannak