Hova tűnt ez a negyven év? – Emlékbetörések az évfolyam-találkozón

–

Nem is én lennék, ha nem történt volna valami váratlan esemény…

…a vidéki utazást ugyanis egy elég durva ételmérgezés nehezítette meg. A könyvhét is éppen ugyanezen a hétvégén volt persze, ami nekem nagyon sok feladatot és rengeteg örömteli találkozást ad. A gyerekkönyves munkatársaimmal egy igazán színvonalas (értsd: iszonyú drága) helyen foglaltunk asztalt az ünnepi ebédre. Az árak kicsit mellbe vágtak, ezért valakivel feleztem egy négysajtos pizzát, ami valóban kiváló volt. Egészen hajnali négyig gondoltam ezt. Utána viszont egy ideig képtelen voltam eltávolodni a mellékhelyiségtől.

Brutálisan megviselt ez a pár óra, már a víz sem maradt bennem.

A munkatársam is hasonló élményekről számolt be…

Szerencsére kaptam tippeket, hogy milyen gyógyszerrel enyhíthetném a gyomorgörcseimet, így nem hiúsult meg az utazás. Igaz, jóval később keltem útra, mint ahogy terveztem, így alig maradt időnk arra, hogy az anyukámat méltóképp megünnepelhessük, mert rohannom kellett (vánszorogtam, na) a találkozóra.

Negyvenesek

Gyerekként azt gondoltam, hogy aki negyvenéves, az már rettentően öreg.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert amikor én voltam negyven (egy óriási krízis után), azt gondoltam, csak most kezdődik igazán az életem. És amikor a negyvenedik évfolyam-találkozónkról kezdtek el szállingózni a hírek, már nem is tudtam, mit gondoljak. Talán azt, hogy pokoli hamar eltelt ez a negyven esztendő. Ez akkor is így van, ha akadt néhány olyan év, amikor úgy éreztem, csak vánszorog az idő.

A nagy találkozás

A Tanítók Emlékművénél kezdtünk, vittünk virágot, csöndben olvasgattuk egykori tanítóink névsorát, ölelkeztünk, szomorkodtunk, emlékeztünk, nagyon örültünk egymásnak.

Aztán elmentünk „A Kastély”-ba, amit jelentősen átépítettek, és amit gyerekkoromban olyan sokszor megcsodáltam. Mindig mesebeli helynek gondoltam, de soha nem voltam benne. Majdnem ötvenöt évnek kellett eltelnie, hogy belépjek az épületbe.

A kastélyban az első utam a rögtönzött, nagyon szép oltárhoz vezetett. Két virágcsokor és egy bekeretezett kép állt rajta azon társaink és tanáraink nevével, akik már nem ünnepelhetnek velünk… Megható volt ez a szép gesztus, ahogy az egész este is.

Ilyenkor mindig átértékelem az aktuális nyavalygásaimat, és hálát adok a sorsomnak, hogy az én nevem nem szerepel ezen a listán. Sajnos már nem tudom egy kezemen megszámolni, hányan nincsenek közöttünk. Egyikük a tejtestvérem volt. Majdnem ugyanakkor születtünk, és mivel az ő anyukájának még nem indult el a teje, ezért az enyém szoptatta egy ideig. Ő sincs már köztünk.

Sajnos a mi osztályunkban hiányos leginkább a névsor. Huszonöten ballagtunk el, és három fekete keret jelzi az egykori névsorban, hogy ők már soha többé nem lehetnek ott egyetlen osztálytalálkozón sem…

Osztályfőnökeink

A három párhuzamos osztály két osztályfőnöke is részt vett a találkozón, a harmadikuk egészségi állapota nem engedte meg a személyes jelenlétet, de hozzá is elment néhány régi tanítvány, eljuttatták az ajándékunkat és az üdvözletünket. A két másik osztályfőnök egyben házaspár is, már negyven éve is azok voltak, és azok is maradtak. Jókedvűen ünnepeltek velünk, az egykori osztályfőnököm pedig felajánlotta, hogy tegeződjünk. Furcsa volt nagyon, mégis hosszan beszélgettünk az oktatás mai helyzetéről. Ő is ugyanott látja a gondokat, ahol én. A matematikaoktatásban is súlyos gondok vannak, amik már a tankönyveknél kezdődnek.

Sokfélék vagyunk

Rengeteg történettel találkoztam ezen az estén. Sokan jól boldogulnak, sikeresek, de szomorú eseteket is hallottam. Van, akinek egy rosszul beállított gyógyszer miatt levágták az egyik lábát, és – ki tudja, milyen megfontolásból – nem jogosult rokkantnyugdíjra… Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy másik évfolyamtársunkat ez sem tántorította el attól, hogy összekösse az életét a frissen műtött, bántalmazó kapcsolatból menekülő asszonnyal, mindenben mellette áll, segíti és szereti őt.

Akad olyan pár köztünk, akik már negyven éve is együtt voltak, így ballagtunk nyolcadikból, és azóta is nagy harmóniában, szeretetben élnek együtt. Van olyan is, akinek már majdnem negyvenéves a gyereke… Meg persze olyan is, aki azóta sem akadt társra, de vágyik rá.

