Jó pár hónappal ezelőtt írtam riportot azokról a szerencsétlenül járt végzős egyetemistákról, akiknek páros lábbal állt bele a koronavírus-járvány az utolsó félévükbe, magával hozva bónuszként az online oktatás örömeit. Mert hát a diplomázó félév amúgy túlságosan egyhangú és nyugodt a hallgatóknak (NEM AZ), és kellett azért egy világjárvány a tetejére, hogy kellő kihívást jelentsen a dolog.

Amikor anno az értekezleten bedobtam, hogy szerintem érdekes cikktéma lenne ez a helyzet, mert amikor 2019-ben, még „békeidőben” írtam az alapszakos diplomamunkámat, na, az sem volt egy fáklyásmenet, hát még így milyen szar lehet. Aztán amikor a cikk kapcsán beszélgettünk erről a helyzetről a szaktársaimmal, ugyan nem merte egyikünk sem tényként kezelni, de azért elég magabiztosan mondtuk, hogy „hát, azért mire mi odaérünk, már csak nem lesz járvány”. Akkor már két hónapnyi tömény karanténon voltunk túl, és a nyári nyitás lehetőségének első szellőcskéje is meglebegtette a reményt, hogy csak nem szívunk több mint egy évig.

Aztán tessék, most benne vagyunk a közepében. A karanténnal és korlátozásokkal „színesített” hónapoknak kedvem sincs utánaszámolni, és már ott tartok, hogy egy Jim Carey filmre is beülök, csak mehessünk moziba (nem, tényleg nem bírom Carrey-t).

De egyelőre se mozi, se más program, és ugyan arra van némi esély, hogy a szakdolgozatomat nem a laptopom képernyőjének kell megvédenem a nappaliban tökegyedül, de a Nagy Mű megírása közben a négy fal közé szorultam. És ezek a falak sajnos nem a Szabó Ervin Könyvtárhoz tartoznak.

Mert a szakdoga megírását ugyan a végtelenségig nem, de azért elég sokáig lehet halogatni, főleg, ha az ember olyan notórius utolsó pillanatos cselekvő, mint amilyen én vagyok.

Az alapszakos dolgozatom megírásának három fő tanulsága volt számomra:

1.) Nem tudok hónapokig szöszölni vele, úgy vagyok hatékony, ha leülök, és néhány hét múlva felállok a géptől, amikor készen van, egy svunggal kiizzadom magamból az egészet.

2.) Otthon nem megy. Konkrétan heteket töltöttem el azzal, hogy nem csináltam semmit, és közben intenzíven utáltam magam, hogy nem vagyok képes nekiállni a munkának.

3.) Egyedül hatványozódik a szenvedés.

A probléma megoldása két évvel ezelőtt az volt, hogy két barátommal kis túlzással beköltöztünk a Szabó Ervinbe. Nyitásra mentünk, zárásig maradtunk, és egy ilyen ingerszegény, munkára ösztönző környezetben, ahol ráadásul dumálgatni sem szabad, nemhogy hangosan röhögcsélni, három hét alatt összerántottuk a szakdolgozatunkat. Közben persze intenzíven sajnáltuk magunkat és egymást, de a szenvedés azért sokkal elviselhetőbb, ha van kivel megosztani. Az időbeosztás is szigorúbb, mert mindig volt valaki, aki húzta magával az aktuálisan lazsálósabb, fáradtabb csapattagot, segítettünk egymásnak, amikor egy kérdésnél elakadt, és hát azért rengeteget nevettünk a szünetekben, amikor beütött a „zokniagy” állapot. Igazán összekovácsolt minket ez az időszak.

Ezek miatt összességében az első szakdogám megírása nekem pozitív élmény volt, de most se Szabó Ervin, se barátok, se eleje, se vége, összefolynak a napok. 

 

Ám megint volt három hetem, hogy összerántsam a mester(es)-művemet, mert a WMN vezetősége és csapata nemcsak hogy támogat abban, hogy nappalis hallgatóként végezzem el a mesterképzést, de januárban kaptam három hetet, amikor csak a szakdolgozatra koncentrálhattam. A járványhelyzet és a korlátozások miatt ezúttal itthon, egyedül veselkedtem neki a feladatnak, és atya ég, de nehéz volt!

