A detektív, aki sohasem megy ki a divatból – Kevésbé ismert tények a Scherlock Holmes-univerzumról

–

Andrew Lycett egy terjedelmes, doktori disszertációval felérő részletességű kötetben hódol Sherlock Holmes és kitalálója, Sir Arthur Conan Doyle iránti rajongásának: bemutatja a korabeli társadalmat, művészetet, gazdaságot Londonban, Nagy-Britanniában, de még a világra is kitekint. Miközben nemcsak az íróról, de a kitalált karakteréről is olyan lelkesedéssel ír, mintha maga is élő személy lett volna. A Holmes-könyveket, novellákat az utolsó mondatig részletesen ismeri, és minden tényhez van egy idézete. A kötet sok színes képet is közöl a korabeli világból, illetve a későbbi filmes és színházi feldolgozásokra is kitér. Részemről egyedül az róható fel a szerzőnek, hogy nemcsak a terjedelem, de a hangvétel is kissé disszertációsra sikeredett, és egy regényesebb, irodalmibb hangvétel sokkal olvasmányosabbá tehette volna a művet.

Ennek ellenére Sherlock-rajongóknak, illetve azoknak, akik kifejezetten kedvelik a hasonló nagyon informatív, tudományosabb megfogalmazású könyveket, kötelező darab lehet, mert hatalmas háttértudást vázol fel a detektív karaktere kapcsán az egész XIX. századi, XX. század eleji társadalmat tekintve.

Azért az egyszerű krimirajongó is sok érdekes információhoz juthat a kötetből: mélyebben megismerheti Holmes ellentmondásos személyiségét, és az okokat, amiért ebben a különös figurában egyszerre keveredik a racionalitás és az intuíciókra való odafigyelés igénye, a tudomány iránti elkötelezettség és a művészetek felé való vonzódás.

Holmes alakjával kapcsolatban máig maradtak kérdések: például sokszor hivatkoznak arra, hogy a szerelem nem kapott helyet az életében, illetve megkérdőjelezik Watsonhoz való baráti viszonyát.

Lycett úgy véli, szó sem volt arról, hogy Holmes a saját neméhez vonzódott volna: míg Watson később megnősült, Holmes egyszerűen csak a tudományt tekintette prioritásnak, és csodabogárként számára nem írhatta felül semmiféle szerelem a hivatását.

Az egyik legnagyobb hatású fiktív karakter a világon

Utóbbiak ellenére a Holmes-sorozatban feltűnik egyetlen figyelemre méltó nőalak: ő pedig nem más, mint Irene Adler operaénekes és színésznő, aki túljár Holmes eszén, és később a detektív csak a „Nő”-ként emlegeti.

Amikor az első színházi feldolgozás ötlete felmerült, Doyle kezdetben erősen tiltakozott az ellen, hogy Holmes történetébe bármiféle gyengéd szál kerüljön. Végül hosszú gyötrődés után megadta magát, és állítólag úgy rendelkezett, azt csinálnak Holmesszal, amit akarnak, lehet szerelmes, meg is halhat, csak egyet kér: igazán kiváló színész keltse életre.

1899-ben végül bemutatták a darabot New Yorkban – volt benne szerelmi szál, a női karaktert pedig éppen Irene Adler személyére alapozták –, ami hatalmas siker lett. Két év múlva Londonban megismétlődött a diadal, az emberek imádták Holmes sztoriját a színházban is. A főszereplőt játszó William Gillette pedig egész életében megélt a karakterből. „Összesen több mint 1300 alkalommal lépett fel Holmesként, beleértve az utolsó, 1929-es turnét is, amikor már 76 éves volt. Addigra a szereppel szép kis vagyont keresett, amelynek egy részéből kastélyt és keskeny nyomtávú vasútvonalat épített 75 hektáros birtokán.” A nyomozó alakja tehát nemcsak Doyle-nak hozott sikert.

