–

Amikor elkezdtem a nőismerőseimet és családtagjaimat arról kérdezgetni, hogy történt-e már olyan, hogy valaki felajánlotta nekik a farkát vagy valamilyen remek szexuális szolgáltatást szóban, azaz kiabáltak-e már utána ocsmányságokat – akkor kiderült, hogy majdnem száz százalékukkal történt ilyen. Ezen felbuzdulva – főleg, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz lehet – elkezdtem a Facebook-csoportomat kérdezgetni, ez kábé háromezer embert jelent. Tehát megkértem a hölgyeket, mondják meg, kiabáltak, szóltak-e már utánuk szexuális tartalmú dolgot, és ha igen, hányszor. Íme, az eredmények:

– Válaszadók száma összesen: 150

– Igen válaszok száma: 140

– Nem válaszok száma: 10

– „Sokszor”, „ megszámlálhatatlanul”, „rengetegszer” válaszok száma: 125

Drámázás nélkül mondom, ez iszonyú. Ez nem egy profi, hiteles, szakmai kutatás volt természetesen, viszont az derült ki belőle, hogy a válaszadók 93,5 százalékának volt már ilyen élménye. De hogy több mint 80 százalék azt fogja mondani, hogy „megszámlálhatatlanul”, „sokszor”, „ezerszer”, „ ki számolja”, „viccelsz?” arra egyáltalán nem számítottam.

Ki lehet jelenteni, hogy tízből kilenc nőt már zaklattak verbálisan, hogy túlnyomó többségükkel rendszeresen megtörténik, hogy a mai magyar nők mindennapjainak része ez, és hogy a közvélemény nagy általánosságban a lehető legmagasabbról szarik erre.

Azaz keveset vagy egyáltalán nem beszélünk róla, nem háborodunk fel rajta, sőt iszonyatosan sok helyről kaptam azt, hogy ez az élet természetes része.

És még egy szomorú következtetést hadd vonjak le ebből a kis közvélemény-kutatásból. Külön kértem ugyan, hogy csak nők válaszoljanak, de sejtettem, hogy lesznek pasasok is, akik azért hozzászólnak. Három-négy ilyen fickó volt. Olyan, aki röhögcsélt, bagatellizálta a dolgot, vagy kifejezetten terelte a témát. Olyan, aki megdöbbenésének adott hangot, aki felháborodott, vagy aki támogató hangot ütött volna meg, egy sem. Ez is beszédes eredmény.

Mielőtt pálcát törünk a férfiak fölött úgy általában, szeretném igen határozottan kijelenteni, hogy akármennyire széles körű is ez a jelenség, attól még nem általános a férfiak között.

Azaz: attól, hogy szinte minden nőnek van ilyen élménye, higgyétek el, a férfiak hatalmas többsége nem csinál ilyet.

Második leszögezni való fontos különbség: nem akarom, sőt nem vagyok hajlandó összemosni az udvarlás bármely formáját a verbális zaklatással. És igen, láttam már vad dolgokat, csináltam is néhányat, nem vagyok sem prűd, sem idióta. És úgy is gondolom, hogy ismerősök, haverok között máshol vannak a határok sok tekintetben, mert ami egy idegentől ijesztő vagy undorító, az sokszor egy haverodtól belefér, vagy maximum nevetséges, zavarba ejtő, de öt perc alatt megbeszélhető. Igen, voltam már fültanúja annak, hogy egy bárpultnál öt év közös bulizás után a fickó közölte, hogy te csillagom, nem dugunk? És az volt a válasz, hogy te hülye fasz, dehogyis. És ennyi volt. Sem zaklató, sem ijesztő, sem rémisztő nem volt benne. Ostoba, szerencsétlen vagy nyamvadt próbálkozás volt, de semmi egyéb. Mert lehet idiótának is lenni, lehet vad dolgokkal is viccelni, lehet sok-sok mindent csinálni és mondani, mert sok minden belefér.

És akkor itt az ideje leszögezni egy harmadik nagyon fontos különbséget, amelyet esetünkben általában a férfiak értenek rosszul. Hogy mi az udvarlás, mi a kedves, mi a jópofa, mi a zaklatás, mi fér bele, és mi nem – ezt nem az udvarló dönti el.

Ha fel akarsz szedni valakit – pláne szexről lévén szó –, nem te döntöd el, mi számít vonzónak, szexinek, mi számít izgatónak, és mi számít undorítónak. Hanem a fogadó fél.

Lehet ezen boltozatos mellkasokat döngetni, lehet hivatkozni égre és földre, de ez, baszod, így van. Elfogadod vagy nem, tetszik vagy nem. Ahogy azt sem te döntöd el, ha smárolnál a csajjal, hogy mikor lesz abból csók. Te a magad részéről döntöttél. Most pedig megvárjuk az ő válaszát is. Így van ez a szóbeli felkínálásokkal, ajánlatokkal, és az „udvarlás” teljes folyamatával is. Neki nem kötelező veled kezdenie, neked válaszolnia, veled elmennie, nem kötelező neki semmi. De ha kell egy támpont, hogy honnantól számít udvarlásnak, amit csinálsz, és honnantól vagy büdös bunkó, akkor tessék egy iránytű: a szándékod tisztasága, a tisztelet, a tolerancia, és a határok ismerete. Talán ez a négy faktor már elég ahhoz, hogy ne csinálj jóvátehetetlen suttyóságot.

