A BBC beszámolója szerint az Essexi Egyetem kísérleti szociálpszichológusa, Wijnand van Tilburg által vezetett kutatást az emberek unalomélményeivel kapcsolatos több mint két évtizedes tudományos vizsgálatára építették. A vizsgálat rámutatott arra, hogy ez az egyik legkínzóbb érzelmünk, amely egészen meglepő mértékben befolyásolja viselkedésünket.

Korábban a New Yorker idézte fel, hogy Lev Tolsztoj orosz író, filozófus például ekként fogalmazta meg, mi is az unalom:

„vágyakozás a vágyak után”,

de jóval előtte, Seneca már az első században írt az unalomról, amikor egy hányingerhez hasonló hangulatot idézett fel, és az élet könyörtelen ciklikusságán elmélkedett: „Meddig marad minden ugyanolyan? Bizonyára ébren leszek, aludni fogok, éhes leszek, fázni fogok, melegem lesz. Sosem lesz vége? Minden megy körbe-körbe?” Az Out of My Skull: The Psychology of Boredom (kb. A koponyámon kívül: Az unalom pszichológiája) címmel 2020-ban megjelenő könyvében James Danckert idegtudós és John D. Eastwood pszichológus úgy írja le az unalmat, mint egy kognitív állapotot, amiben van valami közös azzal az érzéssel, mint amikor a nyelvünk hegyén van valami. Érezzük, hogy valami hiányzik, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy pontosan mi. 

Arra, hogy mennyire tud minket kínozni ez az érzés, élesen rávilágít egy 2014-es kísérlet

A Virginiai Egyetem kutatói arra kérték a résztvevőket, hogy töltsenek el tizenöt percet egy gyéren berendezett szobában, ahol nem volt sem számítógép, sem mobiltelefon, sem olvasnivaló. A helyiségben viszont volt egy gomb, amelynek érintésére enyhe áramütés érte az alanyokat. A gomb megnyomásával járó nyilvánvaló fájdalom ellenére azonban

a 42 résztvevőből 18 vállalta a kisebb áramütést, annak érdekében, hogy feloldják az unalmukat.

Úgy tűnik tehát, hogy minden stimuláció, még ha az fizikai diszkomfortérzettel jár is, elviselhetőbb, mint a sivár semmi.

Azóta a kísérletet hasonló módon újra elvégezték, hogy megerősítsék a korábban levont következtetéseket. A vizsgálat során a résztvevőket arra kárhoztatták, hogy ugyanazt a 85 másodperces unalmas filmrészletet nézzék meg újra és újra egymás után, egy órán keresztül. Az alanyok, sok esetben, amikor lehetőségük nyílt rá, inkább azt választották, hogy egy olyan eszközzel játsszanak, amely enyhe áramütést bocsát ki.

Az unalom hasznossága

Mindez talán sokak szemében furcsának tűnhet. Mégis, ki az az elvetemült, aki inkább fájdalmat okoz saját magának, mintsem hogy unatkozna? De James Danckert, a kanadai Waterloo Egyetem kognitívidegtudomány-professzora szerint ezek a tanulmányok bizonyítják, hogy az unalom milyen erőteljesen késztet bennünket arra, hogy új ingereket keressünk, és ez nem feltétlenül baj, sőt. A mindennapjainkban ugyanis folyamatosan döntéseket kell hoznunk, hogy a fennálló lehetőségeket használjuk ki, vagy új feladatok után kutatunk. A szakember szerint, ha túl sokáig csináljuk ugyanazt megfelelő jutalom nélkül, az unalom arra ösztönöz minket, hogy változtassunk, ami kifejezetten a hasznunkra válhat.

A pszichoanalitikus Adam Phillips is úgy nyilatkozott, hogy az unalom kifejezetten jót tehet, különösen a gyerekek fejlődésében: „Az unatkozásra való képesség a gyermek fontos fejlődési teljesítménye lehet. Az unatkozás lehetőséget ad arra, hogy szemlélői legyünk az életünknek, ne csak végigrohanjunk rajta. A szülők sokszor nagy nyomást helyeznek a gyerekre azzal, hogy elvárják, érdeklődjön valami iránt, ahelyett, hogy időt hagynának, hogy kitalálja, mi érdekli őt igazán.

Az unalom fontos része annak a folyamatnak, hogy megtanuljunk lelassulni, nyugalomban lenni.”

James Danckert kutatásai arra is rávilágítottak, hogy sokkal nehezebben viseljük el az unalmat, ha közben a szemünk előtt vannak olyan lehetőségek, amelyek más stimulációs források lehetnek. Az olyan kísérletekben, ahol a szobában ücsörgő résztvevők mellett ott volt egy-egy befejezetlen kirakós, sokkal nehezebben ment nekik a semmittevés, sőt akár kifejezetten gyötrelmessé is válhatott. 

Lényegében ez a helyzet, amikor egy társaságban olyan személlyel kerülünk össze, akivel kénytelenek vagyunk beszélgetni, annak ellenére, hogy unalmasnak találjuk, közben pedig úgy érzékelhetjük, hogy körülöttünk csupa izgalmas dolog zajlik, amelyről mind lemaradunk. Pszichológiai értelemben, tudatára ébredünk az összes úgynevezett „lehetőségköltségnek”, amelyet kénytelenek vagyunk megfizetni a beszélgetés során. Sokszor azonban elhamarkodottan ítélünk, és sütjük rá valakire az unalmas bélyeget.