A krimi későbbi királynője, Agatha Christie maga is vallott arról, hogy milyen nagy hatással volt rá Holmes karaktere, amikor krimiírásba kezdett. Christie ugyanis belőle kiindulva fogalmazta meg, hogy olyan nyomozó kell, aki nagyon karakteres, kifejezetten egyedi, és szinte csodabogár számba megy. Így jutott el Poirot alakjáig, akit végül az akkoriban érkező belga menekültek kapcsán nevezett ki belgának, és ruházott fel sok jellegzetes tulajdonsággal.

Doyle tehát akaratlanul létrehozott valamiféle alapvetést a krimi műfaját tekintve, és szinte hátborzongató belegondolni, hogy 1854-ben született hőse, akit 1887-ben vetett először papírra A bíborvörös dolgozószoba című regényben, még 138 évvel később is érvényes és rajongók tömegének örvend.

Kik inspirálták Holmes alakját a valóságban?

Arthur Conan Doyle csak kicsit fiatalabb teremtményénél, 1859-ben született – ahogy Andrew Lycett könyvében hangsúlyozza – éppen abban az évben, amikor megjelent Darwin A fajok eredete című műve. A tény azért fontos, mert arra mutat rá, hogy Doyle már egy olyan világban nőtt fel, amely másként állt a tudományhoz, mint ami addig volt jellemző.

„A tudományos kísérletezés és kérdések feltevésének szelleme áthatotta az egész viktoriánus brit társadalmat. Ez a szellem inspirálta Sherlock Holmest is” – írja.

Doyle maga orvosnak tanult, és ahogy későbbi visszaemlékezéseiből tudjuk, a 17 éves korában Edinburghban megkezdett orvosi tanulmányai kinyitották számára a világot: a tudományos gondolkodást és a tudásvágy elsöprő érzését adták neki.

Doyle számára különösen nagy hatással bírt egyik tanára, dr. Joseph Bell, aki arról volt híres, hogy nem kizárólag tüneteket vizsgált. Bell az ember személyes jegyeinek is külön figyelmet szentelt, ezért egy idő után néhány jellemzőből megmondta, ki honnan származik, mi a foglalkozása, merre utazott az elmúlt hónapokban. Holmes megfigyelőképességét valószínűleg ez a találkozás inspirálta.

Doyle-t különösen érdekelték a mérgek, és állítólag attól sem félt, hogy egy-egy anyagot magán teszteljen. Bár sokat kockáztatott, rengeteget tanult így a gyógyszerekről és a mérgekről, amit fel is tudott használni a könyveiben. Ahogy Lycett írja: Doyle tudta, hogy ekkoriban a mérgezés különösen népszerű módszer lett, egyre nőtt az ilyen bűnesetek száma Londonban.

A leggyakoribb szer az arzén, az ópiát és a sztrichin volt, előbbi azonban sosem került elő a Holmes-regényekben. Talán Doyle túl egyszerűnek és közhelyesnek tartotta volna.

Az író Holmes módszerét a híres természettudós, Geroges Cuvier megközelítéséhez hasonlította. „Ahogy Cuvier pontosan le tudott írni egy egész állatot egyetlen csont megszemlélése alapján, ugyanúgy a jó megfigyelőnek is be kell érnie azzal, ha egy eseménysorozat egyetlen láncszemét alaposan szemügyre veheti, s abból pontosan meg kell állapítania nemcsak a történeteket, hanem azt is, ami történni fog” – adta Sherlock Holmes szájába ars poeticáját.

Egy karakter, amely szembement saját írójával

Bár orvosként indult, Doyle a kezdetektől írt: a tudományos publikációk mellett novellákat, de Holmes alakja hozta meg számára az írói sikert.

Ahogy Lycett felhívja rá a figyelmet: Holmes karakterének sikere többek közt a csodabogárságában rejlett. Ötletszerűen képezte magát, nem volt egyetlen terület mestere: „kénye-kedve szerint tanulmányoz mindenféle tudományt”, így bár nem orvos, de bármelyik professzort sarokba tudná szorítani – hangzott el róla, amikor bemutatták Watsonnak. Annak ellenére, hogy a korabeli tudományos megközelítést képviselte, Holmes mégsem egyértelmű tudósfigura volt. Magában hordozta az akkori világ összes ellenmondását, amely az íróban, Doyle-ban is munkált. Egyrészt vonzódott a művészetek felé, szerette a zenét. Bár a racionalitás volt az élete alapja, Holmes, ha unatkozott vagy a depresszió kerülgette, kokainoldattal segített magán.

