Rémálomból valóság

Azt álmodtam, hogy Vica barátnőm üzenete ébresztett, amiben megírta, hogy háború van a szomszédban.
Felriadtam. Nem mertem kinyitni a szemem perceken keresztül, rossz előérzetem volt.
Aztán nagy levegőt vettem, a telefonomért nyúltam.

Vica írt.
„Putyin megtámadta Ukrajnát.”

Baszd meg. Tudtam, éreztem. 

Veszett hírolvasás, egyik portál, másik portál, telefonálás a szülőkkel, tesókkal, gyakorlatiasságba burkolt pánik, útlevelek ellenőrzése. Időnként szorongató érzés a mellkas tájékán, nehezebb a légzés, vajon ez poszt-Covid, vagy szorongás? Ki tudja már… 

Összetettem a két kezem, hogy forgatásra kellett mennem, legalább kiszakadhattam ebből a spirálból. A szerkesztőségben persze hasonló volt a hangulat, mindenki túlbeszélte a témát, pont olyanok voltunk, mint mindenki más; virológusból külpolitikai szakértővé avanzsáltunk pár óra leforgása alatt, a szorongás oldása végett mindenki nyakig merült a hírek olvasásába. Persze, próbáltunk dolgozni, de pár percenként egymásra néztünk, tudtuk, nem megy ez most rendesen senkinek sem. Mit ad isten, a forgatás végül elmaradt, covidos lett a vendégünk. Így hát hazaindultam. Nem hívtam fel senkit, besokalltam mások gondolataitól, az enyémek is bőven elég fárasztók voltak. 

Inkább oda nyúltam, ahol az elsődleges „nyugtatószeremet” keresem, ha szükségem van rá: a zenéhez.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Csodaszépen sütött a nap. Elővettem a fülest, és elindítottam a dalokat. Olyan szükségem volt a zenére, mint a kánikulában egy pohár hideg vízre. Felnéztem, láttam, hogy a parkban a fák már rügyeztek. Lassan sétáltam, nagy levegőket vettem. Előttem egy fiatal anyuka babakocsit tolt. Egy néni padon ücsörgött, napszemüveget, piros svájci sapkát viselt, napoztatta az arcát. Emberek kutyákat sétáltattak, és komótosan futottak.

Ezt hívják hétköznapi idillnek. Másra se tudtam gondolni, mint hogy tegnap még ugyanígy tolhatták a babakocsit Ukrajnában is. Ott is biztos rügyeznek már a fák. Biztos ott is futottak a parkokban. Csak még nem az életükért. 

Ezért kellett a zene. Maximális hangerővel. Hogy kirántson ebből az állapotból.

És amikor dalt keresgéltem, egy bizonyos jutott csak eszembe. Mi más? Persze hogy:

John Lennon és az Imagine.

Elcsépelt, unalmas, közhelyes, mondják sokan, de én nem is figyelek rájuk, mert szerintem ennél tisztább, egyszerűbb és fontosabb dal kevés van a világon. (Hozzáteszem, hogy szerintem, még mielőtt bárkit kiakasztanék.) Mert miről is szól? Arról, hogy képzeljük el, milyen lenne a világ, ha nem lenne pénz, nem lennének vallások, országok, nem lenne miért ölni, ha egyként élnénk. De benne van az idealistákat érő állandó kritika is, hogy mi csak álmodozunk, és közben az is, hogy nem vagyunk egyedül. Ugyanis tényleg nem vagyunk. Őszintén, nem lenne mindenki boldogabb egy olyan világban, ahol nem kell félni, szorongani, ahol kompetíció helyett kooperáció van?

Aki nem hiszi, hogy boldogabb lenne szeretetben, az nem a megoldás, hanem maga is a probléma része. És aki a probléma része, nyilván sose hallgatná meg ezt a dalt. 

Én meghallgattam újra meg újra, és közben sziklák gördültek le a mellkasomról. Azóta összeraktam egy teljes playlistet abból a célból, hogy kiszakítson a jelenből, ha már nem bírom. Ahogy ezekbe a dalokba merülök, szinte manifesztálom a békét, amit nem vagyok hajlandó elengedni. Nem, és kész.

Jimmy Fontana: Il mondo

Néhány nappal a háború kitörése előtt szintén a parkban sétáltam, akkor épp szerkesztőségi megbeszélésre. Fújt a szél, de a nap ragyogott. Felkaptam a napszemüvegem, sálat tekertem a fejemre és benyomtam Jimmy Fontana csodálatos dalát. Tobzódtam a világra csodálkozásban, dacoltam az orkánerejű széllel, és csak élveztem az elemeket, a pár percenként szemerkélő esőt, a nap melegét, amit már egyre jobban lehet érezni az arcunkon.

