Udvardi Márton, A zenélő piac ötletgazdájának története számomra duplán inspiráló. Nem titok, hogy mi már főiskolásként ismertük egymást, szemtanúja lehettem, amikor Marci nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt, a főiskola előtti parkban, a fűben ülve előhúzta hangszertokjából a trombitáját, és lelkesen újságolta, hogy zenélni fog tanulni. Felnőtt fejjel. Azóta elvégezte a Zeneakadémiát, és ma profi zenész.

A másik, ami megfogott ebben a történetben, hogy Marci a legnehezebb helyzetből is kihozta a legjobbat, ugyanis még a Covid miatti lezárások idején ötlött fel benne egy olyan koncertsorozatnak a gondolata, amely kivinné a minőségi muzsikát az utcákra, egészen pontosan a piacterekre. Aztán miért is ne, megpróbálta… és megcsinálta. 

Ha neked is vannak álmaid, de még nem volt elég bátorságod tenni is értük, akkor ez a történet neked való.

Azt mondták, „nem trombitás alkat”

Az egész történet valójában ott kezdődik, hogy Marci már tizenhat évesen zenélni akart, és el is kezdett trombitálni, ám akkor a tanára úgy vélte, hogy az alkatából kifolyólag inkább harsonáznia kellene. Ő viszont nem akart harsonázni, trombitálni szeretett volna, de elbizonytalanodott, és félbehagyta a zenélést. Főiskolásként azonban egy igazán inspiráló közegbe került, olyan embereket ismert meg, akik csak úgy, a saját kedvtelésükre (öröm)zenéltek, anélkül, hogy komolyabb igényeket támasztottak volna az egésszel kapcsolatban. Marcinak ez megtetszett, és követte a példájukat.

Udvardi Márton

„Azt gondoltam, hogy jó, végül is nem muszáj, hogy zenész legyek, de a magam kedvére fújogathatok, ha már úgyis van egy hangszerem otthon. Csak aztán ez bepörgött nálam, azt éreztem, hogy mégiscsak zenész akarok lenni, és trombitálni szeretnék. Több ember is mesélte, hogy van olyan emléke rólam és egy másik zenész srácról abból az időből, hogy ami cső volt a közelünkben, és meg lehetett szólaltatni, azt mi megszólaltattuk. Például volt olyan, hogy az öntözőkannát fújogattam.” 

 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Marci félbehagyta az főiskolát, jelentkezett a Zeneakadémiára, ahol jazz szakon végzett. Ma már profi zenész, több formációnak is a vezetője (Ég alatti 5, Rézeleje Fanfárosok), illetve a tagja: (például Kampec Dolores, Carlos Adiós!, Kosztolánszki Quintet). Rendszeresen koncertezik, mellette zenét tanít, vannak magántanítványai, és az óbudai Waldorf zeneiskola tanára.

Tulajdonképpen álmai életét élte. Aztán jött a Covid. És újabb álmok születtek.

Szintén zenész

Lezárták az országot, a szórakozóhelyek bezártak, a koncertek elmaradtak. Marci és a hozzá hasonló zenészek nehéz helyzetbe kerültek. Marci beállt ételfutárnak, és munka közben rendszeresen futott össze volt kollégákkal, akik hozzá hasonlóan kiszállításból éltek abban az időszakban. Bár – mint meséli – számára ez már a megváltás volt. 

 

„Előtte, a lezárások kezdetekor másfél hónapig egy kertészeti áruházban dolgoztam mint pakoló, olyan órabérért, ami még diákként talán elment volna. Mondtam is a főnöknek, hogy hű, hát ez nagyon jó órabér… volt húsz évvel ezelőtt.”

Kérdésemre, hogy ezt mennyire volt nehéz megélni, Marci azt mondja, egyáltalán nem törte meg lelkileg. Testileg annál inkább.

„Baromi fárasztó volt, nagyon széthajtottak minket. De arra gondoltam, hogy ez most egy ilyen alázat gyakorlás, ez van, el kell fogadni és csinálni kell. Aztán ahogy lehetőségem adódott, dobbantottam is onnan.”

Ekkoriban fogalmazódott meg benne, hogy milyen jó volna, ha a szigorú lezárások idején legalább a szabadtéri eseményeket engednék, lehetne játszani például piacokon. Egyébként is régi vágya volt, hogy a zenét kivigyék az utcára, az emberek közé, a komolyzene ne csak a koncerttermekben, a jazz ne csak klubokban szóljon. A lezárások véget értek, az ötlet azonban nem hagyta nyugodni.

„Tavaly nyáron költözködtünk Budapestről vidékre, úgyhogy leslattyogtam a közeli piacra, hogy szerezzek néhány dobozt a pakoláshoz. Ugyan már nem voltak lezárások, de megint eszembe jutott az ötlet, hogy milyen jó lenne, ha néha, mondjuk, heti rendszerességgel valamilyen élő zene szólna a piacon.

Fogtam magam, bementem a felügyelőséghez, és megkérdeztem, hogy kit kell ezzel zargatni. Megkaptam az igazgatóság e-mail címét, ahova már egy kerek egész történetet küldtem. Legnagyobb meglepetésemre kaptam egy válaszlevelet, amiben azt írták, hogy kiváló az ötlet, az igazgató úr szeretne találkozni velem. Kiderült, hogy a gazdasági igazgató szintén zenész, szó szerint, ugyanis klasszikus trombitás, és nagyon időszerű volt a felvetésem, mert már ők is gondolkodtak valami hasonlóban, hogy kulturális tartalmakat adjanak a vásárlóközönségnek.”

