–

Egy éve költöztünk haza Berlinből. Két évet éltünk kint. Nem a kalandvágy hajtott minket, azért mentünk el, mert itthon nem láttuk a jövőnket. Fulladtunk. Bevallom, én soha nem akartam költözni sehová, nem a hazafiasság miatt, hanem azért, mert olyan szorosan kötődöm a családomhoz, ahhoz, hogy „otthon” legyek. De a férjem határozottan menni akart, nekem pedig nem volt jobb javaslatom, hisz itthon nem volt jó. Hát, mentünk.

A szívünk vezérelte a lépéseink nagy részét, ami egy ilyen hatalmas változás esetén nem a legjobb ötlet. Piszkosul nehéz volt. Egy idegen országban, ahol a nyelvet sem beszéltem, home office-ban dolgoztam, közben a kisfiunk velem volt otthon. A férjem szakácsként dolgozott, szerette a sürgés-forgást, a színes várost, a multikultit.

Ő látta Berlint, én alig. Én teljes állásban dolgoztam egy kicsi gyerek mellett, a várost szinte nem is érzékeltem. Épp csak a magányt éreztem, de azt a bőröm alatt is. Volt, hogy a nagy családi összejöveteleknél azért nem telefonáltam haza, nehogy elbőgjem magam mindenki előtt. Csont és bőrre fogytam, a pszichoszomatikus eredetű hányásom újra előjött, random pillanatokban hörögve sírtam. Gyötört a honvágy. A düh, hogy „a kibaszott életbe, a faszért kell szétkúrni ezt az országot, az otthonomat aljadék embereknek?! Miért kell eljönni otthonról csak azért, mert mások élhetetlenné tették?! Miért kell hiányolni a szeretteimet?! Miért kell a kisfiamnak attól szenvednie, hogy hol a nagyszülei után sóvárog, hol az apja után, ha hazalátogattunk?”

Gyűlöletem az országot,a több generáció jövőképét szétcsesző hatalmat. Persze néha kisütött a nap is. Szövődtek barátságok, sorsszerűek, szépek, összekapaszkodósak. De én szép lassan elfogytam. A férjem küzdött, a belét is kidolgozta. Igazából végre pont kezdett perspektivikussá válni az ottlét, amikor egyszer arra jött haza, hogy önkívületi állapotban zokogtam a mosogató fölött. Akkor kezdtünk el arról beszélni, mi kenne ha... ha hazajönnénk. Éjszakákat beszéltünk át. Pro. Kontra. Oda. Vissza.

De ami nem volt vitatható, az a boldogtalanság. És én az voltam. Mérhetetlenül. Hiába próbálkoztam, nem tudtam meghazudtolni magam.

Ó, pedig tényleg jó hely Berlin. És mekkora  a kontraszt. A nagy menekültválság idején, míg Magyarországon Armageddont kiáltottak, Berlinben a jegyautomatákon külön „refugee” menüpont volt, sehol semmi káosz, tömegnyomor, gyűlölet. A cél a megoldás volt, nem a széthúzás.

Berlin szabad. Színes. Nem lógtunk ki a tömegből, nem nézett ki minket senki, mindegy, milyen színű vagy fazonú hajjal mászkáltunk, mindegy, hol szoptattam meg a kisfiunkat. Mégis hazajöttünk. Az sem volt fáklyásmenet. Sírtam, amikor a repülőnk felszállt Budapest felé. Végre vége. El se hittem. A férjemnek el kellett gyászolnia. Kemény időszak volt.

Mindenkinek más miatt volt nehéz. Mert hiszen itthon az állapotok csak rosszabbak lettek, amióta eljöttünk. A férjem úgy fogalmazott, hogy nekünk kell „kúllá tenni”, ami magától nem az. Ez a kihívásunk. Nekem el kellett számolnom annak súlyával, hogy miattam jöttünk haza. A férjemnek azzal, hogy tulajdonképpen „nem jött össze”, és hirtelen Kelet-Magyarországon kell újrakezdenie, ahol kapásból hangosan beszóltak neki pusztán azért, mert szalmakalap volt rajta.

Ha nagyon sarkos akarok lenni, miatta mentünk ki, és miattam jöttünk vissza. A kapcsolatunk nem mindennapi próbát állt ki. És eltelt egy év. Amint hazaköltöztünk, várandós lettem a kislányunkkal. Azóta meg is született. Ott szültem, ahol születtem. Ott élünk, ahol kislány voltam. Ugyanabba a boltba járunk, ott fagyizunk. A szüleim tíz percre laknak. A férjem szülei húsz kilométerre. Próbálunk a fontos dolgokra koncentrálni, a fontos dolgokat élvezni. Család, természet, szeretet. Közben buzog bennünk a remény, hogy majd jobb lesz itt élni. A remény, hogy nem csesztük el egy életre a gyerekeink lehetőségeit, amiért nem tartottunk ki, nem tartottam ki tovább.

Az a bizonyos „fekete vasárnap”, április 8-a pár napra tarkón vágott minket, újra elkezdtük a fullasztó tehetetlenséget érezni.

Nekünk, akik már egyszer meglépték, nem maradt ütőkártyánk, hogy indulatosan felkiáltsunk, „el kell innen menni”. Már tudjuk milyen az.

Milyen érzés, ha március 15-én külföldön baktatva a napi bevásárláson bömböl a füledben az „Ezt is elviszem magammal” és hogyan kezd ömleni a könny a szemedből ott, hogy meghallod: „viszem a legeslegeslegutolsó esélyt, ki tudja, lesz-e búcsúzni időm, viszem a Duna parton levetetett cipőm...”. De itt vagyunk. Keserédesen. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha kicsit még kitartunk, és maradunk kint. Néha úgy érzem, meg sem történt. Mintha egy másik élet lett volna... ködös, homályos. És hogy jó-e itt? Igyekszünk. A nagyfiunk szuper Waldorf oviba jár, zöldövezetben, nyugiban élünk, a családhoz közel.

Kezdünk felocsúdni. Nem mondom, hogy „mindenütt jó, de legjobb otthon”. Mert kicsit azt érzem, mindenhol más miatt nehéz. Itthon azt hiszem, nehezebb, de legalább van kikkel összekapaszkodni. Az elmúlt szombatok reményt adtak, hogy igenis van kikkel. Már nem a gyűlölet, ami felbuzog, ha az ország viselt dolgaira gondolok, hanem a remény. Egy tiszta lap.

Mélyről, hatalmas pofonok után kell emelt fővel felállni. És ha van kinek a kezébe belekapaszkodni, akkor menni is fog. Amíg nem megy el mindenki, akiben szeretet van, amíg hazajön, aki mer, addig nincs veszve minden. Talán. De félszemünk mindig a visszapillantón. Hogy időben menjünk, amíg lehet, ha futni kell.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ AleksandarNakic