Giccsesen, nyálasan hangzik, de a könnyeimmel küszködtem, mert valahogy mostanában (és hangsúlyozom, hogy ez a háború előtt történt) volt egy olyan érzésem, hogy a hétköznapoknak az ilyen jellegű csodáit nem biztos, hogy örökké élvezhetjük. A múlandóság valahogy ott rejtőzik minden előbukkanó hóvirágban, a fölénk tornyosuló fákban, az emberek mosolyában.
De ha szól az Il mondo, akkor abban a pár percben nem létezik más, csak ez a szürreálisan varázslatos dolog, amiben élünk, a világ maga. 

Michael Jackson: Heal The World

„Gyógyítsuk meg a világot, tegyük jobbá, neked és nekem és az egész emberiségnek.” 

Milyen egyszerű, de nagyszerű. Van ennél fontosabb gondolat ma? 

Ez a dal is tele van akár naivnak, gyermetegnek nevezhető mondattal, de mikor egyre többen csatlakoznak a refrénhez, ahogy a kórus belép, abba beleszakad a szívem. Csak bólogatni tudok a zene ritmusára, a könnyem is kicsordul (már megint), ez a dal kicsit olyan, mint valami instant tisztítótűz, végigszalad rajtunk, és utána picit mindig jobb, könnyebb. 

Persze Michael Jackson ebben vérprofi volt, számtalan dalt írt ebben a témában, ott a Man In The Mirror, a They Don’t Really Care About Us, az Earth Song és a Cry (a teljesség igénye nélkül), szóval ha abban az elementáris erejű vágyban akarunk elmerülni, hogy a francba minden háborúval, értelmetlen halállal, akkor ezek a dalok kiváló szolgálatot tehetnek. Ha pedig épp megszakad a szívünk, mert sejtjük, hogy ezek csak vágyak, akkor még mindig ott a Smile. 

Mosolyogj és talán holnap úgy látod majd, hogy megéri.” 

Idesorolom a We Are The World című klasszikust is, amiben Michael Jacksonon túl olyanok fejezik ki ezt a rohadt egyszerű igényt, hogy éljünk egyként, mi vagyunk a világ, mi vagyunk a gyerekek, együtt meg tudjuk csinálni, mint Diana Ross, Bob Dylan, Tina Turner, Lionel Richie, Cyndi Lauper, Bruce Springsteen, Ray Charles. Ilyenkor kiráz a hideg, milyen csodálatos dolgokat tud előhozni a zene, hogy össze tud kötni minket, húrokat tépni a lelkünkben úgy, hogy szinte fáj. 

Régi kedvencek, örök érvényű gondolatok

És akkor jöjjenek az abszolút kedvenc dalaim, amelyeket soha az életben nem tudnék megunni. Már akkor is ezeket hallgattam rongyosra, amikor még azt se tudtam, miről szólnak. De éreztem. 

San Francisco, While My Guitar Gently Weeps, Fortunate Son, Peace Train, Give Peace a Chance, Masters of War, I Ain’t Marching Anymore, Redemption Song, Zombie – utóbbi klipjétől rettegtem gyerekként, de végignéztem csak azért is, mert a dalt hallanom kellett.

Már nem is tűnnek olyan hibbantnak a hippik, ugye?!

Nem pontosan ugyanolyan értelmetlen a háború, mint akkoriban?! Ennyi évtizednyi, évszázadnyi, sőt évezrednyi fölösleges vérontás után nem mindig egy fokkal több értelmük van ezeknek a daloknak? 

A lista szinte végtelen, és egyre bővül. Ezekhez a dalokhoz menekülök, ha sok lesz az inger kívül vagy belül. Ha öt perc szünet után újra a híreket olvasnám, inkább benyomom a zenét. Amikor gombóc van a torkomban a szétbombázott szülészeti klinikától és a romok alól kihúzott kisfiútól, aki az enyémmel egyidős lehet, akkor feltekerem a hangerőt. Jöjjön a zene, mentsen meg, ugráljunk, táncoljunk, üvöltsük a dalokat teli torokból, minél többen, egyre többet. A dugóban rostokolva, a buszon a tömegben ácsorogva is, inkább a dalokhoz fordulok, hogy megtisztítsa az elmémet, a lelkemet és leemeljen némi súlyt a vállamról.

Lehet sírni, mosolyogni, értékelni, ami van, elgyászolni, ami már nincs, vagy sose lesz már. Most nehéz. Mikor, ha nem most? 

És ezen a nyomon haladva nem marad más, mint hálásnak lenni magáért a zenéért. (Igen, most is egy dalra gondolok.) Mert ha zene nem lenne, szerintem már rég megőrültem volna, és ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül. 

ITT megtaláljátok a dalok listáját és már hallgathatjátok is!

Szabó Anna Eszter