Mindenki a maga módján fogja elcseszni a gyerekét, akármilyen szakkönyv mellett is tette le a voksát – Mi jöhet az „ősanyaság” után?

–

„Ki vagyok én, ha nincs velem a gyerekem?”

Emlékszem, még javában Berlinben laktunk, amikor nagy luxusban volt részem: a férjem elvitte az akkor nagyjából kétéves kisfiunkat a játszóra, én pedig egyedül megfürödtem, hajat mostam és szárítottam, bekentem magam testápolóval, zenét hallgattam. És közben végig, de tényleg végig lelkiismeret-furdalásom volt, amiért jól éreztem magam. Csináltam egy tükörszelfit és kiposztoltam Instára azzal a szöveggel, hogy „Ki vagyok én, ha nincs velem a gyerekem?”. 

Tényleg lövésem nem volt, ki vagyok, mit akarok, ha épp nem mamaszerepben voltam. Az anyaság mögé bújtam.

Pedig dolgoztam akkor is, teljes állásban, home office-ban. Csak mellette még javában otthon volt velem a kisfiam, szoptattam, pelenkáztam, hordoztam, egy ágyban aludtunk. Ha könyvet olvastam, az csakis a gyerekneveléshez kapcsolódhatott, tagja voltam legalább egy tucat anyukás Facebook-csoportnak, izgalomba jöttem, ahányszor egy ismerősöm terhes lett, imádtam a téma minden szegmensét, árnyalatát, a végtelenségig el tudtam beszélgetni bárkivel a szoptatásról, vagy a mosható pelenkákról. Meg is kaptam az „ősanya” jelzőt hamar.  

Mindig rendelkezésre állni 

Időközben a berlini tartózkodás egyre jobban összenyomott, és szép lassan eljutottam odáig, hogy már gyerekkel se tudtam definiálni magam. Ki vagyok én? Mit értem el? Mit akarok?
Nyilván ezeket a kérdéseket az akkoriban belobbanó depresszió is katalizálta, és mire észbe kaptam, vészesen lefogytam, elfogytam a szó minden értelmében.
Hazaköltöztünk, fellélegeztem, és megfogant a kislányunk.
Tudom, tudom, itt sokaknak kikerekedhet a szeme, hogy ha valaki ennyire instabil, miért vállalt még egy gyereket? Hát, nehéz elmagyarázni az érzést, amikor feszít belülről a mindent elsöprő vágy, hogy kell még egy baba. Ez az igényünk már Berlinben, egy bő évvel korábban megszületett, de ott képtelen voltam megfoganni, mindössze két alkalommal, ami csak pár nap erejéig tartott ki, ám a kicsik meggondolták magukat. 

 

A lányunk tudta, mikor van itt az idő. És nyilván újra bepörögtem, császár utáni hüvelyi szülésre készültem, most már kezdetektől mosható pelust terveztem, nyakig elmerültem a baba-mama témában, és rendkívül jólesett a tudat, hogy most már semmi nem lesz ismeretlen. A szülés nem volt könnyű, de mégis gyógyító erővel hatott, a szoptatás az első alkalomtól eltérően már kezdetektől ment, minden a terv szerint haladt, és bár sok mindent törvényszerűen máshogyan csináltam a másodikkal, mégis, alapvetően ugyanaz volt a lényeg: én

mindig rendelkezésre álltam, válaszkészen, a nap bármelyik és bármennyi órájában. Ám ekkor már tudtam, hogy némi határhúzásra is szükség lesz.

Ekkor már elkezdett ébredezni bennem a vágy, hogy másról is szóljon az életem, mint a gyerekekről (és a pénzkeresős munkákból, amik kizsigereltek). Az írás még csak mellékes volt, szabadúsztam, bloggerkedtem a social media-marketinges munkák mellett, de a WMN-hez pont a várandósság alatt csatlakoztam külsősként, ami erősen felgyorsította ezt a belső folyamatot. Persze ezerrel a kicsire fókuszáltam, de azért a magocska gyökeret fogott, és egyre inkább azt éreztem, nekem több jár, minthogy szemlesütős beosztottként geccsoljak a két gyerek mellől. Én ennél többet is tudok! Eltettem még egy kis időre ezt a gondolatot, hiszen még több évnyi babázás várt rám, de már egy sokkal egészségesebb vágányon haladtam.

