Szabó Anna Eszter: Elvesztettem a hitem, hogy aztán megtaláljam. Avagy így lettem harmincöt – WMN-naplók
Tavaly ilyenkor a konyhában ültem, és azon sopánkodtam, hogy most már végérvényesen felnőttnek számítok, hiszen harmincöt évesen közelebb kerültem a negyvenhez, mint a harminchoz. Nem értettem, miért néz rám úgy a férjem, mintha megőrültem volna. Nézett, nézett, várt valamire, én meg nem értettem, mi baja, miért nem érzi át ezt a nagyon komoly eszmefuttatást. Visszakérdezett, hogy ezt most komolyan gondolom-e. Már készültem megsértődni, amikor felvilágosított, hogy akár el is napolhatnám ezt a témát kerek egy évvel, ugyanis még csak harmincnégy leszek. Naná, sejthettem volna, én és a számok ilyen csodás barátok vagyunk, hogy elszámoltam magam, ezáltal nem kevesebbet kaptam szülinapomra magamtól, mint plusz egy évet. Ami most telt le. Szabó Anna Eszter naplója.
–
Igazából örülök, hogy most lettem harmincöt
Egy éve ilyenkor még máshogy láttam a dolgokat. Még fél éve is. Sőt, egy héttel ezelőtt is.
Tulajdonképpen a háború kitörése helyezett mindent más megvilágításba, (csaknem) két hónappal ezelőtt.
Nem azt nézem már, hogy az évek múlásával mennyivel kevesebb van még hátra, nem méregetem, mit kellett volna mostanra elérni, milyennek kellene lennem. Akár a klisé vádját is vállalom, amikor kijelentem:
őszintén arra jöttem rá, hogy én a szerencsések közé tartozom. Ugyanis harmincöt évet úgy tölthettem el, hogy békében éltem. És ezt eddig készpénznek vettem.
Még úgy is, hogy a zsidó származás egész kiskoromtól kezdve egy sötét felleget fújt a fejem fölé. Valahol folyamatosan bujkált bennem a félelem, hogy egyszer megtörténik újra, ami a felmenőimmel, de azért mégis meggyőztem magam arról, hogy ez már egy másik világ, tanulunk a hibáinkból. Háborúk jöttek-mentek, de soha egyik sem volt olyan közel hozzánk, mint a mostani, ami ráadásul ott zajlik, ahol kevés utazásaim egyikén még jártam is. A háború itt van a sarkunkban.
Jött a választás is, ami szintén kibillentett az amúgy is ingatag egyensúlyomból, és miközben mániákusan olvastam a híreket, félóránként ugyanazokat mindenféle portálon, próbáltam legyűrni a gyomorgörcsöt, ami egy ideig mindent leuralt. Ingerült voltam, és azt éreztem, hogy nem bírom mozgatni a végtagjaimat, nincs erőm.
Elvesztettem a hitem
Évekig szajkóztam, hogy mentsük meg a bolygót a gyerekeinknek, tépem a szám a különböző fontos társadalmi ügyekben, igyekszem alapvetően mindenkivel kedvesnek lenni, toleránsnak, segítőkésznek. Rendíthetetlenül hittem a jóságban, sőt, január elsején még a világbékében is hittem, vagy legalábbis nagyon igyekeztem.
Aztán jött az élet, adott két oldalról egy-egy kijózanító sallert. Én pedig
úgy éreztem, hogy minden, amiben eddig hittem, nevetséges, gyermeteg, naiv, amire nincs semmi szükség, úgysem érdekel senkit, az emberiség amúgy is halálra van ítélve.
Napok teltek így el. Nem tudtam aludni, persze le is betegedtem.
Aztán egy reggel felcsillant a remény
Épp szerkesztőségi megbeszélésre jöttem kora reggel, miután a kislányomat elvittem az oviba. Már majdnem megérkeztem, amikor úgy döntöttem, ha már így süt a nap, sétálok egy kicsit a Városmajorban. Beizzítottam az aktuális kedvenc Fuck War címre hallgató playlistemet, és nekiindultam. Eleinte csak bandukoltam, szomorkásan hallgattam az Imagine-t, de amikor elindult az Il Mondo, hirtelen megláttam, ahogy a távolból közeledik néhány idősebb nő, akik közösségi nordic walkingot tartottak, tempósan haladtak a napfényben úszó ösvényen.
A következő percben a reggeli sétájukat bonyolító kutyákat kezdtem el csodálni a békésen bandukoló gazdáikkal együtt, és ekkor valami átkattant bennem. Egy pillanatra ráláttam arra, hogy
igenis az élet, ez a világ lehet még szép. Hogy a sok rémség végül is egy-egy árnyalata a teljes képnek. Sötét, ocsmány árnyalat, de még mindig nem uralt le mindent. Zengett az Il Mondo, és a világom újra szép lett.
Megráztam magam, halkan énekelgettem, ringtam a zenére, és valami olyan erő szállt meg, hogy azzal a lendülettel felírtam a megbeszélésre egy csomó témaötletet.
Visszakaptam az erőm! A hitem, a naivitásom, azt, hogy újra tudok globálisan gondolkodni. Mégis csak az én tetováltattam magamra, hogy minden fasza, hát nem adhatom fel csak úgy!Szóval szépen lassan, fokozatosan elkezdtem újra építkezni. Privilégium, tudom, de letöröltem a hírappokat, átmenetileg elzártam magam a mindennapi horrortól. Mert megtehetem. Tényleg megtehetem. És ezért hálás vagyok.
Na, hát ebben érzem, hogy (idén tényleg) eltelt harmincöt év
Régebben nagyon bele tudtam feledkezni a világvége hangulatba, eszem ágában nem volt kimászni belőle, szinte imádtam aktívan szenvedni. De ma már ez nem hajt.
Engem a hála sokkal jobban motivál, és a hitem abban, hogy amíg van szép ebben a világban, és van, aki észrevegye, addig érdemes küzdeni.
Azért persze néhanapján, na, jó, annál picit gyakrabban meglátogat a szomorúság, mint Mikkamakkát a Négyszögletű kerek erdőben. De már nem kapaszkodom bele, nem tartom magamnál, nem ragaszkodom hozzá. Tárt karokkal fogadom, de aztán elengedem. Sokat tanulok tőle.
Most az a misszióm, hogy éljek azzal a lehetőséggel, hogy van időm, lehetőségem megküzdeni ezzel az élettel, ami nekem megadatott.
És még csak harmincöt év telt el! Nem több, nem kevesebb. Mégis, ez a legtöbb, amit kívánhatok. Minimum hasonló és minimum harmincöt hasonlóan szerencsés évet.
Szabó Anna Eszter
