A „megyünk haza” nem azt jelenti, mint egy évvel ezelőtt. Most sokkal nagyobb jelentősége van

–

Legalább fél éve vágyom arra, hogy toroskáposztát ehessek. Anyukám csinált nekem utoljára, és most megkérem a párját, hogy készítsen nekem. Megyünk haza, és annyira kívánom, hogy nem tudom elmondani.

Persze nem volna szabad még ilyesmit ennem, a sztómanővérem a lelkemre kötötte, hogy csak óvatosan a puffasztó ételekkel, fokozatosan szoktassam rá a szervezetem. Hát, én úgy döntöttem, most ez ilyen alkalom lesz.

Négy hónapja nem voltam otthon, életemben majdhogynem először nem is egyedül megyek, és toroskáposztát szeretnék enni, kész, ez van.

„Hova mész haza, ha hazamész?” – kérdezik tőlem a barátaim, én meg sorolom. Mennyire furcsa, hogy tulajdonképpen nekem már nem is igazán van olyan, hogy „haza”, mert anyukám lassan egy éve nem él, abban a házban, ahol felnőttünk, pedig évek óta nem voltam, és az apámat is anyám temetésén láttam utoljára, igaz, amikor kórházban voltam, felhívott kábé háromszor.  

Szóval az élet úgy alakította – ilyen faramuci, kitekert módon –, hogy amikor hazamegyünk, akkor az anyukám házába megyünk, ami most már az öcsémé, és ott vagyunk együtt anyukám élettárásával meg az öcsénkkel, akinek nem ugyanaz az apukája, aki nekünk, és attól kérjük, hogy főzzön nekünk toroskáposztát, és annak mutatjuk be a párunkat, aki nem is az apánk. 

„Csak érjetek ide ebédre!” – kéri anyukám párja, de azzal nem számolunk, hogy a húgom gyerekének pontos napirendje van, és az ebédhez képest késünk fél órát. Nem várnak meg, így ketten esszük a toroskáposztát, ami olyan finom, hogy a legmichelincsillagosabb éttermi élménnyel se cserélném el azt az érzést, amilyen először beleharapni ebbe az ebédbe annyi hónap után. 

Nézzétek, a világ legfinomabb toroskáposztáját eszem, bár nem kéne, mert fájni fog a hasam, ki tudja, hogy megy át a rendszeremen, de olyan boldog vagyok, hogy nem igaz. Ha fájni fog, hát megérte.

Az öcsémnek meglepetés szülinapot szerveztünk, húszéves lett a héten, a húgom kitalálta, hogy meg kellene lepnünk. A tizennyolcadik szülinapját keresztülhúzta a Covid, a tizenkilencediken pedig anyám épp kórházba került, ahonnan nem jött haza többé. Most nem akarunk arra gondolni, hogy anyukánk már majdnem egy éve nincs velünk, el szeretnénk terelni az öcsénk gondolatait, hogy legyen ebben az évben jó élménye a szülinapjáról, így a húgom ide szervezi az összes barátját, és meglepjük este. 

A meglepetés majdnem jól sikerül – arról megoszlanak a vélemények, ki szólta el magát. A húgom szerint nem hazudok jól, és összevissza beszélek, amikor hallgatnom kéne, szerintem meg túl bonyolult módon írta le, mi a fedősztori, hogyan csábítjuk arra a helyre az öcsit, ahol mindannyian várni fogjuk. Már rég elvesztettem a fonalat, mire felfogtam, mit kéne (vagy nem kéne) mondanom. Szóval félig lebukott a meglepibuli, de nem baj, nem ez a lényeg.

A párom próbál elvegyülni a fiatalok között, akik annyira jófejek, egyáltalán nem vagyunk nekik cikik, vagy legalábbis próbáljuk ezt hinni. Szólunk a húgommal a páromnak, hiába tolja hátra a baseball sapkáját, attól még nem fog huszonévesnek tűnni, amin egy kicsit megsértődik, aztán belátja, hogy tényleg van köztük minimum két generációnyi különbség, kár próbálkoznia. A húgom szerint épp olyan, mint Joey Tribbiani a Jóbarátokból, amikor egy húszéves karakter szerepére castingolják, és próbálja eljátszani harmincöt éves fejjel, hogy ő egy cool fiatal srác – mire a párom közli a húgommal, hogy ő egy részt se látott a Jóbarátokból. Nem mondom, hogy a tesómnak nem kerekedik ki a szeme, de annyival letudom, hogy „Igen, tudok, róla, de ezért csak nem fogom elhagyni.”

Életemben nem jártam még olyan bulin, ahol én voltam a sofőr, de mivel rajtam kívül mindenki berúgott különböző mértékben, vállalom, hogy a buli végéig fuvarozom a társaságot.

Az öcsém hajnali háromkor telefonál, hogy menjek érte. Akkorra csak a keménymag marad a helyen, és meglepően kulturáltan szórakoznak, legalábbis az én emlékeim az akkori bulijaimból bár homályosak, de nem emlékszem arra, hogy ilyen értelmesen tudtam volna csevegni egy-egy parti végén. 

Aztán anyukám ágyában alszunk, keresném az illatát, de már nincs meg.

Másnap reggel kimegyünk a temetőbe. Fehér krizantémot veszünk a virágosnál, és beletesszük abba a vázába, amire rá van írva a neve. „Ez még mindig eléggé szar poén, anya!” – mondja az urnafalnak a húgom, én pedig még mindig nem tudom, mit kell csinálni a temetőben, mit kell mondani, egyáltalán kell-e beszélni a halottainkhoz, van-e jelentősége annak, hogy ott van az urnája, vagy a halálával minden megszűnt, teljesen felesleges virágot vinni, hozzá beszélni, mert ezek a körök csak a mi megnyugtatásunkat szolgálják.

Aztán vasárnap a szokásos kacsaebéden ülünk. Anyám mennyire imádná, ha így ülnénk itt együtt, én is a párommal, meg a húgom is. Bár sose kérdezte, mikor lesz már valakim, mikor hozom végre haza bemutatni a fiúmat, most itt van az alkalom, erre ő lépett le, úgy, hogy nem is szólt, egyszerűen csak bement a kórházba, és nem jött ki többé. 

Ebéd után elindulunk Egerbe, ahol a fürdőnél töltjük az autót, alig másfél óránk van, okosan ki akarjuk használni, de a mellékoldal bejárata (ami egész nyáron üzemel) most zárva van, így elindulunk, hogy megkeressük a főbejáratot, de a párom rosszul emlékszik, nem a másik irányban van, és teszünk egy negyedórás kört, amivel az égvilágon semmi probléma nem volna, ha rajtam nem lenne épp a durva hasmars. Imádok random kocsmákba berongyolni »se puszi, se pá« alapon, de mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy megérte, mert legalább húsz percet fürödtünk. A kocsi viszont felötlött szépen, annyit meneteltünk a fürdő körül.

Aznap este visszaindulunk, és én megiszom sok hónap után az első pohár bort, úgyhogy ez a hétvége erősen a szabályok áthágásáról szól, de nem érdekel. Azt se mondom, hogy nem lett meg a böjtje, de nem tudom ilyen emelkedett érzelmi viharokban betartani az összes szabályt, amivel jelenleg együtt kell élnem. 

Most egy kicsit a törvényen kívül helyeztem magam. Nem akartam arra gondolni, hogyan működnek a beleim, mi lesz a lenyelt falatok és a megivott kortyok következménye.

Nem akartam sírni sem, mégis úgy alakult. Legalább nem látta senki, hiába kémlelték az arcomat a temetőben, ahol nem véletlenül ítélték úgy, hogy most meg kell engem ölelni…

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – (Forrás: Getty Images/Lauren Bates)