–

Esteledik. Hallom a határban a kolompszót: hajtják a csordát aludni. Még világos van, de minden csendesedik: akinek jószága van, azzal foglalatoskodik, hogy ellássa éjszakára, aki a kertben tett-vett délután óta, elindul haza vacsorázni.  

Mezítláb ülök a tornácon, nézem a frissen kaszált udvart. Minden tagom zsiborog a munkától, és miközben a teámat kortyolgatom, érzem, hogy szép lassan eltelít az elégedett fáradtság. A meggyeskertet nézem: a bozótvágóval kellett végigmennem a fák tövén, hogy a sarjhajtásokat levágjam. Már sokkal könnyebb volt, mint az őszi, erős szálakat lekaszabolni, de azért alaposan megizzadtam. De most nem ezt nézem, nem a munkám eredményében gyönyörködöm.

A túlsó kerítés mellett méteres, halványbordó sáv húzódik. Haranglábak. Keresztanyu gondozott itt néhány tövet annak idején, kislánykoromból rémlik. Persze, lehet, hogy csak akarom ezt az emléket, kapaszkodom belé, hogy legyen még valami, ami összeköt azzal, aki már nincs. Talán mindegy is. Akár Keresztanyu, akár a szél vetette oda az első haranglábakat, most már egy kisebb harangláberdő magasodik a meggyes szélén.

Nem volt szívem lekaszálni. Nem bírom pusztítani a szépet, az udvaron is kikerülöm a szabálytalanul növő nemes virágokat, aztán bosszankodhatok, hogy nem egyenletes a gyep.

Ahogy fogy a teám, úgy körvonalazódik fejemben az ötlet. Az utolsó korty után fogom a metszőollót, és vágok egy nagy csokorra valót a kerítés menti haranglábözönből. Cipőt húzok, és elindulok a falu végére, a temetőbe.

Az este lassan ereszkedik, van időm. Idehaza aprók a távolságok. Alig néhány perces séta az egész. Kidobom a fonnyadt virágokat, vizet eresztek, kimosom a vázákat. Háromfelé osztom a nagy csokor haranglábat, és gondosan elhelyezem a három csokrot a három sír elé.

Nem sietek. Komótosan leseprem a nyírfavirágokat a sírkövektől, megtörölgetem a fekete követ. Kihúzkodom a fullánkot a sírok környékéről. Pár nap alatt képes befutni a szépen rendben tartott szegélyt. 

„Én csak egy apa vagyok, aki hozza-viszi néha a gyereket” – Egy háromgyerekes elvált férfi véleménye

WMN Life – 2022. június 11. – WMN

 

Gyerekkoromban is nagyon szerettem ebben a temetőben lenni. Akkor még árnyas volt, gigászi tölgyfákkal, amik néhány éve egy hatalmas vihar martalékává váltak. Szerettem azt a nyugodt, gondoskodó szertartást, amelynek során megtisztítottuk a sírokat, kigyomláltuk, kiskapával, gereblyével eligazgattuk rajtuk a földet, elmentünk a kútra vízért, követ kerestünk a vázákba, hogy ne borítsa fel őket a szél.

Nem volt ebben semmi szomorúság, inkább valami olyasféle, mint amikor a nagybeteget fésüli, mosdatja, ápolja az ember. Csendes, belenyugvó elengedés. Összetartás volt benne és olyan kötelék, amelynek akkor még nem sejtettem a jelentőségét.

Ma már tudom. Amikor a három sír közül az utolsó sem volt már üres, megértettem.

Törölgetem a sírkövet, és közben mintha Mama ott állna mögöttem, rábök a kőre, hogy „ott még nem törültem meg rendesen”. Mindig mosolyognom kell ettől a gondolattól. És mindig törlök még egyet utána. 

„32 évesen tanultam meg biciklizni” – Mit jelent, ha az ember felnőttként végül legyőzi a gyerekkori kudarcélményeit?

WMN Life – 2022. június 11. – KÁA

 

Papának meg Keresztapunak beszámolok a kertről. Arról, hogy végre tisztességesen levágtam a füvet. Igaz, biztos kikacagnának, hogy én motorossal kaszálom, amit ők kézzel, de azért tudom, mennyire büszkék lennének, ha látnák. Mennyire büszkék, amikor látják. Így mennyivel jobban hangzik. Elmondom, hogy érik a májusi meggy, csak lopja az örvös galamb, rajtakaptam. De hagyom neki. Jut bőven. Elmondom, hogy nincs szívem levágni a diófa korhadt ágát, mert találtam a baromfiudvarban egy szarvasbogarat. Pedig előbb-utóbb muszáj lesz. Elmondom, hogy megfogant a köszméte, teli van gyümölccsel, és nyílik a szeder, apa pedig életet lehelt a majdnem kipusztuló szőlőbe, a szőlőskertek királynőjébe, ami, meg kell hagyni, valóban kényes, akár egy uralkodónő.

Joli nénéméket megnyugtatom, hogy rendben az ő udvaruk is, minden úgy van, ahogy hagyták. Vigyázunk rá, néha összejövünk családilag, felemlegetjük az Anna- meg Sándor-napi vendégségeket, a disznótorokat, a nótázást, a híres történeteket.

Keresztanyunak mondanom se kell, hogy ezek az ő haranglábai. Megismeri őket. Szinte hallom, ahogy megdorgál: „oszt, lyányom, hát idehordod rám azt a sok szép virágot? Hát mi marad akkor a kiskertbe’?”  

És gondolatban megnyugtatom: a kerítés tövén egy egész erdő nőtt, lám, ennyi haszna legalább volt, hogy az első évben nem tudtam hazautazni levágni a meggyes alját.

Utoljára körbejárom mind a három sírt, elköszönök, mielőtt Mama figyelmeztetne, hogy rám sötétedik. Megyek haza a régi járdán a régi portára, előveszem a kopott bádogtepsit, krumplit, hagymát aprítok, majorannát szórok rá – a majorannáról mindig Mama jut eszembe –, és az isten tudja, hány éve a fiókban álló ukrán gyufával begyújtom a tűzhelyet. A lert, ahogy Keresztanyu mondaná.

A halottaimat megmosdattam-megfésültem, most a ház jön. Be kell laknom. Hogy sose fogyjon el belőle a frissen sült étel illata, mindig legyen a kertben egy csokor virág, a fán egy marék meggy, a tornácon egy vájdling szőlő.

Hogy mindig maradjon belőlünk itt valami.

Csepelyi Adrienn

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van