De vajon miért?

A Wijnand van Tilburg által vezetett, év elején folytatott kísérletek során a kutatók megpróbálták azonosítani azokat a sztereotip vonásokat, amelyek kiválhatják belőlünk ezt a válaszingert. Első körben egy 115 amerikaiból álló csoportot kértek fel arra, hogy írják le a számukra unalmas emberek legjellemzőbb tulajdonságait. A kezdeti válaszokból a szakemberek 45 személyes tulajdonságot, 28 foglalkozást és 19 hobbit gyűjtöttek össze. A kutatók ezután egy további, több mint 300 fős csoportot kértek fel, hogy mindegyiküket értékeljék egytől (egyáltalán nem unalmas) hétig (rendkívül unalmas) terjedő skálán.

A válaszadók többsége szerint az adatrögzítők, a könyvelők és az adóhatoság hivatalnokai a legunalmasabb emberek,

vérszegény hobbinak ítélték a templomba járást, az alvást és a tévénézést, és a személyes tulajdonságaik alapján zárkózottnak, szűk érdeklődési körűnek írták le őket, olyannak, akiknek nincs se humorérzékük, se határozott véleményük, ellenben imádnak panaszkodni.

A csapat ezután azt tűzte ki célul, hogy megfejtsék a fenti előítéletek következményeit, beleértve a társadalmi elszigeteltség kialakulásának lehetőségét. Ennek érdekében létrehoztak kitalált karaktereket, azaz perszónákat. Ilyen volt például Brian, aki maga volt a két lábon járó unalom az előzetes eredmények alapján: adatrögzítőként dolgozott egy könyvelőcégnél és fő hobbija a tévénézés volt. Ezzel szemben ott volt például Paul karaktere, aki egy helyi újság művésze volt, imádott futni, kertészkedni és olvasni. A szakértők ezek után azt vizsgálták, hogy az adott profilok mennyire szimpatikusak a résztvevőknek, mennyire aktívan próbálnák meg elkerülni a velük való beszélgetést vagy találkozást, és még azt is megkérdezték, mennyi pénzért lennének hajlandók egy hetet eltölteni az illetővel.

A várakozásoknak megfelelően az unalmas attribútumokkal bíró személyeket képzeletben sem kímélték a válaszadók, és az előbbi példánál maradva, háromszor több pénzért töltöttek volna el egy vakációt Briannel, mint Paullal, tehát valóban vártak valamiféle kompenzációt, kártérítést, amiért elviselik az unalmat.

A rossz (vagy éppen jó) hír azonban az, hogy ha valaki szeret tévét nézni, esetleg a munkája a közfelfogás szerint nem kifejezetten izgalmas, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az az ember nem lehet ragyogó humorú, ne lehetnének mélyenszántó gondolatai és ne lenne szórakoztató a társaságában lenni. Ha viszont így skatulyázzuk be az embereket, pláne a párkeresés alkalmával, jelentősen redukáljuk, hogy kinek adunk egyáltalán esélyt. Ha pedig ránk igazak a fentiek, nekünk magunknak kell megküzdenünk azzal, hogy rácáfoljunk a velünk kapcsolatos elméletekre.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

De ne essünk kétségbe, van rá mód, hogyan keretezzük át a rólunk kialakított képet

Van Tilburg szerint érdemes megfontolnunk, hogy újra tudjuk-e fogalmazni a munkánkat, ki tudjuk-e emelni, hogy miért van jelentősége, mit szeretünk benne, mi az a megpróbáltatás, izgalom számunkra, ami miatt élvezettel csináljuk. Ha erre nincs lehetőségünk, esetleg mi magunk sem rajongunk túlzottan a foglalkozásunkért, próbáljunk meg jobban megnyílni, ami a magánéletünket illeti. Ahogy az a kutatásokból kiderült, az unalmas embereket sok esetben zárkózottnak, sótlannak tartják, igyekezzünk tehát erre rácáfolni. Filmeket és sorozatokat nézni mindenki szeret, valóban nem egyedi hobbi, de ha kiemeljük, hogy odavagyunk a bírósági tárgyalásokat bemutató dokumentumfilmekért, máris lehetőséget kínálunk arra, hogy elinduljon egy beszélgetés. Minél szélesebb skálán vonultatunk fel tevékenységeket, amelyeket szívesen űzünk, annál nagyobb az esély, hogy megtaláljuk a másikkal a közös hangot.

Végül érdemes kicsit a kommunikációnk művészetén is csiszolni.

Az unalmasnak titulált embereket gyakran éri az a vád, hogy sokat beszélnek, de valójában nem mondanak semmit. Ha a munkánkról vagy a múltunkról mesélünk, az nem biztos, hogy önmagában érdekes lesz, de ha kifejtjük valamiről a véleményünket úgy, hogy közben a másiknak is teret hagyunk, elindulhat köztünk egy párbeszéd. A kérdések pedig mindig segíthetnek, hogy jobban megismerjük egymást, és érdeklődő, nyitott ember benyomását keltsük, és jó esetben valóban azok is vagyunk.

Ha pedig valaki ennek ellenére is azt gondolja rólunk, hogy unalmasak vagyunk, az én személyes tanácsom csupán ennyi: szarjuk le magasról.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / diego_cervo