Újra kitágul a világ

Azóta a nagyobbik már nyolcéves, másodikos iskolás. A kicsi pedig négyéves ovis, tegnap debütált mint bentalvós. 
Nekünk, szülőknek pedig kezd kitágulni újra a világunk.

A gyerekek imádnak a szüleimmel lenni, így nagyjából havonta velük/náluk töltenek pár napot. Ilyenkor mi legtöbbször bepótoljuk a lemaradásainkat, dolgozunk, letudjuk a görgetett dolgokat, elhatározzuk, hogy kitakarítunk végre alaposan, de helyette rendelünk extrém csípős indiait, sorozatmaratonba fogunk, és ha szerencsénk van, másnap addig alszunk, amíg magunktól fel nem kelünk.
Nagyon vicces, észrevettük, hogy ha nincsenek velünk a gyerekek, akkor pontosan ugyanabban a pózban ébredünk, amiben elaludtunk, hisz nem furakszik be mellénk, közénk senki (mert hiába van már külön gyerekszoba, azért mindketten átbotorkálnak hozzánk minden éjjel). Persze örülök a szüleimtől érkező fotóknak, és rengeteget gondolok a kis haramiákra, de már lazán el tudom engedni a szülői felelősséget a kimenő idejére. 

Pedig régebben még szétszorongtam magam, ha nem voltak velem a gyerekeim. Bátortalan voltam, bizonytalanul sétáltam az utcán, őszintén

úgy éreztem, hogy nélkülük én semmit sem érek, ők az én teljesítményem, az érdemem, az életművem, én önmagamban csak egy váz vagyok. Ezt a vázat mindenáron fel akartam tölteni erővel, tartással, olyan tartalommal, ami engem, igazán engem határozhat meg. 

Hosszú évek munkájába került, mire elkezdtem levetni magamról a már reggel nyolckor nyálas ételmaradékoktól foltos ruháimat, és ezt most értsétek inkább szimbolikusan, de egyébként akár szó szerint is. Ehhez az újjászületéshez kellett az ovi, az iskola és persze az, hogy kiléptem a toxikus munkahelyemről, és csatlakozhattam a WMN-csapathoz.  

 

A teljes összeolvadás kockázatai és mellékhatásai

Visszanézve, mintha évtizedekre lenne tőlem az „ősanyás” időszak, amikor csak a baba-mama témák töltötték ki a gondolataimat: ha kaptam ajándékba egy levásárolható kupont valami ruhaüzletben, az egészet a gyerekekre költöttem el. Tudom, nem mindenkinek olyan nagy szám, de nekem igenis az, hogy a múltkor kizárólag magamnak vettem nadrágot, a gyerekeknek pedig nem vettem SEMMIT. És a durva, hogy még csak rosszul se éreztem magam miatta. Könyvesboltba is bementem a minap úgy, hogy nem mentem el a gyerekkönyv-részlegig. Arról nem is beszélve, hogy kikövettem egy csomó Insta-anyukát (és nem azért, mert frusztrál a „tökéletességük”, hanem mert simán csak nem érdekelnek már), kiléptem a legtöbb mami-csoportból, sőt, még azt se nagyon felügyelem, aminek én vagyok az adminja. 