A szerző a bevezetőben úgy fogalmaz, hangulatingadozásai nyomán ma Holmest talán bipolárisnak mondanánk (ahogy például a valóban élt zseniről, Tesláról is tudjuk már ezt a tényt).

Azt, hogy Holmes szinte önálló életre kelt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy írója, Doyle még akkor sem változtatott a világlátásán és a karakterén – amellyel kezdeteben azért sok párhuzamosság volt felfedezhető köztük ‒, amikor ő maga már teljesen más irányba fordult.

Az író ugyanis egy idő után a spiritualitás híve lett, kitanulta a fotográfiát, és a szellemfotózásnak szentelte idejét: őszintén hitt benne, hogy meg tudja majd örökíteni a szellemeket. Egy-egy botrányos ügybe is belekeveredett: a cottingley tündérek fotósorozat melletti kiállása – amelyekről később kiderült, hamisítványok – például végleg ellehetetlenítette, hogy komolyan vegyék.

1924-re már bőven a spiritualitásnak élt, amikor aktuális regényében Sherlock Holmes szájába a következő szavakat adta:

„A mi nyomozóügynökségünk két lábbal áll a földön, és az a dolga, hogy ott is maradjon. Számunkra elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom kísértetek nélkül is.”

Lycett ennek kapcsán úgy fogalmaz, Doyle talán ekkorra már maradéktalanul hitt a tündérekben, de elég okos volt ahhoz, hogy Sherlock megmaradjon a megszokott metódusánál. 

Ma is érvényes igény, hogy a jó és a logika erői győzedelmeskedjenek

Érdekes, hogy Holmes ikonikus megjelenése valójában nem is a könyvekben fogalmazódott meg végleges alakjában. Az író ugyanis a sapkát például passzentosként írta le, és egy grafikus rajzolt először neki jellegzetes szarvasvadász sapkát, ami aztán a filmekben és színdarabokban is élt tovább. A köpeny és a nagyító adott volt, a pipáról azonban sohasem írta le a szerző, hogy hajlított szárú: erre valószínűleg a színpadon volt először szükség, mivel így könnyebben tudott beszélni a detektívet alakító színész.

Sherlock Holmes máig tartó érvényességének bizonyítéka, hogy a vele kapcsolatos filmfeldolgozásokkal újra is újra találkozhatunk. Az egyik legikonikusabb alakítója Peter Cushing volt, aki 1959-től több filmben játszotta a detektívet, de Ian McKellen, Roger Moore vagy Christoper Lee is belebújt Holmes bőrébe.

Az elmúlt évtizedekből a legnépszerűbb tévés és mozis feldolgozás a Benedict Cumberbatch főszereplésével készült 2010-es BBC-sorozat, valamint a Robert Downey Jr. és Jude Law párosával forgatott 2009-es és 2011-es kétrészes film volt. 2020-ban pedig a Netflix is rákapcsolódott a Sherlock-szálra, mégpedig a húga: Enola Holmes történetéből (ami egy regényadaptáció) szintén két film készült. (Dián Dóri írt az egyikről, Bányász Attila pedig a másikról – a szerk.) Ahogy Lycett a könyve utóiratában fogalmaz, nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy Holmes a legismertebb kitalált karakter, de az első tucatban valószínűleg a mai napig ott lehet. 

„Ő egyszerre történelem, narratíva, pszichológia és thriller…Olvasói hazatérhetnek és nyugodtan hajthatják álomra a fejüket éjszakánként, hogy a rendellenes erők megkapják a magukét. A jó és a logika erői győzedelmeskednek” – foglalja össze Holmes varázsát Andrew Lycett.

Széles-Horváth Anna