Ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz lesz... Akkor is újrakezdeném – Neurodivergens gyerekkel az élet

–

Amikor 10 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy nem várok tovább a hercegre sem fehér lovon, sem semmilyen más közlekedési eszközön, magam előtt láttam az idilli képet: játszom egy jókedvű, mosolygós, kiegyensúlyozott gyerekkel, miközben én magam is jókedvű, mosolygós és kiegyensúlyozott vagyok. Aztán megérkeztem a valóságba.

Sőt, mi az, hogy megérkeztem. Egyenesen arccal csapódtam a betonnak a súrlódás törvényeit teljesen felülírva. Most itt állok, a darabjaimat már nagyjából összerakva, de a puzzle talán soha nem lesz teljes.

Egyedül nevelni egy neurodivergens gyereket olyan, mintha mindennap maratont futnál. Csak a maratonból ki lehet szállni. Pedig olyan jól indult minden, és a szakirodalom által oly sokat emlegetett hároméves korig nem is volt semmi komoly vagy túlzott aggodalomra okot adó jel. Ami persze nem teljesen igaz. Hiszen anyaként valamit érez az ember. Csak nem akarja elhinni. De egy idő után nincs hova futni, megint szembejön arcunkkal a beton, és akkorát csattanunk, hogy nemhogy visszailleszteni nem vagyunk képesek a darabjainkat, de azt sem tudjuk, egyáltalán hol keressük azokat.

Hamar rájövünk, hogy a sokk, az önsajnálat nemhogy előre, de még csak hátrafelé sem visz

Annál inkább sodor egy Mariana-árok mélységű szakadékba, ahonnan addig kell felszínre kerülni, amíg el nem fogy az oxigén. Azaz nincs idő. Teperni kell felfelé, de baromi gyorsan. Nappal meltdownok és munka, éjszaka a Google-lal beszélgetés, mert olyan nincs, hogy nincs megoldás. Valaki valahol biztosan felfedezett valamit, amit ki lehet próbálni. Elvégre a 21. században vagyunk.

Ha messzebbre nézünk hazánk határainál, egy másik világ kapui nyílnak meg. Ahhoz azonban, hogy ezeken a kapukon átlépjünk, nem hátrány, ha padlásunkon elrejtve aranytömbök sorakoznak. Villámként hasított belém a felismerés: talán igazuk van azoknak, akik töretlenül és megingathatatlanul hisznek abban, hogy mindennek oka van, és előbb-utóbb ezek az okok feltárják magukat előttünk.

Talán egész eddigi életem erre az egy dologra készített fel: ezért tanultam, ezért szereztem több diplomát, ezért beszélek nyelveket, ezért jutottam el egy alig egy-kétezer fős faluból a világ legnagyobb multinacionális vállalataihoz: hogy legyen anyagi fedezetem, hogy segíthessek annak, akit önként vállaltam egyedül, és aki a legfontosabb nekem.

Nem vagyok spirituális lélek, nem hiszek a véletlenekben, csodák pedig biztosan nincsenek. Ez a felismerés azonban mégis megnyitotta az elmém, de leginkább a lelkem olyan kapuit, amelyeket eddig nagyon tudatosan zárva tartottam.

Azóta eltelt közel hat év, ebből három kőkemény pokol volt

Az óvodai évek gyötrelmeit soha nem szeretném újra átélni. Kitörölhetetlenül belém égtek az olyan mondatok, mint: „Az ilyen gyerekeknek mindig van valamilyen különleges képességük. A tiédnek nincs.” A heti szintű betegségek: végük sem volt, rögtön kezdődött egy másik. Annak az érzése, hogy magamra maradtam és egyedül vagyok. A fel-felcsillanó, ám kérészéletű remény. Közben dolgozni, mintha minden rendben lenne, mert bárhogy kerestem, csak nem találtam sehol az elődök által elrejtett aranykészletet.

Az utolsó, negyedik óvodai évben aztán valami történt. Talán az, hogy gyermekem új óvónőkhöz került, talán az, hogy nagyobb lett, vagy az, hogy végre megtaláltam azt a kombinációt, ami nála a leginkább működik és jelentős változást eredményezett. Mert csodák továbbra sem történnek. Maguktól legalábbis nem.

Jelenleg második osztályba jár, egy teljesen átlagos iskolában. Pedig az óvodában megmondták, hogy speciális iskolába vigyem.

A tanítói szerint semmi gond nincs vele, azt leszámítva, hogy jobban izgul, mint a többiek. Egyöntetű véleményük az, hogy ő a legokosabb az évfolyamon. Vannak barátai, van szerelme, akivel kölcsönös a gyerekkori rajongás. Persze most sem rózsaszín vattacukorból szőtt felhőkön lépkedünk, de legalább már nem vág mindennap az élet arccal a betonba. Vannak jobb és rosszabb időszakok, de a rosszabbak már egyre rövidebb ideig tartanak.

Ő neurodivergensen fogja leélni az életét, de nem mindegy, mindezt milyen minőségben teszi

Én pedig egy neurodivergens gyermek anyukájaként fogom eltölteni a nekem kiszabott időt. De nem mindegy, milyen minőségben teszem.  

Nagyon hosszú volt az út, amit eddig bejártunk onnan, hogy háromévesen napokig csak ült az ágyon, és alig szólalt meg. Nem tudhatom, hol a vége. Nem tudhatom, milyen irányba változnak a dolgok. Csak annyi egyértelmű, hogy a jövőnk ugyanakkora eséllyel lehet belátható és egyenes, mint hajtűkanyarokkal és komoly emelkedőkkel szegélyezett. Nem rajtam múlik.

De valójában mennyi és mi múlik rajtam? Elég annyi, hogy nem nyugodtam bele abba, hogy nincs megoldás, de mégis találtam, ha nem is megoldást, de eszközöket? Vagy ez a minimum? Avagy ez már a maximum?

Őszintén nem tudom. Ahogy azt sem tudom, mi ebből a mélyebb tanulság a közhelyen kívül, hogy soha, de tényleg soha nem szabad feladni.

Talán nem is kell több.

Talán ennyi egy egész életre elegendő.

WMN szerkesztőség