És igen, mindenki lehet hülye, követhet el hibát, és akkor ott a lehetőség bocsánatot kérni, változtatni. De arra semmiféle mentség nincsen, hogy gyakorlatilag a velünk élő összes nőnek van olyan élménye, aminek semmiféle köze nincs az udvarláshoz, hanem csak fenyegető, ijesztő, undorító élményt okoz nekik néhány szarházi paraszt. És – bocs a nyelvezetért – itt említenék néhány konkrét példát, amiket nőktől hallottam az utóbbi napokban. Csak hogy tiszta legyen, mit „kevernek össze” néhányan az udvarlással. A „meghívhatlak egy kávéra”, a „hú, iszonyúan tetszel…” és az „elnézést, hölgyem, megengedi, hogy bemutatkozzam” nem hasonlít semmilyen formájában, semmilyen tartalmi elemében, és semmilyen szándékában az olyasmikre, hogy „Basználak!”, „Itt a farkam, ráülsz, cica?”, „Mutasd már azokat a csöcsöket!”, „Kinyalnálak!” Ilyen, és ehhez hasonló beszólásokat, odakiabálásokat, „felajánlásokat” kell elviselniük ma a nőknek Magyarországon. Kikérem magamnak férfiként. Kikérem magamnak férjként. Kikérem magamnak két lány apjaként.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a férfiak egy része azért ekkora paraszt, mert bele sem gondol, mit okoz, vagy szó szerint úgy van vele, hogyha fordítva lenne, és neki kiabálná oda egy nő, hogy dugnék veled, apukám, akkor azt nemhogy ijesztőnek, de egyenesen hízelgőnek találná. Csepelyi Adrienn pár napja posztolt egy rémtörténetet arról, hogy valaki hozzádörgölte a farkát a buszon, erre odakommentelte egy paraszt, hogy hát egyenlőség van, miért nem védte meg magát úgy, ahogy egy férfi. Nem találtam szavakat. Amúgy is fel vagyok háborodva, hogy ez az egész téma sokak számára mennyire láthatatlan, és hogy bárhol találtam róla bármit, azt vagy nő írta vagy nők beszélgettek róla egymás között. Ha bármikor, bárhol férfi is kapcsolódott a sztoriba, az vagy elviccelte, vagy le se szarta, vagy konkrétan beleállt az adott nőbe, pimaszkodni, parasztkodni kezdett, vagy olajat önteni a tűzre.

Továbbra sem általánosítani akarok, sőt nagyon határozottan állítom, hogy a férfiak nagy többsége nem ilyen, de ijesztő ez a tendencia, ez az ignorancia, és főleg ez az értetlenség. Hogy erre vagy legyintenek egy csomóan, vagy láthatóan nem is értik.

Talán akkor jobban megérted, kedves férfi társam, hogy mi a felháborító, ha azt mondom: úgy tűnik, hogy édesanyádnak, a barátnődnek és a lányodnak is 90 százalék esélye van arra, hogy, mondjuk, egy építkezésről leordítsanak neki. Tetszene? Legyintenél? Úgy tűnik, 80 százalék fölötti esélye van arra, hogy ez „megszámlálhatatlanul” sokszor előforduljon vele. Elfogadod? Belenyugszol?

És mit mondanál arra, ha azt mesélném, hogy ezek a beszólogatások a nőket ért szexuális jellegű inzultusoknak a legkönnyebb, legfinomabb részei? Ha arról kérdezem a nőket, hányat fogdostak meg a villamoson, hánynak nyúltak a ruhája alá, hány előtt vették elő kifejezett szexuális szándékkal a farkukat, vagy maszturbáltak előtte, vagy fenyegették őket bármely egyéb módon, akkor is megrázó adatok jönnek ki. Kicsit elnémulnál, ha kiderülne, hogyha ötnél több csajod volt életedben, akkor statisztikailag biztos, hogy valamelyikkel történt valami az előbbiekből. Te mit gondolsz, beszéljünk erről? Legalább jelezzük a nőknek szerinted, hogy minket is kiborít, felháborít, felbasz ez az egész? Vagy legyintsünk, mint a környezetükben szinte mindenki? Vigyorogjunk, hogy ugyan már, meg hogy mi kurvára örülnénk, ha megfogná a nő a farkunkat?

El kell dönteni, mit teszünk. Hogy teszünk-e egyáltalán bármit. Úgy csinálunk, mintha ez a XXI. századi modern magyar nő életének természetes velejárója lenne, vagy elkezdünk végre érdemben beszélni róla? Én a magam részéről az utóbbi mellett vagyok. És biztatok erre mindenkit, férfit és nőt egyaránt. Háborodjatok fel, ítéljétek el, hallassátok a hangotokat, kommenteljetek, vitatkozzatok.

A normális férfiaknak pedig üzenem, hogy váljanak láthatóvá és váljanak létezővé a nők számára. Mutassuk meg, hogy igenis vannak normális csávók, akik nem így élnek, nem így viszonyulnak a nőkhöz!

Akik elítélik ezt a gusztustalanságot, akik – bármilyen laza, bevállalós, jópofa, vagy részeg, vagy hülye, vagy bulizós, vagy idióta arcok legyenek – tudják, hogy igenis léteznek határok. Az nem lehet, hogy gyakorlatilag minden velünk élő nőt sújt egy ennyire aljadék, ennyire szükségtelen, gusztustalan, sokszor ijesztő vagy fenyegető jelenség, mi meg úgy teszünk, mintha ez nem létezne. Mintha minket nem érintene, mintha ez rendben volna.

Dehogyis van rendben, bassza meg!

Doffek Gábor