A zombiapokalipszisben hamarabb hiszünk

A világbékéről legtöbbször a szépségkirálynők jutnak eszünkbe, vagy a békegalambok és természetesen a naiv hippik. Szép is lenne, jó is lenne, csak hát lehetetlen, legyintünk. De azért eljátszani a gondolattal csak lehet, nem? 

Annyi negatív, disztópikus rémálmot néztünk és olvastunk már végig! Se szeri, se száma a zombis, mesterséges intelligenciás történeteknek, a posztapokaliptikus drámáknak. Rezzenéstelen arccal vesszük tudomásul az új világrendeket, amikben a nők termékenysége állami termék, és rekordokat döntöget a nézettsége a társasjátéknak, amiben csak úgy hullanak az emberek. 

Úgy tűnik, már nem érdekes arról fantáziálni, hogy mi lenne, ha nem lenne rémes a világ. Abban nincs dráma, nincs realitás.

A világbéke és egy élhető, szeretetteljes társadalom képe látszólag már mintha senkit nem mozgatna meg. Elengedtük. 

Nem a saját vállamat veregetem, amikor azt mondom, én hiszek a szeretetben és az elfogadásban. Nem gondolom magam emiatt többnek. Csak őszintén azt hiszem, hogy ehhez jóval kevesebb erőfeszítés kell, mint ahhoz, hogy folyton sötét felhők alatt éljünk.

Én is szeretek élcelődni ezen-azon, én is tudok nagyon negatív lenni, de limitált ideig, aztán végtelenül elfáradok tőle, leszív. Nem ad az életemhez, sőt egy idő után megcsömörlök tőle, mint a legszemetebb nassolnivalóktól. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Viszont rajongani valakiért, valamiért, szeretni, átölelni, magamba szívni, megélni és értékelni, na az úgy tölt fel, mint semmi más. És ezt továbbadni az egyik legjobb dolog.

A világ visszamosolyog?

Pár hónapja az utcán sétáltam és az Ob-La-Dit hallgattam a Beatlestől. Ritmusra lépegettem, néha megálltam, arccal a napsütés felé, csodáltam a színes faleveleket, és minden visszafogottság nélkül mosolyogtam a velem szembejövőkre. Ők meg visszamosolyogtak. Csak egy rövid sétát tettem, mégis, mire az úti célomhoz értem, azzal az érzéssel gazdagodtam, hogy mosolygásra késztettem vagy egy tucat embert. És az ő mosolyuk az enyémet is egyre szélesebbre húzta. Pedig nem lebegtem méterekkel a föld fölött, nem kaptam semmi extra jó hírt, csak egyszerűen átadtam magam a zene hangulatának, a napsütésnek, és végtelen hálát éreztem abban az adott pillanatban. Egy átlagos, dolgos hétköznapon.
Az emberek csodálkozva mosolyogtak vissza rám, mint akik sose láttak ilyet.

Idáig jutottunk, hogy egy nyilvánosan, vidáman mosolygó ember látványa már-már egzotikusnak számít. Mert inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy lesütjük a szemünket, nem köszönünk egymásnak, durvák, közömbösek, ingerültek vagyunk. Mégis hogy várhatnánk azt, hogy globálisan ennél jobb legyen a helyzet? Hogy várhatunk el empátiát politikusoktól, ha bennünk sincs?

Miért várjuk el a döntéshozóktól, hogy emberségesek legyenek, ha már mi magunk se hiszünk benne igazán?

Én azért szoktam fantáziálni.

Elképzelni egy ideális embertársadalmat… 

…amiben senki nem akar rosszat a másiknak, se más kárára jót, saját magának.

Képzeljük csak el, hogy bízhatunk egymásban. Mászkálhatunk a sötétben az utcán félelem nélkül. Nincs többé szükség riasztóberendezésekre. Fegyverekre. A tej, amit megiszunk, nem hordozza az erőszakkal elválasztott borjak visítását, a gyulladt tőgyek vérét. Az akciósan vett felsőnket nem rabszolgák készítik. Senki sem szégyenkezik és rejtőzködik azért, mert másmilyen. Senki sem hazudik, ezért nincs helyük a konteóknak sem. Ha egy orvos azt mondja, szükség van egy beavatkozásra, akkor az úgy is van.

Persze vezetőségre mindig szükség lesz, de velük kapcsolatban sem lehet kétségünk, mert csupa szakember végzi kiválóan a munkáját, és a javakat illetően sincs túlkapás, hiszen mind hasonló életszínvonalon élünk, és osztozunk ennek a luxusában. Tiszteljük, ismerjük egymást és a természetet. Nincs szükség még nagy életmódváltásokra sem, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy senki se szenvedje hátrányát semminek. 

Az étel, amit megeszünk, a krém, amit magunkra kenünk, nincs tele kétes alapanyagokkal. A cipő, amit felveszünk, nem teszi tönkre a lábunkat. Nem cél a kizsákmányolás és a felhalmozás sem. Mértéktartók vagyunk, mégis elégedettek. Fals, szétfilterezett áléletek helyett valós, emberi kapcsolatokból inspirálódunk, amiket nem zúzhat szét irigység, vagy rosszindulat. Ha valaki elesik, mindig van egy kéz, ami felemeli. Nincs szükség védelemre, mert nincs kitől. Nem választ szét minket sem vallás, sem hatalmi játszmák. Nincsenek elnyomók és elnyomottak. Megnyomtuk a reset gombot, és új fejezetet kezdtünk.

Persze az ember attól még ember. Érez. Követ el hibákat. De egy ideális világban ezektől csak megerősödünk. Tanulunk belőlük. 

Tudom, már ragad a szátok a békegalamb alakú cukormáztól, amit idekanyarintottam, de őszintén, nem lenne csodálatos, ha így élnénk? Nem érdekel, mennyire reális. Nem érdekel, hogy bármelyik sci-fi disztópiára nagyobb esély van, mint erre. 

Annyit mindenki meg tudna tenni, hogy ne ártson. 

Nem kell életeket menteni.
Nem kell áhítatos mosollyal a szeretetről papolni. Fákat ölelgetni, puskacsőbe virágot helyezni, elvonulva kommunában élni, ezt mind nem kell.

Csak annyira lenne szükség, hogy ne ártsunk. Se magunknak, se másoknak. Hát tényleg olyan nagy kérés ez? 
Az. Tényleg, biztosan az. 

De ha elég sokszor hallgatja meg az ember egymás után az Imagine-t, akkor pár pillanatra mégsem tűnik olyan lehetetlennek. 

Lehet hinni Istenben, Krisztusban, Buddhában, Allahban, az univerzumban, bármelyik mindenhatóban. Akkor lehessen a világbékében is.
Ha csak annyira is, hogy elképzeljük, milyen lenne…

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Zaur Ibrahimov