-

Vasárnap van. Az átlagosnál nyűgösebb nap. Frontok, fáradtság. A frontra már egészen fiatalon érzékeny voltam, a szülés után szerencsére ez kedvező fordulatot vett, a fejfájás helyét a nyűgösség vette át. (Ugye, milyen kedvező?)

Nem egyszerű egy másfél évessel, aki épp' most fedezi fel a világot!

Két dolgon gondolkodom mostanság: 1. Szerelek Petrára egy lépésszámlálót. 2. Veszek egy klikkert, és ahányszor azt mondom, hogy „nem", vagy: „nem szabad", 
megnyomom. Szerintem mindkét szám bőven 10.000 fölött lenne... per nap.

A mozgékonyságát tőlem örökölte, a folytonos határfeszegetési kényszere pedig olyan, mintha az apjáét és az enyémet összeszorozták volna. A hab a tortán a huncut mosolya és a csillogó szeme. Ha így néz, tudom, hogy olyat fog tenni a következő tíz másodpercben, amire aznap már 9.999-szer nemet mondtam, de azért még egyszer megpróbálja, hátha most más lesz a reakcióm.

Szóval... fáradt vagyok.

De édes fáradtság ez. És az elmúlt 33 és fél évben, (nem, nem 34, még csak 33 és fél!) megtanultam valamit, ami egyfajta jelmondattá vált számomra: Bring your own sunshine! Hozz magaddal napfényt!

A mai napom fénypontja például az volt, amikor a kilenc és fél kilós tömény akarattal rendelkező kis MiniMe elalváskor hozzám bújt, átölelt, mint ahogy a kisnyulát szokta, majd befészkelte magát az ölembe... és nyugodt arccal álomba szenderült. Ez az arc ad erőt a folytatáshoz. Néha még percekig nézem, néha nem is látom, mert előbb elalszom, mint ő.

Éva kislányával, Petrával

Holnap hétfő. Indul a hét. A hivatásom: aerobik-edző.

Kilencéves koromban fertőződtem meg a zene és a tánc szeretetével. Tíz évig versenytáncoltam és hat évig csellóztam. 
A tánc volt a mindenem. Azzal keltem, azzal feküdtem, hétvégén versenyekre jártunk. Majd a párom és én is továbbtanultunk, és én nem is gondoltam volna, hogy valaha is ezzel, vagy legalábbis hasonlóval foglalkozom majd.
 Rendezvényszervező lettem, ötcsillagos szállodákban dolgoztam, esküvőket, konferenciákat, az EU-s elnökségünk alatt EU-s rendezvényeket bonyolítottam. Imádam a pörgést, imádtam, hogy fontos embereket ismerek, hogy fényűző szállodákban dolgozom.

De valahogy mégsem volt kerek az életem. Hiányzott valami, amit egy ideig nem is tudtam megfoglamazni. Csak éreztem.

Próbáltam elhessegetni a gondolatot, leplezni a hiányérzetem.
 Ám a sors mást szánt nekem, és én hiszem, hogy nincsenek véletlenek.

Egy alkalommal, amikor véletlenül időben végeztem, eljutottam végre az edzőterembe, mert már iszonyatosan hiányzott a mozgás. Beestem az éppen következő órára, ami egy latin táncos foglalkozás volt. És egyszer csak... újra kerek lett a világ! Rájöttem, hogy mi az, ami hiányzik, hogy ez az, amit valóban szeretnék hivatásomnak.

Amikor az akkori munkahelyemen megtudták a kollégáim, hogy mi volt a felmondásom oka, két táborra szakadtak. Az egyik rész nagyon büszke volt rám, mert követtem az álmaimat, amit ők nem mertek megtenni. A másik fele pedig lenézően legyintett rám.
Tudjátok, mit? Ez engem egy kicsit sem érdekelt. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, boldog voltam, hogy követhettem az álmomat.

A döntésemet a párom is támogatta, hiszen látta rajtam, hogy az addigi életemtől egyszerűen megfulladok. Így hát vettem egy nagy levegőt, megszereztem a licence-jogot, hogy a sportág engem érdeklő irányzatának hivatalos képviselője lehessek. Majd elvégeztem az aerobik-edzői tanfolyamot, és rögtön utána a Pilates-oktatóit. Magával ragadott ez a világ, és azóta sincs megállás.

Minden héten két alkalommal összejövünk a lányokkal, és az egyik alkalommal táncolunk, a másik alkalommal erősítünk. A saját boldogságunkért. Kikapcsolódni. Feltöltődni. Együtt lenni. Kiszakadni a mindennapokból.
 Beszélgetni.

Az nekem nagyon sokat jelent, amikor vasárnap kapok egy videót és néhány sor üzenetet az egyik vendégemtől, hogy éppen melyik hegyet mászta meg, milyen jól bírta; és hogy nélkülem, az órám nélkül, biztos nem lett volna képes rá.

Amikor látom, hogy valaki gondterhelten jön be, összenézünk, és tudom, hogy most mire van szüksége, becsempészem a kedvenc számát a lejátszási listába, vagy éppenséggel több boxolós részt építek bele az órába, hogy levezethesse a feszültséget. Jól látható, hogy az óra előrehaladtával hogyan változik meg az arca, a ráncok kisimulnak, a felhők elillannak, és átadja magát a zenének, a táncnak, a mozgásnak. Az óra végén mosolyogva megy ki az ajtón, újra összenézünk, és látom a szemében a csillogást. Ez nekem óriási boldogság. Ettől én is feltöltődöm. Mit feltöltődöm; szárnyalok!


Tudom, hogy jó helyen vagyok. Ez az, ami boldoggá tesz. Másokat is boldoggá tenni, megfertőzni a mozgás szeretetével, látni a fejlődésüket, tágítani a határaikat, szembesíteni őket azzal, hogy mennyi mindenre képesek még.

Ezt az üzenetet viszem át az általam létrehozott SportosMami közösségbe is

„Nem lehet minden nap jó, de minden napban van valami jó!” felkiáltással. Mert ha megtaláljuk magunkat, az életcélunkat, ha pozitívan gondolkodunk, akkor azokat a feladatokat is könnyebben oldjuk meg, amelyeket az élet elénk sodor.

Én megtaláltam magam. Sok munka van mögöttem, még több előttem. De tudom, hogy jó helyen vagyok, tudom, hogy mit szeretnék, azokkal vagyok, akiket szeretek, és akik viszont szeretnek.

Számomra ez a boldogság.

Král Éva

Fotók forrása: Král Éva