Ezen a folyamaton végig kellett mennem. Alapból az a típus vagyok, aki túl könnyen megy alá másoknak, aki magát reflexből háttérbe szorítja, így az anyasággal járó önfeláldozáshoz nem kellett különösebb erőfeszítés. De ennek van egy egészséges határa, amit én durván átléptem – meg is éreztem a hatását, és biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim is. A teljes azonosulásnak és összeolvadásnak komoly kockázata lehet, hogy vészesen beszűkül a világunk. Ez a kisbabás időszakban még abszolút természetes, sőt, még akár szükséges is. Ám

ha már a kicsiből nagy lesz, érdemes magunkba nézni, hogy magunkat nem felejtettük-e el azon a ponton, amikor két csík jelent meg a teszten. 

Jöhetnek a kövek!

Én most ott tartok, hogy a saját gyerekeimnek szeretnék a tőlem telhet legjobb anyjuk lenni, amikor csak tudok. De már maga a gyereknevelés, a különböző irányzatok, meg úgy egyáltalán az anyaság mint téma egyre kevésbé tölti ki a gondolataimat. Nehéz ezt megfogalmazni anélkül, hogy ne olyan legyek, mint a bácsi a Brian életé-ben, akit megköveznek azért, mert azt mondta, Jehova. 

Persze sokat agyalok azon, mit (és hogyan) lehetne velük jobban csinálni, de ugyanígy pörögnek a gondolataim a cikkeimen, a kipipálandó feladatokon, a következő tetováláson, vagy azon, hogy mikor találkozzak a barátnőimmel. 
A játszótéren egyre bátrabban húzok magamra kapucnit (bár a melegben ez problémás lesz…), hogy ne kelljen minden random idegen nővel arról beszélni, hogy az x-hónaposa mit eszik, mit nem, és hogy áll a mozgásfejlődésben. Mert esküszöm, egy cseppet sem érdekel. Egyrészt egyéves koruk óta az enyéimről se tudom, hogy hány hónaposak, másrészt amikor ők voltak picik, már akkor sem érdekelt ez az összehasonlítgatás. (Mert mi másra menne ki a játék ilyenkor?)

Persze ha ismerősről, barátról, rokonról van szó, és a tapasztalataimra kíváncsi, az más. De a vadidegenekkel való diskurálás a gyerekekről pusztán azért, mert az illető anyuka, és történetesen én is az vagyok, már nagyon távol áll tőlem. Nagyon kevés a kivétel. Hasonlóan élem meg, mint anno Berlinben, amikor valakivel azért kellett beszélgetünk kényszerűen, mert magyar. Szóval ezen is dolgozom jelenleg, hogy azért, mert anya vagyok és más anyák jelenlétében kergetem a gyerekem, még nem muszáj barátkoznom is velük, és soha nem látott, ténylegesen idegen gyerekek képességeiről és szokásairól diskurálnom.

Nem akarom már, hogy minél többen hordozzanak, szoptassanak, csak mert nekünk bevált. Nincs már bennem küldetéstudat, mert már tudom, hogy mindenki a maga módján fogja elcseszni a gyerekét, akármilyen szakkönyv mellett is tette le a voksát.

Nem azonosulok már minden babával, gyerekkel, sőt, a sajátjaimhoz is gyakran kötélidegrendszer kell. Így még annyira sem ítélkezem más anyák felett, mint régebben, pedig az akkor sem volt rám jellemző.
Egyszerűen nem izgat már a téma, ez van. Engem a világ érdekel, és benne mi. És szerintem sokkal jobb anyja lehetek a gyerekeimnek akkor, ha a saját szárnyaimat legalább annyira bontogatom, mint amennyire őket segítem ugyanebben. 

  

Imádok anya lenni, de leginkább akkor, amikor jól csinálom. Ezt csak akkor tudom jól csinálni, ha jól vagyok. A jóllétemmel foglalkozni pedig gyerekektől függetlenül is kutyakötelességem lenne.
Így hát mostanra már jóval könnyebb tükörbe nézni gyerek nélkül. Már látom magam, önmagamként. És már nem érzem a kényszert, hogy emiatt bűntudatot kéne éreznem. Következő lépés, hogy a tükrön keresztül mélyen a szemembe nézve is tetsszen, amit látok, de az már egy másik történet.

Szabó Anna Eszter