Nem a szakdolgozat maga, a témám jó, még érdekel is, bár pusztán kedvtelésből nem írnék róla egy cikknél többet, pláne nem nyolcvanezer leütésnyit. A kutatás sem vészes, és bár utálom csinálni, ilyen mennyiségben még elviselhető.

Na de rávenni magam mindennap, hogy elkezdjem… ez volt az igazi kihívás.

Rémes volt, túlzás nélkül, őszintén, rémes. Más választásom márpedig nem maradt, így a barátaim helyett a lakás egyéb lakóival, helyeivel és tárgyaival kerültem közelebbi viszonyba ezalatt a három hét alatt:

  • Az első napok még némi lelkesedéssel töltöttek el, így ekkor csak azt vettem észre, hogy valami delejes vonzás húz a konyhához, és hirtelen kedvem támadt egy hétre előre megfőzni – nekem, aki heti max. kétszer–háromszor főzök.
  • Ez együtt járt a különböző netes receptes oldalak és az itthon fellelhető szakácskönyvek buzgó olvasgatásával – de végül, csodák csodájára mégsem főztem meg a kilenc pontból álló lista elemeit.
  • Aztán ott az erkély, és kétségtelenül fontos volt a tízperces szüneteimet húszra duzzasztani azzal, hogy (most először) a kinti növények barnult levélkéit egyesével leszedegettem.
  • Aztán sorra került a szerencsétlen macska is, akiről azt hittem, mindent tudok, de kiderült, hogy tovább lehet még mélyíteni a kapcsolatunkat: megszámoltam, Artúrnak 22 szál bajusza van. Plusz-mínusz egy–kettő. És Artúr harap.

De nemcsak a kapcsolatok mélyültek el ebben a pár hétben, hanem ahogy rosszabbodott a helyzet, rengeteg új és hasznos tudást szereztem az élet különböző területeiről:

  • A hűtő lámpája még attól sem ég ki, hogy naponta hetvenszer nyitogatod az ajtaját.
  • Meg lehet kísérelni végignézni az összes YouTube-videót.
  • Nagyon szarul érzem magam attól, hogy egy délelőttöt elcsesztem hülye YouTube-videókra.
  • Amiket amúgy normális esetben valószínűleg meg sem néztem volna.
  • A könyvesszekrényünk egyik polcán huszonhét könyv van – egy hiányzik, amit levettem, hogy pihenés gyanánt olvasok.
  • A könyv címénél többet nem olvastam belőle a három hét alatt.
  • Kapóra jön, hogy anyámmal órákig tudunk telefonálni, amikor a barátom az után érdeklődik, hogy miért nem jártam a laptopom közelében „évezredek” óta.
  • Az, hogy egy órát alszom a szőnyegen hasalva a nappali közepén, simán belefér a „macskával játszom, hogy lefárasszam” kategóriába.
  • Az ébresztőóra mindig ad még öt perc szundit – a barátom nem.
  • A szemközti házban lakó srác átlagosan egy óra, huszonnyolc percenként jár ki cigizni.
  • Ha elég sokáig bámulod, a fehér plafonból is kirajzolódnak minták, akárcsak a bárányfelhők esetében. (Még a Titanic romcsi jelenete is, eskü!)

Nem telt tehát olyan egyhangúan és unalmasan ez a három hét, mint amilyenre számítottam. A nyűglődés vége pedig hepiend lett, a szakdoga nagy része elkészült, bár sokkal nyomorúságosabb hangulatban, mint az előző.

  

És nagyon remélem, hogy az online oktatás nem tart ki az államvizsgáig,

mert ugyan annak is van azért egy bizarr bája, hogy György Péterrel és huszonötöd magammal mackónaciban, a nappaliban ücsörögve társalgok kulturális örökségekről, és egy mezei számonkérés sem vészes ebben a formában. De az államvizsga egy hangyabokányival azért magasabb szint.

A fél karomat adnám most érte, hogy a vizsga előtti órákban a barátaimmal együtt izguljuk halálra magunkat az egyetem folyosóján. És ne itthon kelljen paráznom a laptop előtt… tökegyedül.

Dián Dóri