Zacis, lelenc, gyivis, gyeris, kóteres… – Így gúnyolja őket az argó, pedig csupán szeretetre vágyó gyerekek
Egy évente végzett felmérés szerint az utcán élő hajléktalan emberek húsz százaléka élt állami gondozásban hosszabb-rövidebb ideig, a tendencia pedig sajnos nem csökken. További húsz százalék került az állami gondozottak közül börtönbe, vagy lett prostituált. „Ahhoz, hogy ezek a gyerekek ne termeljék újra szüleik történetét, ne szegénységben, alacsony iskolai végzettséggel vagy az utcán végezzék, rengeteget kell önerőből dolgozniuk, és rengeteg segítséget kell kapniuk a szakemberektől, elfogadást a társadalomtól. A családot pedig egy nevelőszülői család tudja leginkább biztosítani számukra szüleik elvesztése után” – állítja Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője. Hogy a társadalom mennyire elfogadó, és a gyerekek ezt hogyan élik meg nap mint nap, az kiderül az alábbi történetből is, amit gyermekotthonban dolgozó szerzőnk, Kovács Krisztián írt.
–
Július közepe volt, forró nyári nap. Az otthonba beérkezve tapasztaltam, hogy nagy készülődésben vannak a gyerekek, ugyanis meghívót kaptunk egy étterembe. Tíz gyerekkel mehettünk egy közös ebédre. Érthető, hogy nagy volt a nyüzsgés a csoportban. Mindenki előszedte a legszebb, illetve a legelegánsabb ruháját. Nagy volt a tolongás a tükör előtt is, igazgatták a ruháikat, a frizuráikat.
„Ez így jó lesz?” – kérdezte tőlem Lilla, a hétéves kislány, Mickey egeres ruhájában és fehér ingében. „Tökéletes” – válaszoltam.
„Valaki adjon már egy fésűt!” – kiabálta Zoli, a tizenhat éves nagyfiú.
„Ott azért tuti, sok finomság van! Lehet választani nagy kólát is, egyszer láttam!”
„Én megkóstolok mindent, nem hagyok semmit a tányérban!” – hallgattam ki a beszélgetést a kilencéves Roli és a tizenegy éves Gabi között.
Végül mindenki rendbe rakta magát, és indulásra készen álltak a bejárat előtt.
Megérkeztünk az étterembe, ahol ámultan figyelték, hogyan hozzák a pincérek az ételt, és a csillogó evőeszközök milyen szépek. A bútorokat is csodálva nézegették, Jancsi mindegyiket végig akarta fogdosni, úgy kellett rászólni, hogy azt nem illik, nem szabad.
„Bentre is milyen jó lenne ilyen szépen megterített asztal mindig…” – sóhajtott Misi. Az étteremben készültek a képek, egymásról, egymással, az ételekről. Kihúzták magukat az asztalnál, az étterem dolgozóival pedig az ebéd közben elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Szóba került a foci, hogy kinek mi a kedvenc csapata, játékosa. Ki miért szereti vagy éppen nem szereti a sulit, és hogy milyen az élet az otthonban. Meséltek a kedvenc időtöltésükről is, és hogy ki mi szeretne lenni, ha nagy lesz.
„Én rendőr” – mondta elsőként a nyolcéves Dávid.
„Én még nem tudom, de valami jól kereső munkát szeretnék, mert akkor anyáméknak tudnék segíteni” – válaszolt Timi a tizenhat éves nagylány.
„Én focista leszek!” – vágott közbe nagy hangon a kilencéves Tomi.
Az étterem dolgozói nagy érdeklődéssel és kedvesen hallgatták végig a gyerekek mondanivalóját. A fotók pedig szakadatlanul készültek. Majd bent büszkén mutogatták a képeket, és mesélték milyen szép helyen is voltak. Eltöltöttünk az étteremben egy kellemes délutánt, megköszöntünk mindent, majd hazafelé vettük az irányt. Bár valóban temérdek képet készítettek, azért még a megállóban is kellett csinálni pár szelfit, amíg megérkezett a busz.
A járművön időnként szúrós tekintettel néznek ránk az emberek. Persze, értem én, a gyerekek valóban kicsit hangosak, kicsit nyersek. Le sem tagadhatom, hogy velem vannak. Nem is akarom. Az évek során elfogadtak, megszerettek. Velük vagyok, mellettük, úgy tekintenek rám, mint aki közéjük tartozik. Sokszor érezem a szeretetüket is. Csak más a kifejezésmódjuk. Nem csoda, főleg annak fényében, amiken végig kellett menniük egész kicsi koruk óta, nehéz traumákat cipelve. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Ki jobban, ki nehezebben bírja az ezzel járó terhet.
És ezekkel a szúrós tekintetekkel, az olykor lesajnáló vagy ellenséges viszonyulásokkal nem csak a buszon találkoznak. Az utcán, a boltban, az iskolában. Bárhol.
Ők az állami gondoskodásban élő gyerekek. Vagy ahogy a köznyelvben nevezték őket: „zacis, lelenc, gyivis, gyeris, kóteres”. Ezek mind bélyegek amiket a társadalom rájuk ragasztott. Pedig nem mások ők, egyszerűen gyerekek. Gyerekek, akik ugyanúgy vágynak szeretetre, szépre, jó szóra, biztatásra, támogatásra, törődésre. Bennük is megvan az igény a szépre, a jóra. Annyiban különböznek az átlagos gyerektől, hogy egész korán találkoztak a rosszal. És hogy traumákat cipelve élik a mindennapjaikat. Úgy élnek mindennap, hogy a család helyett egy közösség várja haza őket. Az otthon melege helyett a gyerekotthon falait ismerik.
Az állami gondoskodásban élő gyerekek gyakran tapasztalják meg az előítéleteket. Az SOS Gyermekfalvak online felmérésében arra volt kíváncsi, hogyan viszonyulnak az emberek az állami gondoskodásban élő, vagy ott felnőtt személyekhez.
A megkérdezettek hét százaléka gondolja úgy, hogy maga a gyerek tehet róla, hogy állami gondoskodásba került, ugyanennyien pedig nem tudják eldönteni, hibás-e a gyerek.
Minden harmadik válaszadó egyetért azzal az állítással, hogy az állami gondozottak gyakrabban szegnek törvényt, minden hatodik megkérdezett pedig úgy véli, hogy többet is hazudnak. Akinek van személyes kapcsolata állami gondozottal, lényegesen nagyobb arányban ért egyet utóbbi állítással (tizenhat százalék), mint azok, akiknek nincs (kilenc százalék).
A férfiak a nőknél kevésbé toleránsak a gyerekeket érintő kérdésekben. Majdnem minden tizedik férfi elutasító azzal kapcsolatosan, hogy lehetne-e gyermeke padtársa állami gondozott, míg a nők közül minden huszonötödik.
A válaszadók 13,9 százaléka nem örülne neki, ha gyermeke párjának gyerekotthonos múltja lenne.
Forrás, további info: SOS Gyermekfalvak
Sajnos nagyon kevés szó esik az állami gondoskodásban élő gyerekekről és a komoly problémákkal küzdő gyermekvédelmi rendszerről. Pedig közel huszonháromezer gyermek él gyerekotthonokban, és sajnos további száznegyvenezer gyerek esélyes rá, hogy valamikor kiemelik a családból. A gyerekek többsége bántalmazás, elhanyagolás, a szülők szenvedélybetegsége, betegsége, halála miatt kerül gyermekvédelmi gondoskodásba. Az esetek túlnyomó többségében az okok a családok szegénységével is összefüggnek. Legtöbbüknek élnek a szülei, csak nem tudják biztosítani a nevelésükhöz szükséges feltételeket. És bár egy nevelőszülő nyújthatná a leghatékonyabb segítséget egy a rendszerbe bekerülő gyermeknek, sajnos nagyon kevés a nevelőszülők száma. Az 1997-es Gyermekvédelmi törvény előtt a gyerekek harminc százaléka élt nevelőszülői családban, ma ez az arány már hetven százalék.
A törvény szerint tizenkét éven aluli gyermeket nevelőszülőnél kell elhelyezni, azonban a harmaduk még mindig nevelőotthonban lakik, mivel legalább ezer nevelőszülő hiányzik a rendszerből. A bekerülő gyerekek többsége éveket tölt el állami gondoskodásban, sokan nagykorúvá válnak időközben.
Sokkal több figyelmet kellene ezekre a gyerekekre szánni. És társadalmi szinten is sokkal elfogadóbbak kellene lennünk velük. Az utcán, az iskolában, a buszon…
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Imgorthand