Világzene a Rákóczin

Így született meg A zenélő piac, ami a tavalyi évben egy tizennégy részes koncertsorozattal indult, ennek keretében Budapest különböző piacterein csendültek fel a dallamok. Zenélt népi kamarazenekar a Bosnyák téri piacon, lüktetett a tangó a Rákóczi téri vásárcsarnokban, fújták a rezet a Vámházkörúti piacon, pendült a gitár a Flórián téri üzletközpontban.

A koncertek idén a Rákóczi téri vásárcsarnokban folytatódnak, általában szombat délelőtt lép fel egy-egy formáció. Marci állítja össze a programot, igyekszik minél nagyobb merítést megmutatni a hazai kortárs zenéből. Általában ő hívja meg a zenészeket, de egyre gyakrabban jelentkeznek is nála. Idén már volt jazz, mexikói zene, indiai szakrális zene, lesz citera és ének, a XIV. századi Itália zenéje, magyar mulatós és gitármuzsika is.

A sokszínűség mellett rendezőelv volt az is, hogy akusztikusan megszólaló zenészek és zenekarok szerepeljenek, legalábbis kezdetben, így nem kellett a hangosítással bajlódni. De Marci figyelembe veszi a hely adottságait is. Előre bejárta a helyszíneket, megvizsgálta, hogy az egyes tereknek milyen zene, stílus, hangulat állna jól. Felmérte az igényeket is, megkérdezte az eladókat és a vásárlókat, hogy mit hallgatnának szívesen, vagy mit tudnának a háttérben elképzelni. Nem titkolt cél, hogy olyan zenekarok mutatkozhassanak be, akik minőséget képviselnek, a közönség pedig olyan zenéhez juthat így hozzá, amit magától valószínűleg nem keresne.  

Amikor az egyik szombat reggeli koncertre ellátogatok, éppen hegedű és harmonika szól

A koncert körül a piac éli mindennapjait, egy férfi megy el mellettem, hóna alatt kelkáposzta, a háttérben vásárlók pakolásznak, az előtérben néhányan megállnak, leülnek, leteszik „terheiket” és átadják magukat a zenének, esetleg szóba elegyednek egymással, a gyerekek táncolnak, tapsikolnak.

„Vannak, akiket teljesen hidegen hagy ez az egész, de nem ez a jellemző. Általában megállnak, belehallgatnak, jönnek az anyukák és apukák a gyerekekkel, leülnek. Az idei koncertsorozatot több helyen is meghirdettük, ki van plakátolva, úgyhogy vannak, akik már célirányosan a programokra érkeznek, számontartják. A koncert végén gyakran odajönnek hozzám vagy a zenészekhez beszélgetni, kérdezgetik, hogy mi lesz a következő. Tehát általában örülnek ennek az emberek és a kereskedők is, hogy történik valami.”

Számomra azért még kérdés, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész, koncert vagy inkább utcazene? Vagy a kettő között valami új kategória?

„Annyiban a kettő között van, hogy nem egyértelműen koncert, mert itt nincs kialakítva színpad – bár nekem nagy álmom, hogy valamilyen egyszerű megoldással azért a jövőben jelezzük a zenekar terét, például egy leterített szőnyeggel, vagy legalább egy összeeszkábált, elhúzható függönnyel –, de nem is utcazene, hiszen van egy meghirdetett program vagy műsor, a zenészek pedig ki vannak fizetve, nincs kalapozás. Ettől függetlenül, amikor az embereknek tetszik a műsor, akkor elkezdik dobálni a pénzt, és ez így is van jól, mert ez mutatja, hogy meg vannak becsülve a zenészek.”

Egy zenei szessön nagyjából fél-háromnegyed óra, ami nem tűnik túl soknak, de Marci szerint pont elég, ha pedig a zenészek azt érzik, hogy a közönség vevő rá, akkor kicsit tovább játszanak.  

„Ez nem arról szól, hogy akkor most beülünk egy koncertre és végighallgatjuk, hanem hogy van egy olyan tevékenység, amit egyébként is elvégeznek az emberek, és ahelyett, hogy csak néznék a bevásárlólistájukat, közben még egy kulturális élményt is kapnak. Ez a fél-háromnegyed óra arra jó, hogy kicsit megpöcköli, felpezsdíti az emberek szombat délelőttjét.”

Ahogy beszélgetünk, megtudom, hogy Marci még valamit megvalósított, ami nem következik abból, amivel ő egyébként foglalkozik. Attól függetlenül, hogy jazz-szakon végzett, mindig is vágyott arra, hogy valamilyen módon kapcsolódjon a népzenéhez, és bár sokan meghökkennek ezen, ma már népzenét is fúj, és népzenei motívumokat ültet át trombitára. De, mint mondja, számára nem az a furcsa, hogy ezt csinálja, inkább az, hogy korábban nem ezt tette.

Amikor pedig megemlítem, mennyire inspiráló, hogy így kitalál dolgokat, aztán meg is valósítja őket, azt feleli:

„Utol kell érni az ötleteket, amik a fejünkben vannak. Ha jól tudja az ember mozgósítani a kreatív energiáit, akkor egyszer csak ott találja magát a kellős közepén annak, ami a fejében volt. Úgyhogy vigyázni kell, mire gondolsz!”

Iliás-Nagy Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak