–

Nem vagyok az a nő, akinek a hobbija a lakberendezés, szabad idejében a Pinteresten keresgél vagy asztalt fest át azúr színre, és hetente ugrik be valamelyik lakberendezési áruházba ihletért vagy legalább egy új zuhanyfüggönyért. Én, ha tehetném, szolid, praktikus, örök darabokat vásárolnék mindenből, ne legyen többé megoldandó probléma a szekrény vagy a kanapé beszerzése. Van pár nagyszülőktől örökölt bútorunk, ez a vágyam csak az ő hagyatékuk esetében teljesül. Nem voltak tehetős emberek, a ránk hagyott vitrin és a komód mégis szép, és nem kell attól tartanom, hogy egyszer csak szétesnek, mint a pozdorja gardrób, amit magam terveztem ugyan nem is olyan régen az áruház számítógépes programján, csak épp nem a jövő számára.

Talán nem meglepő ezek után, hogy a lakásfelújítás se okoz élvezetet számomra, sőt, közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: púp a hátamon.

De persze az enyészet ellen állandó harcot kell vívni

Így, ha házat nem is húzatunk föl az alapoktól, az otthonunkat időnként helyre kell pofozni. A férjem osztozik a „nem érdeklődésemben”, úgyhogy évek óta húzzuk-halasztjuk a munkálatokat, de most már tényleg nagyon bele kellene vágni, úgyhogy elkezdtem szakembereket keresni a nyári feladatokhoz.

Nem, természetesen nem mostanában kezdtem telefonálgatni, ennyire nem vagyok tudatlan, még tavaly ősszel észbe kaptam. Az átalakítás tervrajza, korábbi árkalkulációja megvolt, már csak a megfelelő brigádot kerestük, gondoltam, ez csak megugorható feladat háromnegyed év alatt. A tervező említette, hogy van is a környékünkön egy barátja, kitűnő kivitelező, majd az segít nekem a projektben. Mondtam, remek, adja meg a számát, felhívom. Majd ő beszél vele először, aztán adja a kontaktot, válaszolta az építész, és én hittem neki. Szeptemberben. Október táján már írogattam neki, ne feledkezzen meg rólunk, jó volna megtárgyalni a kivitelezővel a részleteket. Novemberben már kezdtem türelmetlenkedni, és nagyjából úgy viselkedtem, mint Peggy Guggenheim a Picasso kalandjai című filmben: hol innen-hol onnan bukkantam fel, épp csak azt nem mondtam, hogy „plim-plim”.

Végül kitartásomat siker koronázta, kaptam egy szűkszavú üzenetet: egy nevet és egy telefonszámot

Tárcsáztam is boldogan, és hangosan beleörültem a telefonba, amikor felvették úgy tizedszerre (vissza nem hívott). A vonal végén hallgatás, fura csönd, mozgolódás. Némi szűkszavú diskurzus után kiderült, a férfiúnak fogalma sincs, ki az általam emlegetett építész, akitől én a számát megkaptam. Nem derült ki később se, miért pont őt ajánlották nekem, és egyáltalán kicsoda (talán felütötte a sárga oldalakat emberem), de ezen az apróságon hamar felül emelkedtem, és meghívtam a kivitelezőt (mert kiderült, hogy tényleg az, juhé!) magunkhoz.

Akkor még nem tudtam, hogy az nem úgy van az építőipari etikettben, hogy én elhívom őt valamikorra, esetleg pár opciót felkínálva. Majd ő „jelentkezik”, ha ráér épp, de legyek türelemmel, mert el van havazva/vidéken dolgozik/ő is építkezik! És felesleges hívogatni, mert, ha dolgozik, úgyse veszi fel, ha meg pihen, akkor pihen, az én szempontomból végül is mindegy.

Teltek a hetek, és én még mindig többnyire derűlátóan vártam Godot-t, vagyis a kivitelezőt.

Megértettem, hogy az ünnepek alatt más dolga van, minthogy nálam méricskéljen

Januárban aztán megcsörrent a telefonom, és a kellemes bariton azt kérdezte, most jöhet-e, mert felszabadult váratlanul egy félórája. Mondtam, hogy naná, jöjjön íziben, home office-ban vagyok, várom. Be is futott hamarost, és nagyjából két perc alatt szemlézte a lakást. Aztán futva távozott. A pánikot az okozta, hogy elárultam, a férjem még alszik, nem érzi jól magát, de ne aggódjon, reggel teszteltük, nem covidos, és három oltása van mindannyiunknak amúgy. A férfi szép szemében parázs izzott fel, majd a foga között sziszegte oda útban kifelé, hogy ő aztán nem oltat, hanem sportol inkább, és nem parázik, mert épp a félelem gyengíti az immunrendszert. A házunkban viszont nem kíván tartózkodni egyetlen percet sem, és különben is, miért nem szóltam, hogy beteg van a háznál, akkor nem jött volna. 

A kézilabda korszakos zsenije, aki mindig talál új célokat – Boldog szülinapot, Görbe!

WMN Life – 2022. május 13. – MD

 

Soha többé nem jelentkezett, az igért árkalkulációt sem küldte

(Igaz, nem is mentem volna sokra vele, mert említette, semmire sem tud garanciát vállalni, hogy valóban annyiba fog kerülni, amennyit ő leír, talán csak valamiféle irányzék lett volna.)

Mondjuk, üldözni őt én se üldöztem, bevallom. Viszont egy másik férfinál volt plim-plim. Az ő számát egy kedves ismerősöm adta meg, náluk már bizonyított, mondta, hívjam nyugodtan, szívesen segít nekem is, nyáron pont ráér, megkérdezte.

Nagyon boldog voltam.

Fel is hívtam, kedves, kulturált hang mondta, nemsokára jelentkezik…

Teltek a hetek, már a tavaszban jártunk, amikor telefonált, hogy jön. És jött is. Örültünk. Mért, nézegetett, latolgattunk. Olyan boldog voltam, mint egy tinilány az első randin a gimi legdögösebb srácával. Valóra váltak az álmaim, gondoltam. Enyém a főnyeremény!

Csak azzal nem számoltam, hogy a jóparti az ígéretes kezdés után egyszerűen ghostingol. Pedig ez történt. Nem tudom, hol kapott gellert az ismerkedés, de nem tudom elérni azóta sem e-mailben, sem telefonon.

Titkon vártam vissza egy ideig a szimpatikus fiatalembert, de közben azért nézegettem a felhozatalt, hisz ketyegett az óra, már április volt.

Anyukám megsajnált, és kiderítette, hogy az egyik ismerősének építési vállalkozó a férje, és vannak jó szakemberek a csapatában, úgyhogy rögvest kért is telefonszámot hozzá. De lepattant az ismerőséről, aki inkább az én számomat gyűjtötte be azzal a felkiáltással, hogy az embere épp vidéken dolgozik, de majd hívni fog, érdekli a feladat. 

Mindenki a maga módján fogja elcseszni a gyerekét, akármilyen szakkönyv mellett is tette le a voksát – Mi jöhet az „ősanyaság” után?

WMN Life – 2022. május 12. – SzAE

 

Ebből azonnal tudtam, hogy sose fogja felemelni a telefont

Egy másik fickó is képbe került, ő legalább eljött, és megnézte a házat. Majd érdeklődött, eszemnél vagyok-e, hogy most akarok építkezni, amikor az infláció pillanatok alatt elsöpör majd minket az év második felében, a jó mesteremberek pedig mind külföldre szerződtek. És különben is: hogy képzeltem, hogy átrakatok egy falat: „Nincs tégla, csókolom! Nem lehet kapni”.

Egy rövid flört volt még építtető életemben eddig rajta kívül, de a szerződésig vele se jutottunk el, gondolom, meg se lepődsz ezek után.

Itt tartok most.

És szégyellem magam.

Egyrészt, mert hagyom, hogy így bánjanak velem. Hogy kuncsorgok, könyörgök az építőipar különböző szereplőinek, ahogy férfiaknak amúgy sohase, hogy álljanak össze velem, fizethessek a szolgálataikért, és közben ők uralkodói hangnemben ereszkednek le hozzám vagy nem ereszkednek le egyáltalán. Másrészt szégyellem magam azért is, mert nem tudom megoldani a problémát, fogalmam sincs, hogyan lehet eredményesen csapatot építeni házunk rendbe tételére. Frusztrációmat fokozza, hogy amerre megyek, mindenhol építkeznek. Tehát mégis csak én tolok el valamit, hogy nem találok embert. Válogatósnak nem mondanám magam az előzmények tükrében, igaz, jó parti sem vagyok, hisz nem egy villát akarok felrántani a Svábhegyen. Csak egy szolid, tök átlagos kis otthont szeretnék kipofozni. Úgy tűnik, az a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás, ha beiratkozom egy kőművesiskolába. A lányomat villanyszerelőnek adom, mondjuk, a festést meg megoldjuk a haverokkal valahogy.

Kurucz Adrienn     

Olvassátok el Kormos Anett hasonló témájú, régebben megjelent írását is ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Vonschonertagen