–

Egy téli nap anyu észrevette, hogy dagadt a bokája. Semmi baj, dr. Google szerint egy kis vízvisszatartás. Van ilyen, korral jár. Nem múlt el. Biztos nyiroködéma, gondolta, és elment kötözésre. „Olyan a lábad, mint egy elefánté” – röhögtünk együtt. Néhány hét múlva, szülinapi vagy még karácsonyi ajándékként elvittem egy menő étterembe. 

Ott árulta el, a dagadt láb nem ödéma, és nem a korral jár. „Rák” – mondta anyu, nekem meg megkeseredett a számban a falat. Akkor még nem tudtam, mi vár ránk. Szerencséje volt. A myeloma multiplex viszonylag jól kezelhető, nem agresszív rákfajta, viszont meggyógyulni nem lehet belőle. A lényege, hogy rendellenesen sok plazmasejt termelődik a szervezetben, amelyek általában a csontokon és a vesékben rakódnak le. Az már szerencse kérdése, hogy kinél hogyan jelentkezik. 

Nyár lett, én Almádiban feküdtem a parton, amikor kaptam egy telefont. Anyut egy vizsgálatnál benn tartották a kórházban, mert kiderült, a veseértékei az egekben, a veséi gyakorlatilag nem működnek, azonnali dialízisre szorul. 

Nem tudtam, mit jelent ez. Nem tudtam, mire számíthatok. A dialízisről derengett valami, gépek, emberek, vér, meg valami tisztítás. Aztán elkezdődött az életünk új szakasza. Anyu először a nyakába kapott egy kanült, és már vitték is a szó szerint életmentő kezelésre. Hetente háromszor négy óra. Mondta az orvos: „Nem lesz kellemes, de majd megszokja.” Nem volt az. Nem szokta meg. Három helyen próbáltak neki műeret beültetni, hogy bírja a folyamatos terhelést. Nem működött. Maradt a mellkasi vénája. Sálakat tett magára, hogy takarja. „Milyen jó, hogy már nem akarsz dekoltázst villantani” – röhögtünk. 

Közben kapta a kemót, a szteroidokat, az EPO-t, mert elfogyott a vére.

„Olyan leszel, mint Armstrong, lenyomod a Tour de France-t” – röhögtünk. Mert sírni egyikünk sem akart. 

Hetente háromszor reggel hatkor már a dialban ült. Ismerte az összes nővért. Szombatonként lángost vitt a lányoknak. Aztán lehetőséget kapott, hogy kipróbálja a peritoneális (hashártyán keresztüli) dialízist. Ez nem annyira megterhelő a szervezetnek, és otthon is kivitelezhető. Ennek az ára az volt, hogy hat hétre kórházba kellett mennie. Vasárnaponként a kórházi ebédlőben tálaltam az ebédet, mintha otthon lennénk. Eljött a nővérem, fagyit hoztunk vagy sütit, és igyekeztünk úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. „A kávét az első gépből hozd, lefelé a harmadik az igazi” – mondta.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Specialty cafe & design tray #cafe # design #lifeisgood #quality

Zsuzsa Zimre (@zezse) által megosztott bejegyzés,

Pedig már rég nem volt. Anyunak a hasába került egy cső, el kellett végeznie egy tanfolyamot, hogy otthon csinálhassa magának. Közben elszállt a vérnyomása. Furcsaságokat beszélt, elfelejtette bevenni a gyógyszerét, én meg reggelente ott kezdtem, hogy beadjam neki, mert a nővérnek nem volt ideje erre figyelni.

Akkor nagyon ordítottam, a tehetetlenségem őrölte fel az erőmet. Volt, hogy órákat ültem vele a hemodialízisben, hogy ne akarja magából kitépni a csöveket, mert akkor meghal – de ő nagyon rosszul volt. Az én erős, határozott, okos anyukám, ott omlott össze a szemem előtt. Még húsz perc, biztattam, pedig legszívesebben felrúgtam volna a gépet, és hazavittem volna. 

Egyik reggel nevetve mesélte, mint egy rossz gyerek, hogy elindult éjszaka haza, és úgy fogták meg, hogy „Hova, hova?”. Egy nap nagyestélyiben ugrottam be hozzá, mert az Operabálba készültem, és látni szeretett volna. „Nem vasaltad ki a ruhád” – morgott, és igaza volt. Tényleg nem. 

A hasi dialízist megtanultuk. Együtt magoltuk a könyvet, és ő izgult, nehogy megbukjon, mert a főorvos úr nagyon szigorú. Naponta sokszor gyakoroltuk, hogy kell bekötni a különböző oldatokat, mi után mi jön. A szobáját átrendeztünk, a télikert növények helyett dialízisoldatokkal lett tele. Naponta sokszor rákötötte magát a különböző oldatokra, hogy azok eltávolítsák a szervezetéből a méreganyagokat. A mérleg a legjobb barátunk lett. Kívülről fújtuk az ételek foszfor- és kalciumtartalmát. Ha valamelyikből sokat evett, az felborított mindent. Naponta fél liter vizet ihatott. Reggel nyolcféle gyógyszert kellett bevennie.

„Ha egy decivel lenyelem, még marad négy deci a napra” – mondta, és röhögtünk. Mert sírni nem akartunk. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Too lazy to wear a lipstick #hospital #justananotherday #sundaymood

Zsuzsa Zimre (@zezse) által megosztott bejegyzés,

Néha kórházba került, a hashártyagyulladás két-három óra alatt alakult ki. Akkor kocsiba raktam egy vödörrel, hogy tudjon hányni, és robogtunk a kórházba. Ott már várták a csajok, akik csak a speciális dialízisben részt vevőkkel foglalkoztak. Azonnal antibiotikum, naponta tenyésztés, és imádkozás, hogy ne legyen semmi gikszer. 

Nem lett. Aztán megkaptuk Rozit, a csodagépet, aminek segítségével a betegeknek éjszaka, alvás közben tisztul a veséjük. Sokat röhögtünk, míg megtanultuk kezelni. Az ügyeleti számon éjjel-nappal lehetett zaklatni a csajokat, ők éjjel kettőkor is kedvesen válaszoltak arra, miért üvölt a gép, és hol keressük a menüben valamelyik parancsot.

A gép szabadságot adott. A normális élet illúzióját. Pedig ez már rég nem volt az. 

MRI-re kellett mennünk. Megígértem, hogy elkísérem, mert rettegett a bezártságtól. Lementem hozzá, hogy együtt kávézzunk. Hallottam, ahogy szól az ébresztője. A szobaajtó zárva volt. Tudtam, hogy mit fogok bent látni. A halott anyámat. A gépre kötve. Leállítottam a gépet, és lekötöttem róla. Akkurátusan úgy bontottam fel sterilen a dugót, ahogy tanultam. Aztán elvitték a halottszállítók. A gépet összecsomagoltam. Kitettem az oldatok mellé. Majd elviszik, jó lesz másnak.

Elvitték. Mindent elvittek, még a vérnyomásmérőjét is. Nincs elég, mondták a kórházban, amikor bementem elbúcsúzni. Lekvárt vittem a lányoknak és az orvosának, lekvárt, amit még utoljára befőzött. Együtt sírtunk a szobájukban. Hiszen három éven át gondoskodtak az anyukámról, mindent megadva neki, amit tudtak. Sőt, annál is többet. Azóta is kívánom nekik, hogy tudjanak sírni, ha meghal egy betegük. Mert az ő szakmájuk csak addig működik, amíg emberek tudnak maradni. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció.