–

Egy elkeseredett, fájdalmas és dühös írás arról, hogy mennyire, de mennyire átkozottul egyedül vannak hagyva az anyák ebben az őrületesen gyors, kiszámíthatatlan, bizonytalan és zaklatott világban – napjainkban, Magyarországon.

Sőt, úgy általában: férfiak és nők mennyire magányosak.

Miért is vállal az ember gyereket?

Szeretetből? Kalandvágyból? Túlélési ösztönből?

Benne van a szóban is: gyereket vállal. Innentől kezdve a válladon viseled a világ búját-baját – és szerencsére a gyereked báját is. Hogy azért el lehessen viselni ezt a terhet, többnyire magadra hagyva, egyedül.

Amikor a gyerekeimet a világra hoztam, egyből elárasztott egy olyan mély szeretet és kötődés, hogy tudtam: ez a legnagyobb ajándékok és csodák egyike, ami egy emberi életben létezik.

Nagyon hálás vagyok magamnak, hogy ezt az utat választottam: vállalva a felelősséget, az aggódást, az emberfeletti teljesítést 0–24-ben. És hogy vállaltam a párkapcsolatot is – a sok-sok belefektetett munkát, aminek köszönhetően megszülethettek ezek a gyerekek.

Tudom, van más út is. Én ezt vállaltam, nekem ez jött össze, így erről tudok írni.

Hozott minta alapján választottam magamnak a húszas éveim elején egy fiút, akiről 15 évvel később kiderült számomra: ő tulajdonképpen egy jóképű fiatalember bőrébe csomagolva édesanyám és édesapám eszköztárának tökéletes mixe. Pár hónapja konkrétan az fogalmazódott meg bennem, hogy ő a rémálmom. Minden, ami fájdalmat okozott és sebeket ejtett rajtam gyerekkoromban, itt áll előttem.

A szüleimről

A felszínen viszonylag jól funkcionáló, dolgos emberek. Valójában túlkompenzáló, megszállott, kényszeres, munkamániás, pihenni képtelen édesanya, és sok esetben hasonló édesapa – de ő legalább néha képes pihenni. Nagyon akarnak szeretni, de mivel nekik sem tanították meg, hogyan kell, nem igazán tudnak. Túl sok idő nem jutott arra, hogy a gyerekeik felé valódi figyelemmel forduljanak – pláne nem érzelmi munkára.

A gondoskodás nálunk: étel, patyolattiszta ruha, felszínes „ki hogy van?” beszélgetések, nyaralás. Őszinte, felvállalt, tudatosított érzelmeknek nyoma sem volt.

Ellenben nagyon hamar kiderült: ha jól viselkedünk, viszonylag rendben lesz a légkör. Rémálmok, bepisilés, izzadó tenyér, lámpaláz, izgulás, teljesítménykényszer – mind a csomagom része. Felnőttkoromra a lista csak bővült.

Ebben a szellemiségben ismertem meg – először csak látásból – tizenhét éves korom körül a fiút. Jóképű, valami van a kisugárzásában. Huszonkét évesen összejöttünk. Azóta őrült hullámvölgyeket túlélve, fél Európát bejárva, tizenegy évet külföldön élve, két gyereket vállalva élünk – együtt, mostanában inkább csak egymás mellett.

Viszont pár éve…

Egy traumatikus élmény következtében elindult egy önismereti út, és mára mindent máshogy látok. Mindent megkérdőjelezek.

A szüleim szülői minőségét 5–10 évvel ezelőtt még nem így írtam volna le. Hiszen valószínűleg ők maguk sem tudják ezt a mai napig magukról. Én is beszívtam az anyatejjel azt a képet, amit meg akartak teremteni: konfliktusokat nem tudatosítunk, pláne nem beszélünk róluk. Ha nem bírjuk tovább, vitázunk egy nagyot, vállalhatatlan minőségben, majd egy hétig büntetjük egymást a némasági fogadalommal.

Amikor lenyugodtak a sejtjeink, elengedjük – vagy inkább jó mélyre letuszakoljuk –, és mintha mi sem történt volna, élünk tovább, egymás mellett. Nincs tanulság, nincs fejlődés, nincs tisztánlátás, nincs őszinteség, nincs fájdalom – viszont együtt lehet élni.

Kísértetiesen hasonló minták mentén működik a házasságom.

Csakhogy én ezt nem bírom tovább.

Hiába próbálok változtatni, egyedül nem megy. Elfáradtam. Már tudom: nem is az én feladatom a víz felett tartani egy házasságot bármi áron.

De mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz az elmúlt tizenöt évvel?

Nem tudom a választ.

Iszonyú a fájdalom. Bizonytalan vagyok. Dühös.

Miért nem szólt senki? Miért nem léptem ki időben?

Miért lángol a testem? Honnan a gyulladásos betegség, ami végigsöpör lassan minden porcikámon?

Miért akarok kilépni egyáltalán?

Miért nem tudok inkább belenyugodni én is az „egymás mellett létezésbe”?

Biztos, hogy nem jó ez így? Mit problémázok?

Mi a megoldás? Valaki mondja meg!

Mennyire jó lenne, ha legalább aludni tudnék. Pihenni. Néha csendben lenni. Egészséges lelki és testi állapotban lubickolni a gyerekeim csodájában. Mert ők bizony fantasztikusak. Végtelen szeretet, amit érzek irántuk. A mindeneim. És igyekszem mindig ott lenni nekik: érzelmileg elérhetőnek, odafordulónak, együtt rezgőnek.

Szükségem lenne pihenésre.

Azt hinné az ember, mennyire idilli, amikor a szülőhazádba visszatérsz, és végre a család szeretetteljes ölelésében fürdőzhetsz a gyerekeiddel. Csodás erről álmodni – de sajnos sok esetben ez csak illúzió. Tisztelet a kivételnek.

Van, ami annál is szívszorítóbb, mint hogy magányosan, csak magadra – és a házastársadra – számítva neveled a két gyerekedet egy országban, ahol pár éve „landoltál”.

Amikor végre teljesül az álmod: a közelben a család – csak épp sehol a szeretetteljes ölelés, kötődés és valódi odafordulás.

Mert továbbra is legfeljebb funkcionálisan, kötelességtudón, nyomokban szeretetteljes kötődéssel tudnak szerepet vállalni a család új generációjának gondozásában. És ezt látni, felismerni, tudatosítani és közel engedni – szorongató, kilátástalan, fájdalmas és traumatikus élmény. Ez már-már annyi fájdalom, amit alig lehet kibírni.

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Pexels/ Daria Obymaha, Milo Textures