Az egyik volt osztálytársam pedig a teljesen felnőtt első gyereke után ötvenévesen szült egy másodikat is. Négyéves, gyönyörű, okos kislánya képét örömmel nézegettem.

Számtalan egykori iskolatársamnak született már unokája, az ő képeiket is élvezettel lapozgattam.

Nagyon elégedetten hallgattam egy másik egykori iskolatársam történetét is, aki ötvenévesen teljesen új életet kezdett, és a méltatlan kapcsolatából meg a mérgező munkahelyéről kilépve, megvalósította ifjúkori álmát. Ötvennégy évesen kapta kézhez óvónői diplomáját, és minden áldott nap boldogan megy a gyerekek közé. Amíg tanult, addig dajkaként dolgozott, ma már képzett óvónő. Leírhatatlan boldogság áradt belőle, ami rám is átragadt. Egészen elfelejtettem, milyen vacakul vagyok fizikailag.

Timi

Sajnos nem írhatok mindenkiről, pedig volna mit… Timit már sokszor emlegettem a korábbi írásaimban is. Az ő apukája volt az iskola igazgatója, az anyukája pedig azt az óvodát vezette, ahova jártam. Kivételezett helyzetben volt, amivel soha nem élt vissza. Én lettem felsősként az iskola egyik fekete báránya (erről ITT beszéltem az Instán néhány percben), és Timi volt az egyetlen, aki mindig, minden helyzetben mellettem állt.

Elmondhatatlanul sokat köszönhetek neki, mert amikor kiközösítettek a többiek, ő akkor sem gondolta azt, hogy másképp kellene viselkednie velem, mint egyébként.

Komoly megtartó ereje volt ennek a barátságnak, és hiába telt el negyven év, hiába vannak többéves szünetek a kapcsolatunkban, ez a gyerekkori kötelék örökre szól. Ugyanaz a mély bizalom és szeretet önt el, valahányszor találkozunk, de akkor is, ha csak rá gondolok. Ez most sem történt másképp.

Timi volt egyébként az egyik szervezője ennek a találkozónak, ahogy a korábbiaknak is. Még arra is gondolt, hogy a külföldön élő osztálytársaink hangüzenetét felvegye, és megossza velünk. 

Jutka

Jutka csak pár évig élt a településen Marival, az ikertestvérével. Állami gondozottként már akkor sem volt túl egyszerű az életük. Jutkával hatodikos korunkban találkoztam utoljára, azóta csak a zárt Facebook-csoportunkban bukkant fel néha, és mindig nagyon megörültem neki.

Már gyerekként is bántott, hogy sokszor láttam őket méltatlan helyzetekben (erről ITT írtam korábban). Jutka most elhozta a fiát, Balázst is, illetve Balázs hozta őt autóval. Jutka öt gyereket szült hátrányos helyzetűként. A legkisebb még általános iskolába jár, a legnagyobbak már maguk is szülők. Négy kicsi gyerekkel maradt teljesen egyedül… és talpon.

Kérdeztem Balázst, hogy milyen anya Jutka, de ha nem kérdeztem volna, akkor is tudtam volna a választ, ami így hangzott: „Nagyon jó.”

Jutka két munkahelyen dolgozott hajnali háromtól este kilencig, hogy valahogy eltartsa a négy gyerekét, mert az apától semmilyen segítséget nem kaptak. Balázs nővérei már kilenc-tíz évesen is mostak, főztek, takarítottak, és ellátták az öccsüket meg magukat. Gyakorlatilag kizárólag hétvégén lehetett együtt a család, mert a munka elszakította őket egymástól, de az összetartást csak erősítette bennük ez a nehéz helyzet. Ma is egyben vannak, támogatják egymást. Balázs a találkozón is szépen belesimult a társaságba, segített a csoportfotóknál, szállított bennünket az autójával, engem is elvitt anyukámhoz, hogy ne gyalog cipeljem a csomagjaimat. Balázs okos, kedves intelligens, tájékozott, Jutka pedig, bármennyire meggyötörte is az élet, mindennek tud örülni, akkor is, ha sokszor keserűnek tűnik.

Annyiszor beszélünk az előítéletekről, és olyan kevésszer teszünk magunk is ellenük.

Ha Jutkát látnád az utcán, kérlek, mosolyogj rá. Az egyik legtisztább lélek, és az egyik legnehezebb sorsú ember, akivel valaha találkoztam, aki minden helyzetben – emberfeletti erővel – talpon maradt. Mindig a gyerekei mellett állt, akkor is, amikor más már kidőlt volna, és azért tette ezt, hogy nekik ne kelljen átélniük azt a számkivetettséget, amit ő kénytelen volt eltűrni egész élete során. 

Sok találkozás és sok-sok történet mélyen megérintett, de leginkább a Timivel, Jutkával és Balázzsal töltött idő marad meg bennem erről a negyvenéves találkozóról, na meg a friss diplomás óvónővel.

Hogy mit kívánok magunknak?

Nyilván az újabb negyven év már nem reális a következő találkozóra, de bízom benne, hogy tíz és húsz év múlva – hasonló létszámban – megint összegyűlünk, és újra egymás nyakába ugrunk mindegyik volt iskolatársammal, mert bármi van, volt és lesz, a gyerekkorunk örökre összeköt bennünket.

Both Gabi

A képek a szerző tulajdonában vannak