Mint még sok szülő rajtam kívül, én is folyton aggódom, alszik-e eleget a kamasz gyerekem. És nem, nem alszik eleget. Valójában azóta nem alszik eleget, hogy óvodás lett, és én keltem, nem pedig magától ébred. (Ő kicsiként se kelt hajnalban magától.) Ez nem egyszerű feladat, mármint az ébresztés: a legmélyebb álmából rángatom ki minden reggel 6.20-kor, ami nincs is rettenetesen korán ahhoz képest, hogy egy csomó gyerek eddig se alhat, mert edzése van, nulladik órája vagy a szülők korai munkakezdéséhez kell igazodnia.

Megmondaná nekem valaki, hogy fér bele minden iskolán túli tevékenység napi maximum 2 órába (az optimális kilencórányi alvással kalkulálva)? Mert én nem tudom.

A kelésnél nálunk csak a fekvés megy nehezebben. A folyamat, amíg végre (mindenki) ágyba kerül és elalszik, olykor idegtépően végtelennek tűnik. Mintha mindenki még húzná is az időt. A kutya is! 

Nem emlékszem, hogy az én gyerekkoromban ez ennyire bonyolult kérdés lett volna.

Tízkor aludt az egész ház, a szüleim is. Igaz, hosszabb volt a nap. Mármint a nap azon része, amellyel szabadon gazdálkodhattunk. Fél kettőig voltam iskolában, öt perc alatt hazasétáltam. A gimiben fél órát buszoztam, így is otthon voltam legkésőbb fél négyre – ha hosszú nap volt, amúgy fél háromkor már ebédeltem. (A nagyanyám megfőzött, kitakarított, mire hazaértünk, ezzel se kellett anyukáméknak vesződniük, amikor hazaestek öt körül.)

Akkoriban nem volt az otthonokban számítógép, laptop, sőt vezetékes telefon se nagyon. Úgyhogy este már nem dolgozott senki, nem jöttek e-mailek, üzenetek a kollégáktól, legfeljebb a haverok csöngettek fel kaputelefonon, hogy megyünk-e bicajozni, vagy a szomszéd kopogott át valamiért. A csábítás is kisebb volt a virrasztásra, mert bár Commodore 64-e már volt pár srácnak, és azon lehetett síelni vagy lövöldözni, esetleg később négygombos videójátékokon tojásokat kapkodni a farkas elől, nem volt még görgethető hírfolyam, Facebook, Netflix – a sorozatok következő részére egy hetet kellett várni, hétfőn pedig nem volt adás egyáltalán.

Ehhez képest ma azt tapasztalja az ember, ha felmegy valamelyik közösségi oldalra, hogy tízkor indul az élet. A tinik különféle csoportokban csevegnek, a szülők szintén. A kommentszekció a bizonyíték arra, hogy ezrek és ezrek görgetnek félkómában, jönnek-mennek az üzenetek, szerveződik az élet.

De a közösségi médiára cuppanás nem oka az össznépi virrasztásnak, inkább következménye.

Vagy tünete: tünete az elszigeteltségnek, a kapcsolódni és látszani vágyásnak, az információéhségnek, a FOMO-nak (azaz a félelemnek, hogy kimaradunk valamiből) és az életünk feletti fájdalmas kontrollhiánynak. Amikor ugyanis alvás helyett inkább fenn marad az ember, akkor talán az első döntést hozta meg önállóan a nap folyamán a saját időbeosztása tekintetében.

A Redditen is megmozgatta már párszor az RBP-téma az embereket, és az egyik férfi azt írta – magyarázva saját virrasztásának okait –, hogy: „Az alvás után sajnos mindig a munka következik.” Vagyis, ha kidőlsz egy fárasztó nap után, akkor arra ébredsz, megint kezdődik a hajsza, és egy perc időt sem tudtál önmagadra fordítani. 

Mit mondjak? Tökéletesen értem, mire gondolt ez az ember.

Pontosan ismerem azt az érzést is, amit az este 11 órával kapcsolatban egy nő fogalmazott meg: „Aznapi munka befejezve, alszanak a gyerekek, mosogatás letudva, evett a kutya is – és akkor most feküdjek le?” Értsd: mindenkit szolgáltam, de a jóllétemet, a saját gyarapodásomat nem. Mivel azonban dögfáradt vagyok, kevéssé valószínű, hogy előkapom a futócipőt éjfélkor, vagy angol szavakat fogok magolni. (Van, aki megteszi, és én csodálom érte.) Talán még az olvasáshoz is fáradt vagyok. Marad nekünk, kevésbé elszántaknak, a nyomkodás vagy a hajnalig olvasás/sorozatnézés/bambulás?

Különösen nyomasztónak érezhetjük az ágyba ájulást egy betáblázott nap végén, ha tényleg egy perc megállás sem volt. Ha futva ettünk, rohantunk egyik helyről a másikra, ha ugrottunk egyik feladatból a másikba. (Pont ezt csináljuk.)

Olvastam, hogy az RBP-kifejezés valójában nem amerikai találmány, hanem kínai, onnan fordították. Nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy Kínában a hét hat napján dolgoznak 12 órákat az emberek. Persze hogy nagy dilemma számukra az „aludjak vagy éljek?”.

De Európában is kevesebbet alszanak mostanában az emberek, mint korábban, a statisztikák is ezt igazolják.

Reprezentatív kutatásokban úgy a megkérdezettek 40 százaléka elmondja, hogy rosszul alszik. Az érzelmi bizonytalanság, a szorongás nagyon gyakran vezet oda, hogy telefont görgetve vagy monitort bámulva virraszt valaki.

Persze mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az alvásmegvonás nem jó nekünk. És egyre idegesebben pislantunk az óra rohanó mutatójára: már csak pár óra maradt addig, hogy megszólal a vekker. Tudjuk, hogy a kialvatlanság miatt vacakul fogjuk érezni magunkat másnap. Feszültek leszünk, nem leszünk majd igazán hatékonyak, lassulnak a reflexeink, kockáztatjuk, hogy baleset történik a figyelmetlenségünk miatt. Sokan azt is tudjuk, hogy az alváshiány hosszú távon megbetegít, okozhat elhízást (túl sokat eszik, aki fáradt), cukorbetegséget, nő a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek kialakulásának esélye. Mégsem tudunk parancsolni magunknak, és megnézünk csak azért is még egy részt a kedvenc sorozatunkból (mínusz egy óra), átgörgetjük az Instát, elolvassuk a friss híreket, böngésszük az utazási ajánlatokat vagy online katalógusokat.

De miért? Butaságból? Önkontrollhiányból? Fegyelmezetlenségből? Miért áldozunk oly sokat a pillanatnyi örömérzetnek? Szándék és viselkedés miért tud ennyire távol kerülni egymástól?

Még mielőtt durván ostorozni kezdenénk magunkat, és a fegyelmezetlenség, akarathiány, azaz különféle jellemhibák számlájára írnánk az egészet, jó, ha tudjuk, hogy a kontrollvesztettség-érzés és a szorongás (mindkettőből jócskán kaptunk mostanában) erősen növeli annak esélyét, hogy este alvás helyett „elcsesszük” az időnket különféle rapid feszültséglevezető tevékenységekkel. Amelyek illúziókat is adhatnak, nem csak némi önfeledtséget (most nem a hírek olvasására gondolok): a szabadságét, az önrendelkezését (magam osztom be az időmet, én mondom meg, mikor megyek aludni), a kapcsolódásét (a járvány alatt sokszor tényleg csak a közösségi oldalakon lehetett emberekkel érintkezni). Ráadásul a közösségimédia-platformok úgy hatnak ránk, mint a nyerés a szerencsejátékban: a felszabaduló dopamin bugyborékol bennünk.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hogyan lehet kiszállni a mókuskerékből?

A jó hír, hogy képesek vagyunk szakítani a rossz beidegződésekkel, szokásokkal. Persze nem egyszerű, tudja ezt mindenki, aki próbált már ellenállni egy tányéron felejtett ropogós kiflicsücsöknek. Sokat segíthet, mondják a pszichológusok, ha megpróbálunk lassítani. Egyrészt, mert robotpilóta-üzemmódban nem fogunk tudni nemet mondani a késztetésekre, talán még maga a rossz szokás sem tűnik fel, csak a következményei később, másrészt, ha sikerül napközben itt-ott időt szerezni önmagunk számára (még ha csak tíz-tíz perceket is), akkor este nem érezzük majd azt, hogy minden alvással töltött perc az „énidőt” rövidíti meg.

Kurucz Adrienn

Forrás: ITTITTITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Guido Mieth